Simon Adri
Szekszárd, július
Szekszárd, kőpad. Júliusi tavasz.
Domboldalba vájó keskeny út.
Hat után áramló fraktál az ég,
majd végigmar mindent az estelúg.
Öngyulladáspontjához közelít,
vörös és habzik az alkonyat,
mint egy léghólyag, kitágul a tér,
szabad szemmel látni a kvarkokat.
És szőlőtövek végtelen sorban,
völgybe vesző nadrágszíjtelkek.
Kertek alatt terjengő cefreszag,
diszkrét vidékiturizmus-jelleg.
Csöndbálák a dombról
Semmit se hall, csak a lélegzetét.
A hídvasak peremére víz dől,
földdarabok a lábujjai közt,
elrugaszkodik a sziklaszirttől,
két lélegzetvétel határán
a megrepedt támfalakra gondol.
A röpte íve rezzenéstelen.
Csöndbálák görögnek le a dombról.
Bekeríti lassan a bozóttűz,
húzza a föld, vállán törtfehér heg,
egyre a szirti sasokat látja,
egyre jobban fél, egyre merészebb,
tekintetének holtterében mint
zárlatos fényszóró, villan a Nap:
füstöl a kiégett tarló fölött,
ahogy rázza a szél a hídvasakat.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
