Kiss László

Megabroncsozott lelkek

Orcsik Rolandot és Sopotnik Zoltánt, a JAK-füzetek új szerkesztőpárosát kérdeztük

Néhány héttel ezelőtt egy különleges hangú, videókkal, zenékkel, meghökkentő képekkel és jegyzetekkel jelentkező csoport bukkant fel az egyik internetes közösségi oldalon. Ezt a közösségi oldalt SOPOTNIK & ORCSIK facebook csoportnak hívják, és láthatóan igyekeztetek kiaknázni a benne lévő lehetőségeket. A válasz egyértelműnek tűnik, de az olvasók tőletek is akarják hallani: miért döntöttetek a kampány e módja mellett?

S. Z.: A facebook  mára evidens módja, tere a kommunikációnak, pláne ha nagy tömegeket szeretne az ember megszólítani. Ráadásul általa már elég korán ki lehet alakítani egy képet, egyfajta szerkesztőpáros-identitást, s utána már csak dekorálni kell. Semmi kedvünk nem volt komolykodó oldalt kreálni, inkább a személyiségünk karcos lapjait terítettük ki az olvasók, felhasználók asztalára.

O. R.: S ha már Egyiptomban forradalmat lehetett elindítani a facebook által, akkor miért ne próbáltuk volna ki a JAK-füzetek pályázatán is ezt az erőt? A másik pedig az volt, hogy a facebook nagyszerű lehetőséget, intermediális felületet kínált fel a programunk színesebb, oldottabb hangulatú bemutatásához. Hasonlóan képzeljük el a majdani kötetbemutatókat is: zenével, performanszokkal stb. Ez tehát jelzésértékű is volt, megmutatta a különböző médiumok iránti nyitottságunkat, továbbá nagyszerű kísérletező terepnek bizonyult.

Az olykor flashmob-szerű akciók milyen hatást gyakoroltak a közönségre? Megindult valami párbeszéd, érkeztek javaslatok, ötletek, biztosítottak benneteket támogatásról, esetleg volt, aki elhatárolódott a kezdeményezéstől, törölte magát, fenyegetőzött?

S. Z.: Egy ember volt, aki valamiért felháborodott, hogy véletlenül a csoport tagja lett, Roland gyógypedagógusi alázattal magyarázta el neki, és kért elnézést, de elvitte a frusztráció kamionja, és átkozódott tovább. Egyébként legtöbb esetben kommentek jöttek, érdeklődtek, hogy mi ez az egész, vagy csak megnyomták a lájk gombot, volt olyan is, aki többet akart megtudni a programról, szerette volna, ha argumentáljuk kicsit. Azt hiszem, ami létrejött, az amolyan szimpátia és értelmező mátrix.

O. R.: Aki ilyesmibe vágja a fejszéjét, tisztában kell lennie azzal, hogy a kampány nem tetszhet mindenkinek. Mi ráadásul nem is akartunk mindenkinek tetsző kampányt folytatni, az általános szeretethiány kompenzálásánál, a visszafogott diplomáciánál fontosabbnak tartottuk a programunk markáns kidolgozását, működtetését. Olyan embereket is felvettünk tagoknak, akik nem részei a JAK-nak, nem rendszeres olvasói a kortárs magyar irodalomnak, vagy pályájuk kezdetén vannak, még csak keveset publikáltak stb. Fontos volt jelezni, hogy a JAK információs hálózata tágítható, hogy a fiatal kortárs magyar irodalom nemcsak a szakmai elitnek szól. Ez a kísérlet sikeresnek bizonyult, mivel olyanok is visszajeleztek a posztoknál, akik az említettekhez tartoznak. A JAK-füzetek terjesztésénél ezért is lesz fontos tudatosítani, hogy nemcsak fiatal kortárs magyar író, hanem fiatal kortárs magyar olvasó is lehetsz. De ez már a következő lépés: amikor kivisszük a facebook-akciót az utcára. Bárki részese lehet ennek a folyamatnak, akinek jó, könnyen realizálható ötletei vannak. Nagyban számítunk a pesti mellett a vidéki és a határon túli JAK-tagságra, olvasókra, érdeklődőkre, kocsmákra.

Bár a posztok főszereplője Batman és Robin, a csoport hivatalos neve biztatóbb: SOPOTNIK & ORCSIK. Hogyan született meg az ötlet, hogy közösen induljatok a pályázaton, mióta van köztetek munkakapcsolat?

S. Z.: Én kerestem meg Rolandot, először kabai lórinak szóltam, de rengeteg dolga van így is, ezért nem tudta volna száz százalékosan csinálni. Utána mindjárt Roland jutott eszembe, úgy gondoltam, a tudására, ízlésére és a gyógyító erejű jókedvére maximálisan lehet támaszkodni. Két éve a JAK táborban ismerkedtünk össze, átbeszéltünk egy éjszaka-szeletet, megverseltettük Vendel bácsit, a tábor legidősebb résztvevőjét, egy Jim Jarmusch-filmben éreztem magam, ami tulajdonképpen jó.

O. R.: Nekem eszembe sem jutott, hogy elinduljak ezen a pályázaton. Aztán kaptam egy levelet Zolitól, kb. három napig gondolkodtam az ajánlatán, mérlegeltem, majd belevágtam. Zoli fogékony a hülyeségeimre, úgyhogy kiváló partnernek bizonyult.

A pályázati anyagban azt írjátok, célotok „felkutatni" olyan szerzőket, „akik egyrészt kevésbé vannak jelen a kortárs irodalmi térben, másrészt kellően provokatívak a bejáratódott poétikai és értelmezői kódokkal szemben". Mit csinál, aki felkutat, hogyan dolgozik egy sorozatszerkesztő, milyen munkamódszert képzeltek el?

S. Z.: A sorozatszerkesztő elsősorban figyel, már eleve képe van a kortárs irodalomról, a folyamatokról, és legalább négy-öt szerző már eleve benne van a fejében. Mind a ketten szerkesztők vagyunk, ezért is kapcsolatban vagyunk írókkal, költőkkel, kritikusokkal. Én a PRAE.HU kötelező rovatát is csinálom (bár elég hektikusan), ahová bárki feltölthet szöveget, és kap egy villámkritikát a szövegeiről, ez például egy nagyon jó távcső az új tehetség felkutatására, többek között Pollágh Péterrel (előttem ő vitte a kötelezőket) itt figyeltünk fel a rejtőzködő Új Hormon csoportra, aki hozhatnak még újat a lírában, ha felpörögnek végre.

O. R.: Olyan szerzők is közel állnak hozzánk, akik nemcsak a Nyugat és az Újhold tiszteletreméltó nagy csecsét szívják. Az avantgárd, a neoavantgárd, vagyis a kísérletező szellemű írókra is kíváncsiak vagyunk. A két hagyomány együtt érdekes, mert a magyar irodalom sokkal tágabb annál, mint ahogy azt önmagáról olykor hirdeti. Nemcsak egy reprezentatív központ van - ha ezt nem vagyunk hajlandóak észrevenni, akkor ez olyan, mintha a ragyás arcunkon csak egy pörsenést kenegetnénk áhítattal.

Fontos még kiemelni, hogy mi nem építjük fel a szerzők brandjét, hanem felkutatjuk az általunk tehetségesnek tartott szerzőket, s lehetőséget adunk nekik, hogy megmutatkozzanak, ami beindíthatja a későbbi márkanevük kialakítását. A szerzői brandhez nem elég pusztán egy könyv az adott alkotótól. A JAK szerintem a megnyugtató kockázatvállalás szervezete. A szerzői márkanévről szólva engem az idősebb szerzők közül sokszor jobban érdekelnek azok, akik képesek szembemenni a saját brandjükkel, a közízlés elvárásaival, s képesek provokálni a magukról és a róluk kialakított képet. A szellemiség több és kreatívabb erő a piaci logikánál, akkor is, ha nem mindig eladható. Éppen ezért mi nemcsak piacorientált kiadványokat fogunk megjelentetni, hiszen mi nem a JAK üzletemberei leszünk, hanem sorozatszerkesztői.

Ugyanitt olvasható, hogy a „színfolt" érdekel benneteket, az a mű, „amelyben másfajta hagyományok is érződnek a magyarországihoz képest", s hogy a „hangsúly a másság felmutatásán van". Van olyan, hogy magyarországi hagyomány? Hogyan definiálnátok ezt - s mit kell érteni „másságon"?

S. Z.: Úgy pontos talán, hogy más hagyományok is érződnek, azokhoz képest, amelyek  Magyarországon fókuszban vannak. Szeretnénk tovább nyitni az ollót, és behozni olyan elemeket a diskurzusba, amelyek eddig a margón toporogtak, például a képregény, amit a MŰÚT már elkezdett. Személy szerint több izgalmat szeretnék látni az irodalomban, főleg az irodalomkritikában, ami elég kiszámíthatóan működik: szinte előre megmondom, melyik könyvről születik dicsérő recenzió, satöbbi. Bár ez utóbbira semmi hatásunk nincs. Az irodalmi életet meg kevesebb rosszindulattal és több empátiával képzelem el. Meglepetést szeretnénk okozni minden téren.

O. R.: Kicsit árnyalva Zoli megjegyzését, az irodalomkritikában mi azokat a kritikusokat szeretjük, akik kiszámíthatatlanok, kellően bátrak, ugyanakkor nem elégülnek ki pusztán a kocsmai késdobálással, vagyis folyton művelik magukat: egyszerre tombol bennük az alázat és a tekintélyrombolásra való hajlam.

Az a tapasztalatom, hogy a magyarországi hagyomány által behatárolt fiatal szerzők nem nagyon ismerik, mi zajlik a határon túli magyar irodalomban. Ez luxus ahhoz a korhoz képest, amikor besúgók figyelték meg azokat, akik a határon túli magyar irodalom után érdeklődtek. Pl. Ilia Mihálynak szinte ráment az élete a kulturális kapcsolatok ápolására, ehhez képest ma, amikor az internetnek köszönhetően már nem akadály a kapcsolattartás, nagyobb a közöny, mint korábban. A határon túli magyar irodalommal való foglalkozás nem a politikai pártpreferenciát, hanem a másik iránti érzékenységet, nyitottságot jelzi. Ez mindig is megvolt a JAK-ban, mi pedig fokozni fogjuk ezt a nyitást.

A szerkesztésetekben megjelenő kötetek Kárpát-medencei turnéján, az egyetemeket és főiskolákat megcélzó JAK-workshopokon túl gondolkoztok-e a kortárs irodalomra egyébként nagyon fogékony középiskolás réteg megszólításában?

S. Z.: Ez inkább az egész JAK dolga, sőt az egész irodalom dolga, persze a magunk részét szívesen kivesszük belőle, bár a sorozatszerkesztő munkája ebből a szempontból eléggé behatárolt. A JAK-füzeteken túli tehetséggondozás vagy integrálás külön energiákat igénylő hatalmas feladat, biztos vagyok benne, hogy mint eddig is, a JAK tovább fog dolgozni a saját koncepcióján, és abban ott leszünk mi is. Azt gondoltam, a workshopokat egyfajta performance elemként még állásbörzékre is el lehetne vinni, hátha lennének érzékeny rezonanciák J

O. R.: Igen, gondoltunk erre, s egyetértek Zolival, ez nem pusztán a sorozatszerkesztők dolga, hanem az egész JAK-tagságé. A JAK-tagság ügyes mozgatása pedig az elnök, vagyis Gaborják Ádám és hadiparancsnokságának lesz a feladata. Csak tovább kell haladni azon az úton, amit Balogh Endre folytatott, újabb lehetőségek után kutatva... Ránk lehet majd számítani. Ahogyan, remélem, a vidéki városok erejére is.

A pályázatban felsorolt számtalan ötlet közül melyiket gondoljátok hamar megvalósíthatónak, melyek az első lépések? Vagy konkrétan: az első.

S.Z.: A már beérkezett kéziratokat tovább olvasni, és várni az újakat, mint állat. A facebook-oldalunkat átalakítani JAK-füzetek oldallá, és elkezdeni feltölteni egy válogatást a beérkezett művekről. Fontos lesz az itt folyó diskurzust kiszélesíteni, felügyelni. És le kell ülnünk még Balogh Endrével és természetesen Gaborják Ádámmal is, hogy a pályázatokról és a további lehetőségekről komolyabb, részletesebb képet kapjunk. A hamar történő megvalósításról még nem tudunk nyilatkozni.

O. R.: A pályázati facebook-oldalunk a pályázók menedzseléséről szólt, az átalakított változata a JAK-füzetek menedzselését szolgálja majd. Előbb-utóbb a sorozatszerkesztők az árnyékba vonulnak, onnan figyelik majd az általuk kiválasztott szerzők napozását a kortárs magyar irodalom strandján. Néha persze kimozdulunk, igény szerint bekenceficézzük a szerzők bőrét napolajjal, utána pedig vissza a fa alá, rántott csirkézni és pálinkázni.

Ezen felül az első lépés a pályázati, terjesztési, arculatkialakítási szempontok alapos, ám nem a tett ellenében ható, végtelenbe nyúló átbeszélése. Minden további kérdéssel a helyi jósokat kell megkeresni! Mindazonáltal és viszont, vagyis mégis érdemes figyelembe venni, hogy a jövő bármikor okozhat meglepetéseket.

(Kiss László)