Beck Tamás
Múlt időben
Holt nyelveken beszél, holott nagyon is
élő. Mosolyog, akár utolsó fotóikon a
későbbi öngyilkosok. A cselekvő igéket
kizárólag múlt időben ragozza, nem áll
távol ellenben tőle a szenvedés. Folyton
visszahozzák, mint otthonról elcsavargott
gyereket, szívkamrái pedig minden egyes
defibrilláció után késnek néhány dobbanásnyit.
Legfelső szint
A legfelső emeleten, a kazánházban a felettes
énem lakott. Fölvitt hozzá olykor az elromlott
lift, de ő megtiltotta, hogy puszta csínyből
befűtsem rekkenő júliusban a panelházat.
És nem a gravitáció húzott az alsóbb szintekre
vissza, nem is a tériszony, hanem a félelem
a gépek monoton zúgásától: mintha fölemelt
telefonkagyló búgna, ha a vonal túlsó végén
senki sincs, aki választ adna kérdéseimre.
Szívidő
Szíve akkor már csak időmérő eszköz
volt: eleinte sietett, mint egy autóbusz
utasok nélkül, garázsmenetben. A
szívkamrákban azért felgyűltek
romlandó emlékei; megtörtént, hogy
percekre esett szét egy hajdani délután,
fonémákra egy szerelmi vallomás.
Bár mindenhová a szíve vitte el,
a kvarcelem gyengülésére következtetett
abból, hogy mindinkább lekéste a keresztelőket,
házavatásokat, a szaporodó temetéseket.
Későre jár
Egy távoli földrész megmozgatja
képzeleted: ahogyan türelmetlen
szülő rázza az elalvásra képtelen
kisgyereket,
mert későre jár. Ágyadban hánykolódsz,
a forgódobos mosógépben a sok
színes ruha kavarog; álmodban
távoli földrészen jársz, az
ébrenlét szennyétől szabadon.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
