Ayhan Gökhan
Mese a teafűről, akinek honvágya volt
Törökország szeszélyes vidékein élt Emre, a kis teafű. Hónapokon át pihent a földben, és alighogy kibújt, idegen kezek letépték, és kiszárítva becsomagolták. A kis teafű ijedten nézett ide-oda, a dobozban, ahová dugták, sötét volt, nem látott semmit. Vacogott, mint általában a teafüvek. Hatalmasakat szuszogott, és mire a tízezredik szuszogáshoz ért, nagy zajjal megérkezett egy távoli ország fővárosába. Bécs volt annak a városnak a neve. Megint idegen kezeket látott maga körül, és azok a barátságtalan kezek ismét ide tették, onnan is kivették, oda tették, s a sokadik ide-oda tevés után a kis Emre szédületében csillagokat látott. Hamarosan kiderült, nem csillagok voltak, hanem egy bolt piros-fehér betűi. A kis teafűvel átellenben egy üdítős doboz ácsorgott, de csak úgy, mint a tervét a csúszdán félúton megmásító kisfiú. A kis teafű minden bátorságát összeszedte és átkiáltott:
– Hol vagyunk?
Az üdítős doboz nem válaszolt.
– Hé, hol vagyunk?! – nyomta meg a hangsúlyt bátran.
Az üdítős doboz kelletlenül ráförmedt.
Ekkor Emre fölött megint átszaladt egy ismeretlen kéz.
Emre lehajtotta a fejét, nehogy elragadja a fenyegető, szőrös mancs. Szerencséjére másvalakit vettek el mellőle.
Teafűlábai félelmében, mint a kocsonya, remegésbe kezdtek, s csak nagyon sokára hagyták abba. És a szíve mélyéről feltörő, őszinte sóhajt sem sikerült kordában tartania.
Óvatosan körülnézett.
A boltban soha nem látott fényesség vette körös-körül. Magukból töménytelen fényt árasztó lámpák függtek a plafonról alá, akár a barlangok mennyezetéről az unatkozó cseppkövek és a mindig álmos denevérek. Ragyogás ragadt ragyogásba. Otthon a nap csak messziről köszöntötte őt, éjszakánként a csillagok fénye jutott el hozzá, itt-ott megbirizgálta, majd se szó, se beszéd, áttetszően suhant tovább.
Az előbb megszólított üdítős doboz eltűnt egy újból felbukkanó szőrös kéz jóvoltából.
– Ez a borzalmas hely biztosan a Szőrös Kezek Országa. Azok a valamik – itt Emre óhatatlanul a magasan ívelő polcokra gondolt – a hegyei, s én most egy ilyen hegyre csöppentem. Jaj nekem, hogyan jutok haza?
Az utolsó szavakat valószínűleg hangosan mondta, mert egy neki intézett kérdés kizökkentette a gondolatmenetből.
– Hol a hazád? – kérdezte szelíd hangon egy másik, az előbbinél kedvesebb üdítős doboz. (Ennek az lehetett az egyszerű magyarázata, hogy az előző szénsavas volt, a mostani meg szénsavmentes.)
– Törökországban.
– Sajnos nem tudom, hol van, én itt születtem – vallotta be szégyenkezés nélkül a szívélyes üdítős doboz.
Emre kicsit elszontyolodott, hogy van olyan lény a világon, aki az ő szülőhazájáról nem hallott, s azt sem tudja, merre található.
A kis teafüvet ekkor egy magas, fekete hajú, kalapos úr leemelte a polcról, majd egyenesen a kosarába tette, a tej és a kenyér mellé. Volt ott még egy kis csokoládé, felvágott, papír zsebkendő és fogkrém is. A teafű zötykölődött a kosárban. A kalapos úr nézelődött a boltban. Az egyik zötykölődött, a másik nézelődött. Zárás előtt a pénztárnál tolakodás támadt. Emre a furcsa hangokat hallott, hol szusszanót, hol lihegőt, hol csattogót.
– Érdekes – jegyezte meg magának. – Az emberi beszéd nagyon furcsa főzet, nem szívesen kóstolnám meg.
A kalapos úr autóba ült, nem sokkal később pedig leparkolt egy szálloda előtt. Lépcső vitt fel a szobájáig. Az ajtón belépve Emre egy számára érthetetlen párbeszédet hallott.
– Meghoztad?
– Igen.
– Biztosan jót hoztál?
– Nézd meg, ha nem hiszed.
A bevásárlószatyor azonnal az asztalon volt. A magas, fekete hajú, kalapos úr – a lakásba lépve a fejéről természetesen lekerült a kalap – felesége alacsony volt, világosszőke hajú, és kalapot csak nyáron viselt. A szatyorból kikereste az illatos teafüvet tartalmazó dobozt.
Emre az egészből annyit érzett, hogy egy puha, meleg kéz veszi ki a szatyorból, s ez a kéz nem hasonlít a korábban megismert barátságtalan, szőrös mancsokhoz. Érintése kellemes, illata illatos. Fürkészően megvizsgálta a kis Emre dobozát.
– Köszönöm szépen, ez a kedvenc teám.
A magas, fekete hajú, immáron kalaptalan úr morgolódott az orra alatt.
– Igazán ráért volna. Holnapután visszautazunk Törökországba.
Emre szíve nagyot dobbant. Nem tudta, miért. De mi azért tudjuk: a kis Emre remélhetőleg épségben hazatér!