Dávid Péter
Fekete
kikopnak emlékeink közül a szépek
és fekete leszel mint egy félreértett
piros tulipán
sötét foltokba folyik el a tinta
a régen verssel díszített tiszta
fehér papíron
és megbocsájtásaink bűnét sem
felejti ott a szép hűségben
megbánt hűtlenség
– de látod, hiába mind a romlás
mégiscsak összetartja itt a formát
formátlan áthajlás
ahogy maradsz Te is örökre
szűkülő koncentrikus körökben
állandó középpont
csak el ne vessz ebben a zűrzavarban
mert fekete leszek én egymagamban
mint egy fekete tulipánra hasonlító
fekete tulipán
Vissza
szerződések kölcsönök szorították és boltok
üzletek – hogy vegyen-adjon szinte kényszer
aztán az eszköz- és a forrás-gondok
aztán hogy újra elkezdeni hetvenszer hétszer
menekülni innen el metróra föld alatt
vonattal párhuzamosokon a végtelenbe
és ott távol mintha seb amikor fölszakad
olyan lenne mintha egyszercsak megszületne
meztelenre öltözni hegyekbe folyókba
beleoldódni egy naplementébe
gyűjtögetni harmatban hajnal óta
és nem látni semmit a sötétben estére
úgy lenni a tájban sehogy-semlegesnek
ahogy háttérben szoktak erdei szép fenyők
Istennel jóban mint szépapáink lehettek
ahogy szépapáink voltak vasárnap délelőtt
Kikapcsolják
nem tudja összerakni szívdobbanásait
ahogy a kép sem rendezett a tévén
Megszűnt a ritmus már amire várna itt
gondolni sem – hogy mi van ott valahol a végén
csak egy képpont maradt meg amit figyel
a fürdetés után reklámok ha mennek
a bal alsóban villan néha még egy pixel
a többiek egyre csak elfeketednek
és mint mikor halálról álmodik nagynéha
mintha nem lehetne várni újabb villanásra
és meg is áll a szíve egy-egy pillanatra
aztán majd visszatolják őt is a szobába
az ápolók a szobába lassan visszatolják
gondolta – a végén úgyis kikapcsolják
Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.
