Illés Zoltán (Sólyom Balázs fotója)
Illés Zoltán
A Magyar Nemzeti Búzeum
Annyi, de annyi szomorúság van ezen a világon, merengett Márton, nem is tudom, hogyan gyűlhet belőle ennyi össze. Az emberek mind csak gyűjtik őket, mintha valamiféle titkos akció keretében kellene a bánatot életben tartani, megőrizni az eljövendő korok gyermekei számára, hadd tudják csak meg, milyen is az, amikor valaki letört. Mint mikor csak ülnek a mólón, s nézik, hogy járja a táncát a vízen a fény. Vagy ahogyan a villamos ablakán, mint egy frissen festett képet, az esőcseppek elmossák az arcod.
Te, figyelj csak, az a lány nem a tiéd ott a fényképen – szólalt meg hirtelen az egyik Lámpaoltogató. Tudom, tudom, ne is mondd, válaszolt Márton, elrakta az albumot a fiókjába, majd hirtelen úgy döntött, nekilát, s egy helyre gyűjti a világon fellelhető összes szomorú dolgot, hogy az embereket minél jobban elzárja tőlük. Vagyis, gondolta át még egyszer, nem is elzárni kell a szomorúságot az emberek elől, hanem rávenni őket, hogy szabaduljanak meg a szomorúságtól, szolgáltassák be a gyűjteménynek, hogy mindenki szabadon hozzáférhessen bármelyik szomorú dologhoz.
A Magyar Nemzeti Búzeum ügye nem várt érdeklődést váltott ki. Márton, mint alapító főigazgató körbejárt, és támogatókat keresett, hogy a Búzeum alapításához a szükséges pénzt előteremtse. Egy özvegyember, kinek hatalmas háza szinte üresen állt felesége halála, valamint gyermekeik felcseperedése óta, helyet biztosított az intézménynek, azzal a feltétellel, hogy a Búzeum gondnokaként szeretne ott élni. Márton örömkönnyek közt rázta meg a titokzatos idegen kezét, s írta alá vele a bérleti szerződést.
Végre csak a gyűjtemény gyarapítására kellett koncentrálnia. Sorra látogatta író, költő barátait, adnának-e a Búzeum számára kézirataik közül valami olyat, ami igazán szomorú. Szinte mindenki szívesen állt Márton rendelkezésére. Egyikük javaslatára egy újsághirdetést is megfogalmazott, melyben felkérte az ország összes élő és alkotó tollforgatóját, küldjenek a gyűjteménybe minél szomorúbb szövegeket. A postás heteken keresztül naponta kétszer hordta a küldeményeket. Versek, mesék, novellák, sőt nagyregények is érkeztek, Mártonnak fel kellett fogadnia két asszisztenst, hogy a sok munkával meg tudjanak birkózni.
Zenésztársaitól mindenféle gramofonfelvételeket, magnószalagokat kapott, egyik-másik CD-lemezeket és pendrájvokat hozott neki, tele olyan hanganyagokkal, melyeken a világ legszomorúbb dalait játszották. Voltak köztük szerelmes dalok, siratóénekek, szakításról, halálról, megcsalásról, távollétről, hiányról és vágyódásról szóló dalok, egytől egyig szívfacsaró melódiák.
De érkeztek festmények, s érkeztek szobrok is. Jöttek régi újságcikkek, melyek nagy tragédiákról tudósítottak, filmfelvételek háborúkról, éhínségről, természeti katasztrófákról, s elvesztett futballmeccsekről. A gyűjtemény gyarapodott. Márton és két asszisztense lelkiismeretes munkát végzett, és szakszerűen be tudták rendezni az egykori lakószobákat, mosókonyhát, cselédszobát, hallt és pincelejáratot, padlásfeljárót és mellékhelyiségeket. Mindenhová jutott egy kis szomorúság. S mindenhová jutott Mártonnak a saját szomorúságaiból is.
Ezeket a kiállítási darabokat leplezte le utoljára, még az asszisztensei sem tudták, miket tett a falra.
Az első terembe Olga került, s vele együtt az a két hét, amennyivel Márton elkapkodta az udvarlást, évtizedekkel ezelőtt. A második termet Gubacsnak szánta, s a soha meg nem valósult szerelmüknek. A harmadik terembe Petra jutott, lüktető verseivel. Ditta a negyedik termet kapta, mert pont arról kel fel a Nap. Ilkáé az ötödik terem. Ide nem is tett be semmi mást. Csak őt. Johanna emlékei a hatodik szobába kerültek: mankók és szertefoszló álmok. S legvégül Lilien, akinek a hetedik ajtó mögött jutott hely. Ékszere könny és fájdalom.
A megnyitó napjára Márton a következő szöveggel küldte szét a meghívókat:
„Gyertek elő, ti bolyongó lelkek, a Búzeum ajtaja tárt kapuval vár! Annyi a bánat, amennyi az égen a csillag!”
A megnyitóra tódultak az emberek. Mindenki látni szerette volna a másik ember bánatát, a tenyerébe mormolva, hát igen, hát igen. Az ünnepélyes megnyitót követően azonban hiába csődült a termekbe a tömeg, a kiállítási darabok mind láthatatlanok maradtak. Vagyis dehogy voltak azok láthatatlanok. Mind látható lett volna, de a Lámpaoltogatók nem engedték, hogy bárki megnézze őket. A villanyt hiába kapcsolgatták, nem gyulladt fel, a spalettákat hiába nyitogatták, nem mozdultak meg, hiába próbálták zseblámpával, mobiltelefonnal, gyertyafénnyel, gyufalánggal megvilágítani a termeket, egyik sem működött a falak között.
Aztán egyszer csak megértették.
Ha figyelmesen, csendben szemlélik a kiállítást, akkor az megnyílik nekik. Fények, hangok és szavak nélkül is. Varázsütésre mindenki elhallgatott, s engedte, hogy a Búzeumban kiállított dolgok megszólítsák őket. Még azt is elfelejtették, hogy mormolni akarták: hát igen, hát igen. Miután végigjárták a termeket, mosolyogva távoztak, s aznap már egy hangos szó nem hagyta el az ajkukat.
A Búzeum azóta is nyitva áll. Alkalmanként ugyan gyarapszik a gyűjtemény néhány bánattal, de alapjában véve állandó a kiállítás anyaga. Az emberek vissza-visszatérnek, s új látogatók is érkeznek rendszeresen. Az intézmény népszerűsége nem csökken, a befolyó bevételek láttán pedig a tőzsdére lépés lehetőségét is fontolóra vette a vezetőség. Ezt végül elvetették, annak ellenére, hogy még a legkomolyabb szakemberek is a bánat árfolyamának meredek növekedését jósolták.
