Drámák

 

 DarvasiLaszlo_meret.jpg

 

Darvasi László

 

Karády zárkája

 dráma egy személyre

 

 

Színhely: börtöncella.

Az ágyat egy földre terített lópokróc szimbolizálja.  

Egy vizes kanna, egy lavór három vaspálca-lábon. Ez Katalin magáncellája. Innen viszi a Gestapo a kihallgatásokra. Van egy egészen sötét sarok a színen. Kifeszített fekete vászon – paraván –, amely azonban belesimul a környezetbe. A paraván mögé kiléphet börtönlakóként, dívaként, s viszont.

(Lehet, hogy a fény éppen a dívánál lenne kevés – sejtelem, a cellában pedig éles, erős.)

(Egy átváltozása biztosan lesz.)

 

-----------------------------------------------------------------------

 

Karády Katalin féloldalt ül a széken.

Ajtók csapódnak.

Jajkiáltás.

Csönd lesz.

 

 

… hogy az embert a szenvedés mutatja meg igazán?

Nekem eddig csak titkaim voltak.

Titkom, titkom, mondd meg nékem.

Mit.

 

Csönd

 

Hát látszottam-e valaha.

A jóság csak egy könnyű, áttetsző hártya,

átnéz az emberen a semmi.

István, hol vagy.

Én.

Hol vagyok.

 

ének

 

Beszakadt az összes körmöm, ujjaim véreznek,  

testemen véraláfutások,

kék foltok, sárgák, élő, lélegző sebek,

lüktetés vagyok,

egy égő, fájó lüktetés.

Hogy a szenvedés mutatna meg a világnak?

Nem.

István, annyira szeretném, ha hallanál most.

Itt vagy nem messze.

Itt vagy?

Mindegy, hallj mindent, amit mondok.

Pedig nem is igazán hozzád beszélek,

inkább magamnak mondom el,

hogy… mit… belenéznék-e tükörbe, ha lenne?

Szenvedek, de ki tud erről,

nem látnak így,

nem hallják, ha sírok… ha sikítok.

Egyszer észrevettem,

mert figyeltem magam

a verés közben…

mindig nézem … hogy nyüszítek,

nahát, ilyen is tudok lenni, és ilyen is,

ázott kutya hangja,

eltört a gerle szárnya,

ahogy egy csap hörög.

Könyörögtem is nekik.

Kérem.

Kérem szépen, hagyják ezt abba.

És semmit sem tudok.

Azt sem tudom, mit nem tudok.

Nem tudom.

Ez az én hangom?

Hogy a szenvedés mutat meg, ezt különben

egy kicsi, korpaszürke segédszínész motyogta,

a Jenő,

az egyik filmforgatás alatt,

már nem is tudom, melyikben,

mindig takarásban állt a Jenő,

üres tálcával a kezében görbült,

háta kérdőjel, kopott volt a haja,

semmi mondatok árválkodtak a nyelve hegyén,

pezsgős poharakat vitt ki és be,

ő súgta ferde, csalódott szájjal,

hogy ki lehetek,

ha még a szenvedést sem engedik meg nekem.

Egy Jenő mondta.

Nem engedték szenvedni, azt hitte.

(dúdol)

Apánk, Kanczler cipész cipőtalppal vert bennünket.

Dülöngélt haza, ordított, vérben forgott a szeme,

Kőbányán ilyen melódiák

imbolyogtak a sörgyári macskaköveken.

Hallod a járásáról, mennyire itta le magát.

(kint a folyosó folyosón, valaki megy, fütyörészés, vezényszavak)

Ahogy a kilinccsel vacakol.

(kint is csörög a kulcscsomó)

Én meg néztem mindig,

melyik cipőjét kotorja elő,

de hogy közben többször orra bukik.

Az ünneplő cipő fájt a legjobban,

az volt a legkeményebb.

Az ünnep mindig kemény talppal jár.

(Valaki ordít. Még egyszer ordít, csönd.)

Egyszer eldugtam apámnak ezt az ünneplő cipőjét,

nem találta, üvöltözött, rosszabb lett,

szíjjal vert aznap bennünket,

jobban fáj a szíj, mint a cipőtalp.

A szíj aljas.

Már azt is mondták, hogy kivégeznek.

Kivégeznek… Lelőlenek.

Ha kivégeznek, tényleg meghalok?

Adnak fésűt kivégzés előtt?

Tükröt.

Kérem szépen, adnának egy tükröt, én már úgyis meghalok.

(dúdol)

Tényleg nem jövök ki innen?

Igazából erre van esély,

fájront, kislány.

Auf wiedersehen, au revoir, bá báj.

Így pusztulok (nevet, szerepet játszik),

a földre esek,

nem mozdulok,

és az arcomra fut

a svábbogár,

hahh.

(fölkönyököl)

Ha ezt így, valamelyik filmemben csinálom,

Egyed szeretőm ordított volna,

nem élethű, nem élethű!,

nem úgy kell meghalni, hogy meghalsz,

hanem úgy,

hogy higgyék el,

hogy nem élsz.

Ha meghalok, lehet, hogy nem fogom elhinni.

István.

(dúdol)

Hol vagyok,

a Zrínyi utcában vagy a Svábhegyen,  

a Melinda szállóban, hol.

Eleinte még hallottam István kiáltozását is.

Most már nem hallom, de tudom, hogy él… (levelet mutat)

becsempészték, a takarítónő, nem is tudom a nevét.

Nyilván kínozták Istvánt is.

Hát nem szép, belém bolondul

egy kémfőnök, a titkok tudója,

nemdebár, én Istvánom,

egy… egy gavallér,

úgy belém szeretett,

mert miért,

mert különben hideg vagyok vele, tartózkodó,

nem vagyok… voltam elég hálás neki… ő meg

csak néz rám, mintha egy kútba,

pedig olyan okos, átlát mindenkin,

rejtjelek, hálózatok, morzézik,

mutatta,

titátitá,

tud konsp… konspr… fenébe… konspirálni. 

A kommunistákon is átlát.

Belém szeretett.

Mert titokzatos vagyok, azért, hát nem?

Igen, igen, igen, azért.

Egy kémfőnök.

Horthy el akarta tiltani tőlem,

István, mint legfőbb fölöttesed, kategorikusan megtiltom, hogy te azzal a nővel…

Kormányzó úr, engedélyt kérek a távozásra.

István, ha te ezt a viszonyt továbbra is…

Köszönöm, kormányzó úr… és el.

István, egy ilyen férfi, én kémfőnököm.

Nem politizáltunk igazán, inkább… inkább.

(keserűen nevet, ahogy végigsimít magán)

(dúdol)

Kihallgatnak, megvernek, elunják.

Rágyújtanak, gomolyog a cigarettafüst,

nem látok többé napfényt,

meg lombzöldet,

füvet, felhőt, kakastaréjt,

meg teasüteményt,

egy kispiacot,

a fodrászom hajsütőjét.

Tegnap este belöktek egy tányér híg sárgaborsót,

eszembe jutott a franciakrémes.

csak úgy megtalált ez az emlék,

krémes.

Tíz napig csak levest, végül már itatták velem,

nem tudtam fölemelni a csajkát,

egy tányér milyen nehéz.

Milyen jó lenne egy franciakrémes,

fehér maradna a szám… habos,

és nem ilyen repedezett,

véres, feszülő.

Mit tud egy száj.

 

ének

 

Kimondtam az egyik vallatás után,

de már csak magamnak a nevem,

hogy fájt.

Még mosolyogtam is.

Soha nem fájt nekem a nevem:

született Kanczler, lett Varga Rezsőné, születtem 1910-ben,

és december 8-án, a Rózsák terén kereszteltek.

Most meg?

Az én titokzatos nevem Ka-rá-dy Ka-ta-lin.

Vagy egy édes kis kockazserbó.

Ezzel a pa-pa-pa, jaj, szájjal?

Ettem zsidó lányokkal flódnit,

az is milyen jó lenne,

jó lenne,

jó lenne,

jó lenne.

Egyed Zoltán, szerelmem találta ki a nevem.

Felfedezőm, a nagy,

a szenvedélyes, a törleszkedő, a rettegett Egyed.

Kritikus volt, mint… Isten.

Isten kritikus vagy író?

Ő most a Gestapo? 

Egyed szeretett, mert féltékeny is volt.

Aki szeret, féltékeny is.

Azért szereted, hogy csak a tiéd legyen.

Egyed.

Én hollywoodi emberem.

Azt terjesztette, hogy a kaliforniai pálmák alól

üldözte haza a maffia,

leültették egy mexikói nádszékre, rumos limonádéval

és havannai szivarral, és aztán pisztoly a fejéhez,

a cső még meleg egy másik tag miatt,

na, te, piszok Egyed,

ha nem takarodsz vissza azonnal

abba a te Magyarországodba,

abba a milyen országba,

le fogunk lőni,

golyó

ide és ide,

meg ide is,

golyó.

Mert ő még a maffia útjába is keresztbe tudott állni!

Én Egyedem öt finom kofferrel hazahajózott,

kis tengeribetegség, persze,

szivarfüstben érkezett, kék hajtókás csíköltönyben,

fekete-fehér bőrcipőben,

lótott-futott, színházi büfékben könyökölt,

színészt gyilkolt, így, egy firkantással,

már meg is halt,

már nem is volt,

mígnem meglátott.

Engem.

Ááááááá!

(száját eltátja, ki van verve a foga)

Meglátni, fölfedezni, nemde?

A szerelmes Egyed, a felfedezőm, a rettegett kritikus.

Húsz százalékot kért értem ez a derék felfedező fiú.

(zajok kintről)

Szeretettel kérdezem,

de hát mit tudott Kolumbusz Amerikáról?

Kitalálta, mi lesz velem.

Nőm lesz, gondolta így, ilyen bátran,

ágyasom, kreatúrám, jövőm fénylő záloga, életem betetőzése.

Én.

Hát nem.

(dúdol)

Egyszer odajött hozzám,

Sopronban vagy Kolozsvárott

egy aranyos kis veréb – valami Veronika?,

már régóta keringett körülöttem,

nyitogatta a csőrét, becsukta,

végül rákezdte,

művésznő, művésznő,

a jó Istenre kérem, árulja el,

hogyan kell titokzatosnak lenni!

Rajtam minden látszik,

ha csak a lelkemmel sóhajtok, látszik,

amit gondolok, amit érzek, amit szeretnék,

az mind látszik,

látszik, látszik,

művésznő, drága művésznő,

én egy nyitott könyv vagyok, 

szépen kérem, tessék nekem elárulni,

hogyan kell titokzatosnak lenni,

hogyan kell izgatónak lenni,

rejtélyesnek, bestiának, jégkirálynőnek, szivárványnak…

huhh…!

Végignéztem rajta lassan,

mennyire szeretem az ilyen horpadt kis lánytesteket,

amiken átfúj a szél is.

Nehezek a csontjaim, tudok ringatni.

Azt mondtam neki,

kislányom, kezdd azzal, hogy érted van minden.

A világ minden aprósága és nagysága,

egy fűszál,

fűben a tojás,

a katedrális,

a Nap,

a Hold,

az összes ember.

Az utolsó könnycsepp miattad csorranjon.

Ha ez sikerül…

Ja, és még valami.

Félj!

Nagyon félj!

Csak a tehetségtelenek nem félnek,

ezt a jó Zilahytól tanultam, ő súgta a borzongó tarkómra,

amikor nekem adta a Halálos tavaszt.

Meg tudom őrjíteni az ilyen kislányokat is,

hogy boldogan sikoltoznak, jajgatnak,

amikor táncoltatom a bőrükön az ujjaimat. 

A titok soha nem felejti el magát, hogy ő micsoda, Veronika.

Egy titok mindig tudja, hogy titok.

Egy titok úgy van, hogy nincsen.

Én már akkor nagy színésznő voltam,

amikor még színpadra sem léptem.

Én már akkor milyen magányos voltam.

Én egész életemben magányos voltam.

Tudok táncolni csak úgy magamnak is.

Táncolok, énekelek,

nekem serceg a gramofon.

 

(Belép a paraván mögé, onnan beszél, nem látjuk, üres a színpad, csak a tárgyak.)

 

Ha a valóság bűvölni tudna.

De hát nem tud.

(Fölhangzik a zene) 

Mit tud a valóság, na mit,

hát ezt.

 

(Még mindig nem látjuk, miközben beszél)

 

A birodalom elárulása, micsoda bűn.

Az ágyamból tartóztattak le,

elhurcoltak a Melinda szállóba,

mint egy… rablót… egy senkise állatot.

Délután ötig ültem, így. (Nem látni)

Étlen, szomjan, aztán pisilni kellett.

Én nem tudtam magamról,

hogy tíz kerek órán át vissza tudom tartani.

Jó, nem mindet.

Valamennyit visszatartottam azért.

Gerhard Clages SS-Hauptsturmführer elé vittek aztán,

ilyen szép férfi, egy nagyon szép férfi,  

partnerem lehetett volna,

egy… egy romantikus filmkalandban,

megbocsáss nekem, kedves Jávor,

ez a Clages őrnagy egy igazán kifogástalan megjelenés volt.

Skatulyaember, igazán!

A hangja!

Frau Karady, nicht war?

Igen, Karády Katalin vagyok. Mit óhajt tőlem. Miért hoztak ide?

Színész vagyok. Az egész városban ismernek, tele van a plakátjaimmal a…

Elég a fecsegésből. Hol van a titkos rádió állomása?

 

Csönd

 

Titkos rádió?

Jól van, ha ezt akarja. Tudja, hogy végzik a birodalom elárulói? Nem beszél?... Milyen sokat járt külföldre. Kik voltak a kapcsolatai?

Nekem nem voltak kapcsolataim.

Miért járt úgy Párizsba, mintha hazamenne?

Jaj, Párizs. Engem ott… ott játszottak, kérem. A Halálos tavaszt, Primtemps Mortel, a nagy Géraldy volt a filmfeliratozóm.

Ez volt a kapcsolata, ez a Gerrardy? Így, Gerraldy?

Géraldy, ő egy költő, egy nagy francia költő. Lehet kapcsolat egy francia költő?  

 

Csönd, sötét.

Ütés hangja, jajdulás.

 

(férfi hangján, utánozza)

Keljen fel.

Los, los! Ezek csak a kóstolók. Akar még?

Tessék, tessék.

Szereti még Párizst?

Akarja?

 

Ütések, Csönd.

 

(Katalin) Reggeli helyett kínzás.

Este is jönnek, vacsora után, ittak már.

Akkor a rosszabb, ha ittak,

azt is hallom a léptekből,

úgy döng a folyosó, ittak, sokat ittak, jaj nekem.

Az apám csak hadonászott

Ezek módszeresek, tépik a hajamat,

a fogam az első napokban kiesett… kiverték.

A hajamnál fogva lógattak ki az ablakon.

Most véged van, te kurva.

Néztem a betonon azt a foltot, arra zuhanok,

ott török össze.

Tudok táncolni magamnak is.

Megpróbáltam itt is, miért ne tettem volna.

 

Elhallgat a zene, kis idő múlva

a díva jön vissza.

 

A kritika?

Kegyetlen fajankók,

értetlenek, vaskalaposak, legnagyobb tisztelettel

ezt tudom mondani.

Mosolyog, kiskutya beszélget velem az előadás után,

alázatos, érdeklődő, dicsérő, rajongó, sabadaba,

a másnapi cikkéből meg csöpög az áldozati vérem.

Első színházi szerep után mindent várnak,

nagy a várakozás,

de milyen nagy,

új tehetség, csillag születik, ah…

és mert nem azt a mindent kapják,

hanem egy másikat,

mert a mindenből is sok van,

alávaló minden, tisztességtelen, tehetségtelen, olcsó minden,

oktatnak… kioktatnak.

Szimpla kezdő,

hamis hangok,

élettelen,

szögletes,

kimódolt,

na, na, na, van még valami???,

hát persze,

egysíkú.

Dilettáns.

Én??

Nyomban rám sütik a bélyeget,

annyit se várnak, hogy…

Mert én a semmiből a legmagasabbra

léptem. Csinálja utánam valaki. Tessék. Ja,

nem, nem megy?

(Végigsimít a testén.)

Szagom van, természetesen… bűzlök.

De hiszen én reklámoztam a Kék-Vörös szappant.

Jólápoltság, friss közérzet.

Én is ezt használom.

Művésznő, ez a reklám nem a titokról szól.

Legyen kérem közvetlen, bensőséges, megnyerő. Most nem kell titokzatosnak… Menj te a picsába, kisfiú, nemhogy a Frigyláda, vagy azt… a Pandora szelencéje, ha egy frontról jött katonaládát nyitok ki, én akkor is titokzatos maradok.

Én…

Vegyenek, kérem szépen Kék-Vörös szappant.

Sokat vegyenek.

(a végére teljesen elgyengül)

 

Csönd, erőre kap

 

Na, most ki gondolta volna, hogy a nadrágkosztüm

annyira rendszerellenes tud lenni.

(Utánoz) Tisztelt Képviselőtársak, kellemes, akácfás falusi utcáinkat teleharsogják az erkölcstelen filmslágerek. A lányok városba utaznak, hajukat levágatják, olyan frizurát készíttetnek, amit egyes kétes világú színésznőcskék viselnek. Már a legények is bodrot rakatnak a hajukba. Skandalum! Kérem a belügyminiszter urat, hogy… kérte. Miattam szólaltak föl a magyar parlamentben. Hát, igazán köszönöm szépen. Ilyen fontos vagyok? Jelentőségem ekkora mértékű?

Frizurám? Toalettem?

Köszönöm, köszönöm.   

A Turul Szövetség

és a honvédő Egyedül vagyunk

zajos tüntetéseket szervezett énellenem.

Ordítoztak az urak, lángolt a csürhe,

és dobálta a dühét, kövét, kavicsát rám.

Gyaláztak, mocskolódtak,

mint akik az anyatejjel szívták a haragot.

Fertő, fertő, hol a néplélek!

Mi köze ennek a magyarságunkhoz?!

Kiss Ferenc jelentett föl, nyilván.

A Színészkamara sunyi diktátora,

egy nagy színész,

egy színészkirály,

eljutott hozzám,

mennyire gyűlöl, toporzékol,

ha meghallja a nevem, Kkkkkkarády.

Bizony tudnak sisteregni a senkik.

Hogy mert ugrálok, nem férek a bőrömbe és hahh, pofátlanul

megalakult a Kkkkkkarády Katalint kedvelők Klubja!

A titkárom, Réti Gyuri, zsidó. Egy zsidóóóó!!!!

Miért nem a munkaszolgálatban védi a hazát?

A kétszínű szerződéseim!

Zsidó színészeket pénzelek, amikor pedig a zsidótörvények egyértelműen kimondják, hogy… Hát följelentett, magasabb helyeken ez a Kiss. Utána a vízözön. Nem. Lavina. Idáig jutottam. Ez volt a cél, nem?

Ez.

És ez a Kiss, minden létező jót eljátszik, Cyrano, Othello, Bánk bán, aztán hungarista verseket szaval Szálasinak.

Ki érti ezt.

 

Ének,

majd hátramegy és a rab jön vissza.

 

Tehát.

Úgy fogtam föl ezt,

úgy fogom föl,

az jár a fejemben,

hogy csakis úgy bírhatom ki ezt az egészet,

ha egy következő, vagyis aktuális szerepnek tekintem.

Katalin, mondtam magamnak,

ez egy föllépés.

Érted-e? Szerepelsz ezeknek, föllépésed van, hakni a nyilas kiskutyáknak, akik harapnak, marnak, az arcod előtt csóválják a pattanásos micsodájukat.

Clages őrnagynak, a Gestaponak.

Herr Lemke.

Ha az apám, Kanczler Ferenc cipészmester nem ver bennünket bőrrel, pertlivel, áztatott köpennyel, a fényes ünneplő cipőjével, amibe egy majálison belepisilt részegen, biztosan nem tudnám ezt így csinálni.

Köszönöm, apukám, hogy vertél, köszönök minden elcsúszó, részeg pofont, minden öklözést.

 

énekel

 

Az ember nyilván elveszti az eszét,

és tényleg, minden remény odavész,

én meg itt vagyok a meggyötört testemmel,

a hangtalan sikoltozó, őrjöngő félelemmel,

de azt mondogatom magamnak,

jól van, Katalin,

szerep,

szerep,

szerep,

kiválasztottak erre,

igazítsd meg magad,

ha nyílik a zárkaajtó,

beleráncigálnak a fénybe,

reflektor,

csapó,

Kigombolja az arcod előtt a sliccét,

hogy rád szabaduljon a férfiöl pokolszaga.

Szádat nyomja az a kemény makkja.

Csapó.

Istvánnak soha nem volt ilyen szaga, soha.

Amikor kislány voltam,

azt képzeltem, a krumplifőzelékben

a babérlevél Noé hajója,

utazik rajta a világ, meg kell menteni.

De a világ most én vagyok.

Én annyi fényt, annyi csillámot

és reszkető fölgyulladást láttam,

hogy most már az életem végéig

Karácsonyom lehetne nekem.

Mennyből az… a mi.

Tudom a reflektort.

Tudom, mit lát, mit nem láthat meg soha.

Tudom a kihallgató lámpa szembefényét,

az ütésre lendülő kezet.

Meg kell védeni Istvánt, szerep.

Meg magamat, szerep.

Azt hiszik, és higgyék is csak,

hogy ők rendezik.

(lövések zaja, kivégzések)

Nem.

Ezt a szerepet én rendezem.

Ez a szerep pontosan úgy az enyém, amilyen

a magányom volt, ami senkinek sem kellett…

az én magányom,

hát, senki nem bírt vele.

Egy elvált kis nő,

kurváskodott is, nem?,

konzumos, csomagolós megoldások, de azért…

külföldi utak, hordónyi hasak mellett,

külföldi utak olcsó parfümök felhőjében,

francia, svájci frank, márka és font a retikülben,

aztán meg micsoda?!,

egy proli sztár akar lenni?,

a minden akar lenni?,

hogy van ez elképzelve, kérem?

Hogy gondolhatja a tócsa, hogy folyót alakít?

Na, ne.

István sem bírt a magányommal,

eljegyzett, és mintha hiába,

szorítson jobban, akarjon jobban, kérlelt,

nem tudtam.

Mindig egyedül ültem Kőbányán is az utcapadkán,

Szabadkán, amikor egy napig dedikáltam,

egyedül a milliók előtt,

fény, csapó, fény, csapó,  

magány.

Katalin, Karády Katalin!, kiabáltak.

Olyan magányos voltam, mint egy hóhér.

Vegyetek Kék-Vörös szappant suttogtam.

Kék-Vörös.

Kék-Vörös.

 

énekel

 

Sokat gondolkodtam,

direkt úgy mondták-e

forgatás alatt vagy két fölvonás szünetében,

hogy halljam.

Akarták-e, hogy halljam?

Persze, hogy akarták.

Legyek csak tisztában magammal.

Tü-kör.

Nézz bele, tü-kör.

A kritikák, igen, azok fájtak igazán.

Jobban fájtak, mint most a kitört fogam,

a kicsavart karom.

Tudjam csak, hogy ugyan díva vagyok,

de milyen hiányos,

milyen esetleges,

őrjönghetnek értem pilóta-ezredek,

mindenféle rajongó klubok Kolozsvártól Sopronig,

szívhat szipkát utánam bármelyik horpadt mellű kislány,

zokogva dől a sparheltre a háziasszony,

de még az arisztokrácia női szekciója is

fehérre haraphatja a száját,

így,

meg így,

hanem… hanem

az alapok,

nahát,

az alapok, kedvesem,

hiányoznak.

Súgni, búgni, mélyet lélegezni tud,

de például az egyszerű mozdulatok.

Nem tud fölvenni egy poharat, és csak inni.

Nem tud úgy átmenni a színen, hogy csak átmegy.

Nem tud úgy lélegezni, hogy csak lélegzik.

Nem tud a szemével csak látni.

Nem tudja, azt mondani, hogy van,

hogy az tényleg csak van,

nem akar többet annál a vannál,

hát én ezt elégszer meghallottam,

mert súgták,

mindenki súgta,

a bizalmasaim, 

a jószándékú rosszakaróim,

rám nyikorogta a kritika,

elpöttyentette az öltöztető lány,

a sminkes, a fodrász, a kellékes, a szélütötte büfés fiú,

hogy ez a nagybeszéd.

Hiába díva,

díva,

díva,

díva,

ha alatta semmi nincsen.

(súgja) Léggömb.

(súgja) A kis kőbányai léghajó!

(súgja) Proletárbuborék!

(erőteljesebb) Fölállt valahová, de nem tud visszalépni.

Mert az az igazi színész,

aki bármilyen magasságig föllépdel,

de a legmélyebbre is vissza tud ereszkedni.

Az az igazi színész, aki ide-oda jár,

és nem merevedik bele egyetlen tartásba.

Ma-ma-manír!

Hát jó, jól van.

Negyvenkettes a lábam,

a cipőket csináltattam,

ájult el férfiarc a fenekemen,

de nem,

nem ez a lényeg,

ha beleszakad, ha belebolondul a világ,

akkor sem az a dolgom,

hogy kiigyak egy pohár vizet, és elmulasszam akárki szomját.

Tőlem, mondom, tőlem lesznek szomjasok,

miattam lesznek éhesek, vadak, elveszettek. 

Itt, igen, itt a legócskább szörnyűségeket csinálják velem,

mióta,

hetek óta,

hónapok óta,

egy börtönben az étel lesz az idő,

tünékeny kis óráim, jelzéseim

lesznek a híg levesek,

a vízfőzelékek,

bőrkedarabok,

kásaszem, lencse, krumpli,

szerezni egy kenyeret,

egy sercli még, ha lehetne, kérem,

egy görbülő kenyérhaj,

a halálom felé vezető úton,

itt egy kenyér, tessék,

ilyen,

morzsák, morzsák, morzsák, 

hány óra van,

annyi óra van, hogy élek

és ráadásul,

de tényleg,

én, Karády Katalin, 

ezzel a névvel, ezzel a testtel úgy döntöttem,

túl fogom élni.

Ezt.

És becsületesen élem túl.

Túlélni és becsületesnek maradni

ilyen körülmények között igazán merész vállalkozás,

hogy azt ne mondjam, lehetetlen.

Hol a helye itt a becsületnek, ha élve maradok?

Ott a helye, hogy, mint mondtam, szerep.

Meg fogom csinálni.  

Semmi az egész, kedves Egyed Zoltán, fölfedezőm, egykori féltékeny szerelmem, kedves Aczél Ilona néni, aki verejtékezve tanítottál, kedves megértő Csathó, aki menedzseltél, kedves barátom, Jávor, kedves Kiss, aki eszelősen gyűlöltél,

kedves rajongók,

kedves ezrek, százezrek, hódolóim,

kedves Magyarország,

kedves világ,

ez csupán csak egy szerep itt,

nahát, mi ez,

egy szenespince talán,

egy lyuk,

patkányok fészke,

ahol azonban bemutattatik egy alapok nélküli,

tanulatlan és képzetlen színésznő,

egy hirtelen fölkapaszkodott,

a ragyogásba belemerevedett díva műsorszáma,

egy olyan produkció,

sztárprodukció,

világpremier,

egyedi és megismételhetetlen produkció,

melyet senki sem láthat a két szemével,

aminek nézője egy szál se,

itt, itt, itt (a nézőtér felé mutogat),

senki,

senki sincsen,

ide se értek,

elkéstek, nem is akartak jönni,

nem ezt akarták,

nem így akarták,

megtagadták…gyávák voltak,

el se jöttek, megijedtek,

nem,

nem,

nem látott senki,

milyen csönd,

milyen óriási némaság,

mekkora vakság,

mekkora nincstelenség.

Így is hogy szeretlek benneteket.

És ti szerettek?

És akik pedig meg láthatnák – én bikacsökös, snájdig

pribékjeim – nem vehetik észre, mi ez.

(súgja) Ez egy olyan produkció, melyben a legmagasabb színészi megformálás vezet engem vissza az igazsághoz,

a normális, nappali fényhez,

a szabad levegőhöz,

a szélhez, milyen a szél,

nem a folyosói cúg,

hanem a házak közt nevető szél…

(súgja) Vissza fogok menni az élethez.

Íróasztalom, dohányzószipkáim, toalettem, rúzsceruzáim, több retikülöm, festményeim, a kalapos dobozok.

Kalapjaim.

Egy krémeshez is visszamegyek talán.

Kérem tisztelettel, nekem ez az életem szerepe.

(kiáltja) És senki nem látja.

Bármikor a Dunába lőhetnének, megfojthatnának,

kitörhetnék a nyakamat, lalala,

halálra hághatnak, lalala.

Bármikor, lalala.

Tudtomra adták,

elhittem, hogy nem kertelnek.

Nem mondtad meg az összekötődet,

nem mondtad meg,

hány zsidót bújtattál,

nem mondtad meg, hány kommunistával

szövetkezett ágyasod, a kémfőnök.

Vőlegényed?

Azt mondod, vőlegényed?!

Csak egy zsidókurva vagy, te!

Keresztény asszony vagyok, uram.

Nem keresztény az ilyen, fejed szétbaszom!

Áruld el.

Mondd.

Szavak.

Csak szavak.

Színésznő vagy, ócska gaz sápadozik az összeszart országkert végén.

Csak a liliom szavaid kellenek.

Kígyóvedlés, nemde?

Szi-szi-szirmok a lefogalmazónak.

Te nem kellesz.

Ki vagy te.

Az vagy, aki nem kellesz nekünk, az.

A szavak kellenek,

mondd, ábrázold, fesd, színezd,

becsüld föl.

Vallomás!

Mondd, ki, csak meséld el, nem érted?!

Mondd azt, amit nem tudsz.

Találd ki.

A jó kurva anyádat,

játszd már el!

 

Csönd.

 

(halk) Elég volt ebből.

Hogy ez zakatol napról napra,

csöpög a víz a plafonról,

lámpa föl, lámpa le, ordítanak,

megütnek, a hajamat cibálják, elég.

Kér egy cigarettát, művésznő?

Egy jó kis hamvadót?

Röhögnek.

De a minap kértem egy Kék-Vörös szappant,

na, ezen elgondolkodtak,

gúnyolódom-e,

aztán biztonságból megvertek,

fejem a falba,

a számba dörzsölt bele a salétrom,

minek neked szappan,

te ócskaság ribanc,

lesz a testeden kék meg vörös elég.

Picsádon szivárvány.

Röhögtek.

A takarítónővel üzente István, hogy nem ír több levelet. Tudjam, hogy szeret, de nem ír most már, mert megtalálják. Mint a múltkor. És az rám csak bajt hoz. Nem viselné, ha őmiatta kínoznának. Aranyfiú… mindegy, de hát nem mindegy, miért kínoznak. Levél nélkül is kínoznak. Akkor inkább írjon. De ő nem ír. Fél. Nem szólít meg, fél.

Azt is elárulta a takarítónő,

beszélik Pesten, a körúton,

de Budán is hallani, hogy kivégeztek.

És a Gold Helga besúgó, ha ő takarít,

ne mondjak semmit.

Szóval Pesten már nem élek.

Budán se.

Csak itt?

Na, jó, ezt most tessék elképzelni,

hogy a Karády Katalint,

a dívát,

tegyük ezt hozzá így, ha kérhetem, erős nyomatékkal,

a dívát,

lelőtték. mint egy kutyát.

Aber wirklich

azt mondták,

a lelövése előtt tükörért könyörgött?

Eine kleine Spiegel, bitte, bitte schön.

Spiegel!

Micsoda?

Hogy tetszik mondani?!,

a takarítónő nagyon meglepődött,

rázta a rémület,

spiegel, spiegel,

én meg csaknem elnevettem magam.

Játék is, hát nem?

Mármost mit számítana, ha ezután valóban megtennék,

ha egyszer ki van kalkulálva a lehetőség?!

 

Csönd.

 

Ez itt az 525-ös cella.

Furcsa életem vége.

És én mégis kijövök innen.

És úgy jövök, hogy rájuk hagyom

a legszebb szerepemet, megmentem magam,

és minden tekintetben, mert a lelkemet is megmentem. Azt mondta István, az én kémfőnököm, hogy nem mond nekem semmit,

semmi veszélyes, semmi kompromittáló, mert, ha … ha

elfognak és esetleg… esetleg megkérdeznek, akkor ne sodorjam

magamat bajba.

Megkérdeztek, ugye.

És mindegy volt, tudom-e, vagy nem, amit tudni akartak.

Mindegy volt.

De én nem voltam mindegy.

Én ezt két verés között,

vérző orral és földagadt arccal eldöntöttem,

nem vagyok mindegy, és nem kell semmi.

Csak eljátszom, hogy szabad lehessek, becsületes,

legyen a dal végén egy krémes.

Senki sem látja,

hogy csinálom,

senki sem küld virágot,

senki sem tapsol, füttyög, bravózik,

nincs kritika, nem is lesz.

 

ének

 

Édes kis zsinagógám,

ha az ember őszintén beszél, az nem pogrom,

ezt egyszer az István mondta nekem,

amikor megsértődtem valami marhaságon.

Látom-e még őt?

Add nekem őt vissza, Istenem.

Hogy fogom megsiratni, ha elvesztem?

 

(csönd, járkál)

  

Tehát.

Amikor kijövök innen,

mert ebben egyre biztosabb vagyok,

akkor is lesz rajtam kalap,

hogyha nem lesz.

Úgy jövök ki, úgy jövök el tőlük,

ezektől,

hogy csak eljövök.

Sssssssss.

Ha odakint magamba szívom a szabad levegőt,

csak egy lélegzés lesz,

egyetlen nagy, szabad lélegzetvétel,

semmi több.

Úgy fogok meghajolni,

hogy nem hajolok meg.

Egy centit se.

Elindulok a bravózásban,

a tomboló virágesőben,

a szivárvány alatt,

lépek,

lépdelek,

szép kalapom meg kell fogni,

nem lát senki,

nem hall senki,

ki vagyok,

nem vagyok,

titok vagyok,

de tapsolni fog az egész világ.

Csak nekem tapsol.

Meghajlok.

Nem, nem a titok hajol meg. 

 

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.


Főoldal

2019. augusztus 22.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Balassi műfordítói nagydíj 2019Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Halmai Tamás versei Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Levelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-ról
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA