Poós Zoltán
Felragyogó, eszelős fény
Battonya, 1981
A vasárnapi ebéd előtt már éreztem
valamit a levegőben, de azt nem
tudtam, hogy újrarendeződtek
a kavicsok, a gyökerek, az ünnepek
eltávolodnak egymástól. Vajon mire
gondoltam? Nyilván semmire.
Pár nap múlva a Schüszler-ház
kertjében megrongálták a keresztet,
ellopták a korpuszt, az intézetis fiúk
megerőszakolták a lányt, aki a sokktól
dadogni kezdett, és azóta is dadog.
Felgyújtották a kótert, a zárdát.
Orromban volt a füst, amikor ebéd
előtt biciklizni indultam. Eddig
őrizte hát pompáját a zárda,
és a szökőkutas rózsakert.
Csak álltam az égő zárda előtt,
korgó gyomorral, számban a főtt
karfiol ízével, és bámultam a lángoló
gerendákat. Vártam, mint a padláson
felejtett szögek, hátha lesz valami
szerepük, hátha megfoghatnak
legalább egy lécet.
Bámultam az égő gerendákat, a szögeken
reszkető vízcseppeket, a tűzoltás nyomait,
a fecskendők vizétől hólyagos pázsitot.
Szemem láttára vált vízzé és hamuvá
a világ, de már nem féltem a tűztől, rég
volt már ’76 nyara, amikor felgyújtottam
egy kazlat, ahogy apám is, még ’42-ben.
A zárda előtt már lángoltak a lombok,
de a fák a természetük igézetében álltak,
miközben megrepedt a rét, megrepedt
az úszómedence is, amit csak az
intézetisek használhattak, de nekik
ez sem volt elég.
Mögöttem a park, fölöttem a növényi pára,
előttem az épen maradt, bizonytalanul
kinyíló ablakok, amik megőrizték a hajnal
felragyogó, eszelős fényét.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
