Mély álmomban újjárévült
   a félszáz évvel
ezelőtt testté-nem-vált szerelem.
   A májusi cseresznyefa
eljött, hogy fehér virágözönével
   bujálkodjon velem.

A föld, a nap, az űr s a
   csillagállatok nem tudták,
mit lát a szemük.
   Muzsika, ének dagasztotta
a boldog hegyek torkát
   s a folyók száját mindenütt.

Öntött fényben feküdtem,
   öled megnyílt, csírázásra-éhes
magot befogadó mező.
   Szép voltál, veszélyes,
amilyen öldöklő csak lehet egy
   megtagadott vágyak-küldte nő.

Nem volt még olyan mérges liliomillat
   s követelő asszony-öröm
férfi-düh előtt:
   körbe-körbe az időn
prémes rés táncolt-táncolt,
  ajándékozva isteneket, erőt.

Nem tudtam, hogy még bennem
   vagy, nem tudom, élsz-e valahol?
Ne rontsuk le többé a hús-hidat
   közted és köztem! ordítottam,
ahogy az éjszaka hálói alól
   üvöltenek a vadak.

Vesszőm virágot visz

Hogyan, mikor, de lássam
öledet s legbujább
csiklódat itt az ágyban:
vér demiurgoszát!

Ha megnyílik az édes
torok, valami még
kell a szeméremréshez:
hogy átsikoltsd az éjt.

Vágtatásodban egyszer
fordult át hasadon
s egy végső lehelettel
az istent átadom.

Mert csak együtt vagy testnek
s léleknek temploma:
ha vesszőm, az eretnek,
virágot visz oda!

Megjelent a Bárka 2008/4. számában

---

Kapcsolódó:

A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:

Poós Zoltán prózája
Végh Attila verse
Benedek Szabolcs prózája
Kiss Judit Ágnes versei
Balogh Robert prózája
Tóth László versei
Szabó László versei

Főlap