Fekete Vince
STAIRWAY TO HEAVEN
Hirtelen megtorpan az egykori
helyszíneken, utcákon, tereken,
kávézókban, ahol jóleső fáradtsággal
a tagjaikban reggelijüket költötték
nem is olyan régen még,
a nagytemplom barokk szószéke
előtt, a templomtorony körerkélyére
felpillantva, ahová azokon a meredek
falépcsőkön felmásztak valamelyik
nyáron, és ugyanazokat a
szobákat keresi, ugyanazokra a székekre
ül le a sarokban, a bőrbevonatú
padokra a központ közelében,
ugyanazokat a zenéket hallja,
ugyanazokra a helyekre megy vissza,
mint ahol együtt jártak az erdőkben,
a gombákat, növényeket vizsgálja,
a tavakat figyeli, ahol nem is olyan
régen még…, hát igen,
és városokban jár, amelyek
már nem
ugyanazok többé, a
parkokban, bisztrókban, vendéglőkben,
az üres csónakokban, kis garniszállók,
motelek és panziók falai között
kapja fel – hiába – egy-egy ismerős
hangra a fejét…
CTRL, ALT, SHIFT, DELETE
Megszokni már hogy is lehet vajon?
Csak téblábol, tesz-vesz az udvaron,
mint akinek valami fontos dolga van,
pedig nem lesz semmi, csak hogy
elfoglalja, lekösse magát, hogy terelődjön
a figyelem, a figyelme el, el, onnan el…
Ősz lesz akkor, épp muratúrát tesz el,
nézi a kertet, besétál véges-végig
az ösvényen, érnek az almák, kékül
a szilva, be kell takarítani lassan
mindent, majd kihordani a karókat a
paradicsomok, a fuszulyka mellől,
keresi az ösvényen a hegyes cipősarkak
puha földben hagyott nyomait,
már nincsenek sehol, mint ahogy
eltűntek a csizmái negatívjai is
tavasszal a hóval együtt az pázsitról.
Becsukja maga mögött a kertkaput,
látja, kiszáradt a fű is az udvaron,
s arra gondol, amit egyszer, álmában
egy pólón látott valahol: ctrl, alt, shift,
delete. Hogy ennyi, s ami volt, az mint
egy kiemelt nagybetű, eltűnik, kitörlődik.
Csak a fehér monitor lesz már. Delete.
ÁRADÁS
Mert mindehhez mintha többé nem
is volna semmi közünk. Egy valamilyen,
akármilyen késő őszi délelőtt. Ragyog a
kék ég, a kerítések deszkáiból és a tetők
cserepeiről pára száll. Az égen kósza
bárányfelhők. Lehet, újra beborul.
Lehet, tovább melegszik majd az idő.
Tehenek körme pufog az úton, disznók
visítoznak a kapuk mögül, bárányok
jajveszékelnek, lópaták dobognak az
istállókban, előttünk nagy lepényekkel
tele a főút.
Aranybarna dombok úsznak szembe,
a napsugarak lába törékeny, port nem
ver, a szélvédőn úgy szaporáz. Zöldes
meg sárga mezőben az épületek: mint
piros hófoltok nyája.
És hiába ismerősek a házak, a fák, az
emberek, hiába még az árnyékuk is,
furcsa idegenség veszi körül őket, mely
nem jó, nem rossz: csak más, új, szokatlan,
és elképesztően szabad.
Szél fúj, az ég kék, fehér felhődarabok
rohannak odafent. Sodródnak valahová.
Milyen nap van ma – hiába gondolkozik
rajta.
A versek a Bárka 2015/2-es számában jelentek meg, közülük az első a szerző kézírásában.
