Papírhajó - Primér/Primőr

 Fr__hwirth_Blanka.jpg

Frühwirth Blanka

 

Az ominózus lábtörés

(részlet Kornél naplójából)

 

Patina már pár hete nálunk lakik. Néha elmegy kódorogni, és akkor néhány napig nem lehet tudni, hol van, de az újabb babérlevelek megjelenésével együtt rá is lehet számítani. Asszem, már összebarátkoztunk. Legalábbis most már teljes mondatokban képes nekem válaszolni. Jobb, mint egy kutya! Varázsszempontból biztosan jobb.

Már megint feleslegesen körmölök, ahelyett, hogy a lényeget írnám le, de legalább most van időm rá. A fekvőgipsz miatt egy tapodtat sem mozdulhatok ugyanis. Patina rettentően röhögött, mikor meglátta, mire készülök, utána pedig csak annyit tudott hozzáfűzni a törött lábamhoz, hogy „én megmondtam.”

De most muszáj lesz lejegyeznem az utókor számára ezt az elbaltázott kísérletet, különben még több törött láb lesz a vége. A bal lábszáram törött el egyébként. Annyira fájt, hogy csak könnyezni bírtam, egy hang sem jött ki a torkomon. Most sem valami kellemes, de anyu legalább tálcán hozza nekem a fagylaltot. Pedig nem is a mandulámat vették ki.

Szóval. Az történt, hogy megnövekedett a táskám súlya. Az a hülye Pisti, aki eddig a töri atlaszt cipelte, kijelentette, hogy ő többet nem hajlandó ennyi plusz súllyal járni. Pedig ő aztán igazán megtehetné, legalább izmosodna valamit. Mindegy. Ezen okokból felterjesztettem apáéknak azt a nagyszerű javaslatot, miszerint nekem sem ártana egy olyan elektromos roller, amivel amúgy a fél osztály jár. Én hajlandó lettem volna kompromisszumra, például a végén megelégedtem volna egy sima rollerral, de közölték, hogy a gördeszka meg a görkori mellé értelmetlen még egy rollert is venni.

Számos tudományos indokot felhozhattam volna, hogy ez miért nem igaz, de hajthatatlannak tűntek, úgyhogy inkább visszavonultam a termeimbe (minden híres tudósnak voltak termei!), és agyalni kezdtem a megoldáson.

A sugárhajtású bringa lett volna a legcélszerűbb ötlet, de sehogy sem tudtam volna sugárhajtást kölcsönözni sehonnan. Így inkább fogtam a régi, távirányítós kisautót, és szétszedtem elemeire. Mivel csak egy motorom volt, úgy döntöttem, hogy a görkorimnak elég lesz csak az egyik hátsó kerekét meghajtani, a többi úgyis gurul utána.

Már belátom, hogy ez Newton törvényei és a fizika szabályai szerint miért nem volt jó következtetés. Patina meg igazán rávezethetett volna a helyes megoldásra. De neeem. Ő csak ott állt, és rágcsálta a babérleveleket, míg én a kertben bütyköltem a görkorival. A ballábassal, természetesen. Mikor megnyomtam a távirányítón az előre gombot, a kerék szépen forgott.

Ekkor kezdett el röhögni Patina, és ekkor kellett volna rájönnöm, hogy mi és miért nem lesz jó ezzel a kísérlettel, de a nyihogós nevetés elterelte a figyelmemet. Úgyhogy felvettem a lábamra a szerkezetet, a jobb lábamra pedig felcsatoltam a sima párját.

Még mindig van bennem egy hajszálnyi remény, hogy mégiscsak működhetett volna a dolog, ha nem ragad be a távirányítón az előrefelé gomb. Biztos vagyok benne, hogy túl erősen nyomtam meg, aminek következtében a bal lábam kilőtt alólam, és meg sem állt egészen a ház sarkáig. Ott egy kicsikét letaroltam a falat, de egy kis gipsszel kijavítható, pont olyan színűvel, mint amilyet a lábamra is tettek.

Elég nagy csattanás volt, úgyhogy anyu rögtön kirohant, és elkezdett sírni, pedig teljesen látszott, hogy a koponyám ép és sértetlen, csak a lábam áll enyhén furcsa szögben. Persze a meghatottság elég hamar elszállt, és a kórházban a doki előtt már dühöngött. Talán ezért hozta most a fagyit, mert érzi, hogy kicsit túllőtt a célon.

Rollert egyébként így sem kapok, anyu szerint egyszerűen rakjam be a töri atlaszt az osztályteremben lévő szekrénybe. Megfontolandó!

 

 

Régi ismerősök

 

Vihar készült, ezért Patina belopta magát Kornélékhoz. A padlás volt a kedvenc rejtekhelye. Már egész kis otthonos zugot alakított ki magának, egyedül a társaság nem volt számára megfelelő. Néhány pók és ízeltlábú mellett csak az ablakban fészkelő verebek voltak, akikhez szólni ugyan lehetett, de nem volt érdemes. Patina azonban, amennyire nem szeretett varázsolni, legalább annyira szeretett beszélni.

Csak akkor vette észre, hogy éppen megpróbálja túlkiabálni a dörgést és villámlást, mikor Kornél sétált be a padlásajtón befogott fülekkel.

– Úgy ordítasz, hogy nem hallom odalenn a tévét! – üvöltötte Patina fülébe.

– Én meg a történetemet nem hallom! – kiabált vissza az egyszarvú.

– Minek beszélsz hangosan? – kérdezte Kornél immár normál hangerővel, és elvette a kezeit a fülétől.

– Nem szeretem a vihart – vallotta be Patina.

– Akkor minek jöttél a padlásra? Itt csak jobban hallani az égzengést.

– Hová mehetnék? – kérdezte ingerülten Patina, és fújtatott egyet.

– Öhm, kábé bárhová a világon? – tárta szét a kezeit Kornél értetlenül. – Hol vannak barátaid?

– Régen voltak Kis-Mázsiában – mondta elrévedő tekintettel Patina.

– Úgy érted Kis-Ázsiában?

– Dehogy! Kis-Mázsiában a Pöttömök, vagy hivatalos nevükön Kismázsák élnek. Ők ilyen kis… – magyarázta volna az unikornis, de félbeszakította egy villám, és kialudt felettük a lámpa.

Kornél a fel-felvillanó fényben csak Patina bosszús tekintetét látta, majd a következő pillanatban egy rizsföld közepén találta magát. Ragyogott felettük a délelőtti nap, Patina lába köré pedig néhány furcsa szerzet gyűlt. Valahogy úgy néztek ki, mintha néhány porcica belekeveredett volna egy pitypangmezőbe, mikor éppen magokat eresztenek szélnek. A fehér pihés Pöttömök mindenáron Patina hátára akartak felkapaszkodni, mert onnan jobban elérték a rizsnövények tetejét. Az egyik Kornélt is megtalálta, és fel akart kapaszkodni a lábán. De amint ráhuppant a fiú lábfejére, az nagyot kiáltott, és lerúgta magáról a lényt.

– Érted már, miért hívják őket Kismázsának? – vigyorgott Patina.

– Előre is szólhattál volna! Lehet, hogy eltört néhány lábujjam – méltatlankodott Kornél.

– Úgy néznek ki, mint a kis pihék, és mégis mázsás súlyuk van – magyarázta az egyszarvú, és óvatosan megrázta magát, mert már az ő lábai is remegni kezdtek a súly alatt.

– Öhm, Patina, ha tovább maradunk itt, azt hiszem, előbb-utóbb a földbe fognak döngölni – nyögte Kornél, akin már három Kismázsa mászott felfelé.

– Hát, kispajtások, ideje mennünk – búcsúzkodott Patina, és megrázta a sörényét.

A mozdulatot már a padláson fejezte be.

A vihar elvonult a város felett, tiszta, csillagos eget hagyva maga után.

– Megleszel egyedül? – kérdezte Kornél Patinát.

– Amint látod, kölyök, én sosem vagyok egyedül – hörrentett az egyszarvú, és odaügetett az ablakhoz, hogy beszámoljon a verebeknek rég nem látott ismerőseiről.


 

Főoldal

2018. szeptember 04.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png