Papírhajó - Primér/Primőr

 Ayhan Gökhan

 

 

Mese a teafűről, akinek honvágya volt

 

 

Törökország szeszélyes vidékein élt Emre, a kis teafű. Hónapokon át pihent a földben, és alighogy kibújt, idegen kezek letépték, és kiszárítva becsomagolták. A kis teafű ijedten nézett ide-oda, a dobozban, ahová dugták, sötét volt, nem látott semmit. Vacogott, mint általában a teafüvek. Hatalmasakat szuszogott, és mire a tízezredik szuszogáshoz ért, nagy zajjal megérkezett egy távoli ország fővárosába. Bécs volt annak a városnak a neve. Megint idegen kezeket látott maga körül, és azok a barátságtalan kezek ismét ide tették, onnan is kivették, oda tették, s a sokadik ide-oda tevés után a kis Emre szédületében csillagokat látott. Hamarosan kiderült, nem csillagok voltak, hanem egy bolt piros-fehér betűi. A kis teafűvel átellenben egy üdítős doboz ácsorgott, de csak úgy, mint a tervét a csúszdán félúton megmásító kisfiú. A kis teafű minden bátorságát összeszedte és átkiáltott:

     – Hol vagyunk?

     Az üdítős doboz nem válaszolt.

     – Hé, hol vagyunk?! – nyomta meg a hangsúlyt bátran.

     Az üdítős doboz kelletlenül ráförmedt.

     Ekkor Emre fölött megint átszaladt egy ismeretlen kéz.

     Emre lehajtotta a fejét, nehogy elragadja a fenyegető, szőrös mancs. Szerencséjére másvalakit vettek el mellőle.

   Teafűlábai félelmében, mint a kocsonya, remegésbe kezdtek, s csak nagyon sokára hagyták abba. És a szíve mélyéről feltörő, őszinte sóhajt sem sikerült kordában tartania.

     Óvatosan körülnézett.

     A boltban soha nem látott fényesség vette körös-körül. Magukból töménytelen fényt árasztó lámpák függtek a plafonról alá, akár a barlangok mennyezetéről az unatkozó cseppkövek és a mindig álmos denevérek. Ragyogás ragadt ragyogásba. Otthon a nap csak messziről köszöntötte őt, éjszakánként a csillagok fénye jutott el hozzá, itt-ott megbirizgálta, majd se szó, se beszéd, áttetszően suhant tovább.

     Az előbb megszólított üdítős doboz eltűnt egy újból felbukkanó szőrös kéz jóvoltából.

     – Ez a borzalmas hely biztosan a Szőrös Kezek Országa. Azok a valamik – itt Emre óhatatlanul a magasan ívelő polcokra gondolt – a hegyei, s én most egy ilyen hegyre csöppentem. Jaj nekem, hogyan jutok haza?

     Az utolsó szavakat valószínűleg hangosan mondta, mert egy neki intézett kérdés kizökkentette a gondolatmenetből.

     – Hol a hazád? – kérdezte szelíd hangon egy másik, az előbbinél kedvesebb üdítős doboz. (Ennek az lehetett az egyszerű magyarázata, hogy az előző szénsavas volt, a mostani meg szénsavmentes.)

     – Törökországban.

     – Sajnos nem tudom, hol van, én itt születtem – vallotta be szégyenkezés nélkül a szívélyes üdítős doboz.

     Emre kicsit elszontyolodott, hogy van olyan lény a világon, aki az ő szülőhazájáról nem hallott, s azt sem tudja, merre található.

     A kis teafüvet ekkor egy magas, fekete hajú, kalapos úr leemelte a polcról, majd egyenesen a kosarába tette, a tej és a kenyér mellé. Volt ott még egy kis csokoládé, felvágott, papír zsebkendő és fogkrém is. A teafű zötykölődött a kosárban. A kalapos úr nézelődött a boltban. Az egyik zötykölődött, a másik nézelődött. Zárás előtt a pénztárnál tolakodás támadt. Emre a furcsa hangokat hallott, hol szusszanót, hol lihegőt, hol csattogót.

     – Érdekes – jegyezte meg magának. – Az emberi beszéd nagyon furcsa főzet, nem szívesen kóstolnám meg.

     A kalapos úr autóba ült, nem sokkal később pedig leparkolt egy szálloda előtt. Lépcső vitt fel a szobájáig. Az ajtón belépve Emre egy számára érthetetlen párbeszédet hallott.

     – Meghoztad?

     – Igen.

     – Biztosan jót hoztál?

     – Nézd meg, ha nem hiszed.

     A bevásárlószatyor azonnal az asztalon volt. A magas, fekete hajú, kalapos úr – a lakásba lépve a fejéről természetesen lekerült a kalap – felesége alacsony volt, világosszőke hajú, és kalapot csak nyáron viselt. A szatyorból kikereste az illatos teafüvet tartalmazó dobozt.

     Emre az egészből annyit érzett, hogy egy puha, meleg kéz veszi ki a szatyorból, s ez a kéz nem hasonlít a korábban megismert barátságtalan, szőrös mancsokhoz. Érintése kellemes, illata illatos. Fürkészően megvizsgálta a kis Emre dobozát.

     – Köszönöm szépen, ez a kedvenc teám.

     A magas, fekete hajú, immáron kalaptalan úr morgolódott az orra alatt.

   – Igazán ráért volna. Holnapután visszautazunk Törökországba.

     Emre szíve nagyot dobbant. Nem tudta, miért. De mi azért tudjuk: a kis Emre remélhetőleg épségben hazatér!

 


 

Főoldal

 

2014. március 14.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png