Szabó T. Anna
Hétfátyoltánc
Tüllben forgok: látsz is, nem is.
Táncom igaz, arcom hamis.
Csalás vagyok: örök hűség.
Irizáló sokszínűség.
Hangom bűvöl: érzéki, lágy.
Beleremegsz, ha rádkiált.
Körülfonlak! Beborítlak!
Karom ápol, óv és ringat.
Rám mosolyogsz: végzek veled.
Öleltelek? Csak képzeled.
Szemem követ: te el nem mész!
Tükröd vagyok: ne engem nézz.
Mit kapni vágysz, majd azt adod.
Nem lesz többet nyugodt napod.
Erős vagyok, vagyok gyenge,
belehúzlak az ölembe.
Vagyok szoknya, vagyok szivar.
Tomboló csend, vidám vihar.
Vad suttogás, szóária.
Hol királynő, hol pária.
Ragályos a nevetésem.
Körmöm tenyerembe vésem.
Sírok: nedves ág, ha gyullad.
Tüzem füstbe sose fullad.
Én vagyok az örvény szeme.
Vagyok mohó, kerek zene.
Fényes írisz: megbámullak,
idegeid megrándulnak.
Érints meg egy tekintettel,
nézz erősen: egyéb nem kell.
Tüzet játszom: szeress belém!
Tiéd vagyok… Vagy te enyém.
Űr
A forgás közepén
az örvény közepén
az undor közepén
a fájás közepén
az ordításban
szaggatásban
a sírásban és siratásban
a születés örök kínjában
a szakadatlan szólításban
az émelygésben szédülésben
a megváltatlan szenvedésben
kivágott nyelvben
falba vert fejben
üvöltő csend van
Ez a csend
Mit akar itt ez a csend ez a csend
kikapar a hamuból
ez a hívás mit jelent
mióta szól
Mit akar itt ez a fény ez a fény
kikapar a rom alól
sziszeg a semmi közepén
a nyelvemen
a lángoló bokor
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
