Hanti Krisztina
„damil ... az egész világon"
Nagy Zsuka: mégismarionett
Parnasszus Könyvek, Budapest, 2008
A marionett bábozáshoz legalább két szereplőre van szükség. Feltéve, ha elfogadjuk, hogy Nagy Zsuka kötetének címében a marionett szó többletjelentést hordoz, azaz nem kizárólag egy élettelen bábfigurát invokál, hanem azt is eszünkbe juttatja, hogy mi mindannyian ebben a végtelen univerzumban bármikor marionettfigurává lehetünk. Persze akadnak közöttünk kivételes egyedek, ők azok, akiknek megadatik, hogy a zsinórokat rángathatják és diktálhatják a „mégismarionett" mozgásának iramát.
A kötetben kezdetén ilyen kétszemélyes huzavonák, szerelmi játékok leírásaival szembesülhetünk. Már az első mondatok elárulják, hogy nem egyszerűen egy női lélek rejtelmeit ismerő versbeszélővel van dolgunk, hanem egyenesen a nőiség ősképét hordozó lírai én megrajzolásának szándékával, amit a galéria aphrodité, a kezdő ciklus címe is erősít. Kérdés, hogy az a ciklus bevégzi-e feladatát, elegek-e a szavak a sugallt költői terv megvalósításához?
A „mintha patakok indultak volna meg benned akkor" (ott akkor) vagy a „milyen szeszélyes évszázad ez / hogy minket szeretni enged" (félek) típusú mondatok nyomán az érződik, hogy írójuk - helyesen - lányregényeken szocializálódott, érzékenységét onnan örökölte. A letargikus szerető hangja tulajdonképpen kitart a kötet záró részéig, akkor megint egy egész ciklust áldozva a témának. Közte, időnként az ábrándos gimnazista szintről való elmozdulás két irányba vezeti tovább az olvasót. Egyfelől, meglepő a soron következő versek szemérmetlen erotikus-jellege. „... vörös bogyóid íze nyelvemen / megremeg rabszolga tested"; „szilva fenekedre hajtom fejem" stb. Merész húzás a lelki gazdagság képeitől eljutni kitárulkozás részletes megfigyeléséig. Egyedül ennél a témánál nem egyértelmű a kötetben, hogy a felek a marionett melyik végén állnak, ha frivol akarnék lenni, úgy is mondhatnám, hogy ki van fölül és ki van alul. A többi téma egyértelműséget közvetít ebben a kérdésben, általában az a megszokott, hogy a női versbeszélő rendelődik alá az irányításnak.
A másik elmozdulási lehetőséget a szenvelgős, lányregényes - „megnemértett szerelmesek" - gondolatkörből az antik világ versbeépítése teremti meg. Általában elmondható és a szerző javára írható a kulturális sokszínűség bátor és könnyed kezelése, sokfelől táplálkozó elemek elegyítése a versekben. Ugyanakkor mindez a befogadás megnehezítésével is járhat, hiszen a túlzott asszociáció-, utalás-, egyezés-keresés elvonhatja az olvasó figyelmét. Azért írom mindezt, mert ha van olyan pont, ahonnét folytatható, továbbvihető ez a költészet, akkor ez a pont lenne az. Amikor nem kerüli el Nagy Zsuka figyelmét versírás közben, hogy szerves kapcsolatot hozzon létre a modern nyelv elemei és a mítoszok szövegei között, olyankor van remény, hogy majdan kiteljesedik ez a költészet. Ellenkező esetben indokolatlan versbeli akciók jönnek létre, melyek megakasztják az értelmezés menetét és nehézkessé teszik a befogadást: „Ámor nyilaivá lesznek Boótész Hélicé Orion / a vágy karcolatai az égen / ma nem gyilkolnak a béloszi lányok / minden nő szerelmes Pénelopé..." (kockák egy szerelmesfilmből - este). Nem világos, hogy ebben az estben például, mit tesz hozzá a mitológia az esti ölelkezés-tematikához. Az elemek megmaradnak a különállás szintjén.
A jelképek használata a legtöbbször joggal árulkodik tudatosságról. Nagy Zsuka költészetének sajátja, hogy szintézist próbál teremteni a klasszikus mítoszok jelképei és a nagyvárosi, modern lét jelképei között. Ennek megfelelően használja a modern lét kifejezéseinek és a mítoszok szókészletének elegyét, olyan szövegrészeket teremtve, mint például: csillagporból szórt mese, meseváros origamikat hajtogat - egész Olümposz, mixelj nekem egy szomorú dalt Dj Melpomené, Proteusok a tévében, Teiresziászt akasztják a rossz hírekért - helyébe média-sztárt tesznek stb.
Termékenysége a versszövet gazdagítása terén más szövegek befogadására is kiterjed. A szerző a mitologizálás mellett érezhetően vonzódik a hetvenes-nyolcvanas évek magyar rock és popzenéjének (szub)kultúrájához. Az ilyen példák esetében is azzal az érzéssel kell szembesülnünk, hogy néhol szétesetté válik a szöveg, a gyakori váltakozás ugyanis azt eredményezi, hogy az „emelkedett" hang nem tudja felülmúlni a hétköznapi nyelvi stílust, mint például a „hányni jár beléd a lélek" (helyzetjelentés); vagy a „plazmatestben épp hogy lélek de élek" sorok (h.e.r.d.e.r.l.i.n az M. presszóban) esetén.
Amikor egy-egy ilyen stílusában vibráló, merész gondolatfutamba, túlburjánzott mondatfüzérbe keveredünk, az értelem csak másodlagossá válik a díszítettség mellett, s mintha hirtelen a Szabad ötletek jegyzékének leporolt, átírt sorait olvasnánk. Az asszociációt időnként a szó szerinti vagy a hangzásbeli egyezés is segíti. Például: „... a hazán az ám cirkusz kell / nekik a palota kacsalábon forog és korog a gyomor / a Ház előtt kordon benne meg... (nem mondom) / és ebédre Gordon Blue a feltét feltéve ha van nálad / annyi... [...] ...Nyújts feléje védőkart" (h.e.r.d.e.r.l.i.n az M. presszóban).
A kötet egésze tematikus szempontból négy egységre osztható fel. Társadalomkritikai versekre, a tudatmódosító szerek (értve alattuk főként az alkoholt) és az általuk létrejött élethelyzetek költészetére és az ezeket keretbe foglaló - már szóba hozott szerelmi, néhol erősen erotikus lírára.
A marionett szimbólum mindegyik tematikus részben előkerül, egyszer szerelmi, másszor emberi játékokra vonatkoztatva. Az utóbbi esetében érdekes kérdés, hogy a szerző milyen pozíciót szán költészetében a társadalomkritikai élű költeményeknek? És egyáltalán van-e létjogosultsága jelenünkben az ilyen jellegű lírának? A szerző mentségére legyen mondva, hogy Nagy Zsuka a vátesz-szerepet (külön érdekesen hat egy női megformáló esetén) kívülálló nézőponttal árnyalja. Inkább csak kommentálja a közösségi viszonyok disszonanciáit, ezért a legtöbb gondolat megmarad a szociális érzékenység lenyomatainak szintjén. Például: „egy orgazda világban / pusztuló házban" (szia); „megérkeztek azt mondták / hogy ők nem olyanok / nagyanyám szoknyájából ömlött a vér - másnap / nagyapám kilépett a házból / az utcára - agyonlőtték - / ők a mások / akik csak rendet akartak / és világbékét" (mementó).
A legerősebb darabja a közéleti egységnek a Pilinszky hommage, a letépett vérző tapétára című vers. Itt sikerül azt elérni, hogy egy jól kigondolt témát egységesen végigvigyen a versen, érthetővé tegye utalásait és hogy ne akassza meg az olvasást több kép vagy több „szellemi vibráció", mint kellene. Itt jól érződik az is, hogy sejtetésnek, a nyitva hagyott gondolatoknak milyen intenzív szerepe van ebben a témakörben (is). A versvég összecseng a kezdettel, s közben kibomlik a Pilinszky szemén keresztül láttatott történelem. „Auschwitzban minden érintetlen / csak az üveg nélküli szemüvegek / és a vitrinek beszélnek / látod a tárgyak nem semmisülnek / csak a krisztusi dolgoknak van passiójuk / én Dosztojevszkijt és Simon Weilt olvasok [... ] és 'amiként kezdtem végig az maradtam.' / a hintaszék üres / leoltom villanyom - / Auschwitzban vegyi gyár és múzeum -".
A recenzens jelen írásának befejezésében szokatlan módon arra kéri a szerzőt, hogy ne hagyja (el) magát. Összeszorított foggal küzdjön az elemekkel és mindenképpen próbáljon ellenállni a zsinóron való rángatásnak is. A mítosz- és a modern világ markáns stílusú versbeli szintetizálása mindenképpen helyes és nem utolsó sorban egyedi útnak bizonyul.
Megjelent a Bárka 2009/6. számában
