Galgóczi Erzsébet
Mogyorósi László
Aktualitás és hiánya a hatvanas évek prózairodalmának néhány darabjában
Mándy Iván: Az ördög konyhája, Karinthy Ferenc: Hátország, Galgóczi Erzsébet: Öt lépcső felfele
Három könyvről szeretnék ma beszélni, három, elbeszéléseket tartalmazó kötetről. Összeköti őket megjelenésük évszáma: 1965. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a kötetekben szereplő elbeszélések mind egy időben születtek volna. Hogy ez így van, azt világosan mutatják Karinthy Ferenc Hátország című könyvének darabjai, hiszen a szerző odaírta utánuk keletkezésük évszámát, ami fontos adalék a művek értelmezéséhez. Az egyik 1953-ban íródott, egy közelmúltbeli esetet riportszerűen bemutatva, a másik 1960-ban, de cselekménye húsz évvel korábbra vezet vissza az időben, s vannak a kötetben a középkorban játszódó történelmi elbeszélések is még a 40-es évek második feléből.
Az aktualitás kérdése egy mű esetében felmerül megírása és megjelenése szempontjából is, és furcsa módon nem csak a távoli vagy a félmúltban, de a közelmúltban, jelenben, sőt a jövőben játszódók esetében is. Egy csaknem félszázada megjelent művel kapcsolatban természetesen az aktualitás másik aspektusa a mi jelenünkben való érvényessége.
Különösen érdekesnek és fontosnak érzem egy mű aktualitását a saját korában a történelmi regényeket író, elismert és népszerű szerző, Závada Pál egyik megnyilatkozása fényében. A Holmi prózarovatának szerkesztője egy interjúban elmondta, hogy a tőle egy generációval idősebb főszerkesztője, Réz Pál azt a kérdést szokta felé megfogalmazni, hogy miért nem ír olyan könyveket, amikből kiderülne a jövő embere számára, hogyan élünk mi ma. Závada válasza erre az szokott lenni, hogy a videofelvétel majd sokkal pontosabban megmutatja ezt.* S aki így érvel, az hozzátehetné még az újságcikkeket, a történelemkönyveket, levéltári dokumentumokat is.
Mándy Iván Az ördög konyhája, Karinthy Ferenc Hátország és Galgóczi Erzsébet Öt lépcső felfele című könyveit olvasva felmerült bennem, vajon valóban így van-e, vagy talán mégis jobban megismerhetjük az 50-es 60-as éveket ezekből a szépirodalmi művekből, mint a történelemkönyvekből, levéltárakból, filmekből, híradókból, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy abban a korban nem volt még minden mobiltelefonon kamera.
A három könyv közül Galgóczi Erzsébetének elbeszélései szólnak a legközvetlenebbül a szerzők jelenéről és közelmúltjáról, ábrázolásmódjuk is a legrealisztikusabb, sőt több közülük egyenesen riportszerű. A cselekmény kezdete gyakran egy-két vagy még több évtizedet vezet vissza a múltban, majd onnan a hatvanas évek első feléig ível. Gyakori bennük az olyan ábrázolás, ami kívül esik a cselekményszövésen. A hosszabb időt átfogó írásokban fel-felmerül a téeszesítsek története, ami a Mérföldkövek, az Aknamező és a Mínusz központi témája is. A szerző bemutatja a paraszti világot, a parasztság problémáit, lelki vívódásait, konfliktusait családon belül és a környezettel. Árnyalt ábrázolás, finom lélekrajz jellemzi, az eseményeket alakító paraszti érzés- és gondolatvilágnak, életmódnak a feltárása. Elődje, és egyben hitelességben referenciaszerzője a kiemelkedően autonóm személyiségű Németh László. Tanúi lehetünk, hogyan ragaszkodik a parasztság a maga földtulajdonához a kollektivizálással szemben. Különösen az idősebb generáció nem tud változtatni attitűdjén, de a fiatalok is csak nehezen. Az Aknamezőben özvegy Török Jánosné gyilkosságot kísérel meg fián, mert az belépett a téeszbe. A Mérföldkövekben Kozák Imrét anyja mellett saját paraszti attitűdje is visszatartja attól, hogy csatlakozzon a kolhozhoz, pedig ott elnöki pozíció várja, s a hosszú vonakodás miatt szerelme is tragikusan végződik. Végül - az író szemszögéből - elfogadja az új idők szavát, belép a téeszbe, melynek elnöke is lesz. A Mínuszban is egyszerű parasztfiúból válik téeszelnök. A művek végkicsengése, hogy a haladással nem szabad szembeszállni, ahogyan A golyó című mű paraszti apafigurája is halálos ágyán a lenini „Tanuljatok!" - kal az ajkán hal meg. A rendszerhez hű elit kinevelése érdekében valóban sok fiatalt jutattak tanulási lehetőséghez a kommunista vezetők, de az oktatás eltömegesedésével esett annak színvonala is.* A népből jött téeszelnökök tizenöt holdjuk helyett több száz holdon gazdálkodnak a legmodernebb technikai eszközökkel - hangzik el többször a könyvben. De csak a középparasztság képviselői jutnak ilyen magasra, hiszen ahogy a városról falura került tanácselnök Lenin intelmét ismeri: „Támaszkodj a szegényparasztra, egyezz meg a középparaszttal, s harcolj a kulák ellen." Megjelennek a Rákosi-rendszer erőszakos beszervezései is, mikor Kozák Imréék padlását felseprik, ezzel gyakorolva nyomást rájuk. A Kádár-rendszer téeszesítésének agitátorai is feltűnnek, de az író nem sért tabut, nem említi a lelki-fizikai erőszakot, amivel sokakat rábírtak a belépésre.
A szocializmust helyenként idealizáló és ideologikus vonásaik ellenére Galgóczi elbeszélései távol állnak a szocreáltól. A történelmi események és azok hatása az irodalom mozgásterére azonban kitapintható a sorok mögött: Sztálin halála, 1953. március 5. után a Szovjetunió Kommunista Pártja hamarosan megkezdte a személyi kultusz bírálatát, s nem sokkal később az Magyar Dolgozók Pártja Titkársága is elismerte, hogy a magyar pártvezetők az előző években követtek el hibákat,* így ez a korszak bírálhatóvá vált, felszabadult a tabu tilalma alól, akárcsak később a Kádár-rendszer előtti kor további periódusai is.
Gyakran esik szó napjainkban is nagy történelmi traumáink feldolgozatlanságáról, kibeszéletlenségéről. Ehhez képest feltűnő, hogy mind a három szerző utal 56-ra, hol nyíltabban, hol burkoltabban, s egy határt persze sosem lépve át. És nem a közélet, csak a magánélet szintjén. Galgóczi többször is szerepelteti motívumként, sőt, témaként 56-ot, ez is a feldolgozás igényét jelzi, ha nem is mai mércével. A Mérföldkövek Kozák Imréje passzív a forradalom idején, bár ő kevésbé számítóan és kiszámítottan marad ki az eseményekből a felkérés ellenére, mint Karinthy Kollonits Lipótja. A Fejjel lefelé című elbeszélésben Martinkó Sándor tanácselnök megalázza, internáltatja a Bejcze Imre nevű parasztot. „Én vagyok ellenség!? Micsoda feje tetejére billent világ ez?" - sóhajt fel Bejcze, mikor elviszik. A forradalom idején, mikor a falubeliek meg akarják lincselni a tanácselnököt, Bejcze úgy menti meg az életét, s egyben vesz elégtételt rajta, hogy Martinkónak megalázó módon tótágast kell állnia. „No, elnök elvtárs. Milyen onnan a világ? Kezd már a talpára állni?" - kérdezi Bejcze, s a feje tetejére állt világ, a tótágas, a Fejjel lefelé cím magára az ellenforradalommá nyilvánított forradalomra is utal, burkolt állásfoglalás.
A Kettős ünnepben groteszk szituáció áll elő, mikor találkozik egymással egy magányos férfi és egy magányos nő: a férfi főhadnagy, akit a forradalom alatt mindenki elhagyott, kitaszított. A nő pedagógus, akinek barátai „börtönbe kerültek, vagy disszidáltak. Valamennyien." Tehát ő a főhadnaggyal ellentétes oldalon, a forradalom pártján állt 1956 októberében. S valójában a rémálmoktól gyötört nő az elbeszélés hőse.
Meg kell még említenünk a kötetből az Egyensúly című írást, aminek mai aktualitását a hajléktalanná válás folyamatának szürrealista megjelenítése adja.
Erényei mellett számos hibája van a könyvnek, ha szépirodalomként olvassuk. Igaz, szociografikus jellegéből is fakadnak hosszabb-rövidebb elemző futamai, de ezek didaktikussá teszik, sok helyen pedig a szereplők megnyilvánulásai életszerűtlenek, patetikusan ideologikusak. Az elbeszélő hangja gyakran szenvelgő, modoros, stílusa helyenként félhivatalos, és időnként pongyola megfogalmazásokba botlunk. Igaz, hogy a kádárizmusban sok szegény fiatal előtt megnyílt az út a tanulás, a felemelkedés felé, javult az életszínvonal, de a Mínuszban falujába hazalátogató egyetemista lány elkeseredetten lelkes civilizátori magatartása akkor is zavaró már. Ráadásul előfordul a könyvben nem egy olyan közhely, mint pl. „Meséken nőttem fel, mint minden kisgyerek a világ minden táján."
A Kettős ünnepben a nőnek „Mindig akadt volna kalandja, több is, de nem kellett neki, ha leszólították, émelygő gyomorral fordult el, s ámult, mennyi szexuális nyomorban élő férfi van Budapesten." Ez az idézet csak egyike azoknak a részeknek a tárgyalt könyvekből, amelyek miatt előadásom másik mottó-pillérévé (a Závada-megnyilatkozás mellé) Esterházy Péter az Udvariatlan szerelem című, a középkori obszcén költészetből válogatást közlő kötethez írt szavait tehetem: „meglepetve tapasztalhatjuk, hogy a >sötét középkor< azzal a vígsággal tud a testről beszélni, ahogy mondjuk a múlt század hatvanas évei." A „vígsággal"-t párba állíthatjuk, felcserélhetjük az ebben a kontextusban vele szinonim „nyíltsággal", és itt természetesen a 60-as éveken van a hangsúly. De korántsem csak a tárgyalt művek erotikus mozzanatai miatt tehetem ezt. A nyíltság, amivel egyes, a politika látókörébe is beleeső témákról szólnak ezek a könyvek, még akkor is szembeötlő, ha a háború utáni húsz évre a maga differenciáltságában tekintünk.
Karinthy Ferenc:
Hátország
Az erotikus jelenetek ábrázolásának nyíltsága (és groteszk vígsága) különösen Karinthy Ferenc Hátország című kötetében feltűnő. Galgóczinál is megjelennek a szexuális játékok a csók, a blúz alá nyúlás szintjén, ilyen Karinthy könyvének címadó elbeszélésében is előfordul. Karinthy annyival megy tovább, hogy az Emma és az elbeszélő közötti erotikus jelenet majdnem házasságtörést eredményez; Emma az elbeszélő barátjának felesége. Még tovább megy a szerző, mikor megjelenik a műben Maca, a léha erotikus szépség szoborszerű megtestesítője. Az elbeszélő kölcsönadja neki és zenész barátjának, Horváth Dezsőnek albérletét, ahová a megbeszélt idő letelte után visszatér, de várakozásával ellentétben még mindig ott találja a párt, szintén házasságtörő szituációban, hiszen Dezső felesége is nemsokára megérkezik a helyszínre. „Azt akarom, hogy légy az övé, szeresd úgy, mintha én volnék!" - szólítja fel Dezső Macát, az elbeszélőre célozva. No comment. S ez a mai swinger clubokat idéző „szex hármasban" megjelenik még a Komédiásokban is, mikor Liszkayné Sándornak arról számol be, hányszor és hogyan csalta már meg férjét. Miközben a műben egy groteszk pszichológiai és erotikus játéknak és pszichológiai játszmának vagyunk tanúi, az aktus leírása szinte naturalisztikus, jelenünkbe illő. Persze, valójában nincs új a nap alatt, hasonlóan nyílt szexuális ábrázolással éppúgy találkozunk évtizedekkel, évszázadokkal korábban, mint már az ókorban is, ez tehát az örök aktualitás példája. Gondoljunk csak Apuleius Aranyszamarára, de Sade márki írásaira vagy Franz Kafka műveire.
A 60-as évekbeli nyíltság Karinthy könyvében sem csak a nemiség terén jelenik meg. A nemiség témájához ugyan még kapcsolódik a riportszerűen felépülő Ezer év, ami egy héthónapos magzat elhajtásáról, majd megfojtásáról szól, ami nem következett volna be, ha nincs a szigorú abortusztörvény, hiszen akkor időben megszakíttatta volna a terhességet az anya. A mű 1953-as keltezésű, tehát vagy akkor keletkezett, mikor már kibeszélhetővé váltak a Rákosi-rendszer hibái, vagy akkor, amikor még nem, és így csak később jelenhetett meg. A cím is figyelemre méltó, kiemeli az ezeréves múltú ország erkölcsi normáinak szembeállítását az erőszakosan, radikálisan újítani akaró kommunista rendszerrel. Szinte antigonei téma, s a reformkor, de talán már az államalapítás óta napjainkig aktuális kérdés Magyarországon, milyen mértékű lehet egy reform; gondoljunk csak az elmúlt négy év vagy akár napjaink reformkísérleteire. Bár az író szerint helyes az irány, hogy a házasságon kívül született gyereket védi a törvény, „de az önmagában még nem törölheti el tüstént ezer év minden előítéletét", vagyis a társadalomnak a leányanyákat megbélyegző szokásjogát.
„Milyen tökéletlenül van berendezve ez a mi szocializmus felé tartó társadalmunk" - fogalmazza meg Galgóczi hőse is a rendszer kritikáját burkoltan. Nyíltan nem a szocializmusét, hanem csak az afelé tartó társadalomét. De ez a kritika még össze is cseng a rendszer ideológiájával, a fejlődő szocializmuséval. Persze hozzátehetjük, hogy nincs olyan politikai rendszer, amely szívesen venné a kritikát, és ez alól a demokrácia sem kivétel.
A Hátország című elbeszélésben megjelenik napjaink egyik gyakori történelmi - közéleti - művészeti témája, a Holocaust és az antiszemitizmus. A mű egyik idősíkja a második világháború, amikor is az elbeszélőt bohém, szerelemre éhes, a Balaton partján nyaraló szegény bölcsészhallgatóként látjuk. Ez a személyiség nem foglal közéleti kérdésekben állást, inkább társasága megnyilatkozásaiban van jelen az antifasizmus, pl. a Hitlert szidó Dezsőében. A másik idősíkon, húsz évvel később, mikor az elbeszélő találkozik zenészbarátaival, a Horváth fivérekkel, azok mesélnek a húsz évvel korábbi társaság zsidó tagjainak tragédiájáról, deportálásukról és halálukról. Szó esik másokról, akiket kitelepítettek, s megint másokról, akik 56-ban emigráltak. Az elbeszélésnek ezen a pontján egyetlen oldalba sűrűsödik a huszadik századi magyar történelem több nagy traumája.
Ugyanebben az elbeszélésben tematizálódik maga az idő múlása is, az a folyamat, aminek során a dolgok elavulnak, aktualitásukat vesztik. Az elbeszélő húsz év után találkozik újra zenész barátaival, s játékukban felfedezi, hogy a dzsessz, amit játszanak, nem felel meg mindenben az új divatoknak, avítt vonásai vannak. A fivérek húsz éve oly nagyszerűnek hallott játékában most apró hibákat vesz észre. Dezső kézsérülése annyiban adja meg ennek okát, hogy a zenész balesete miatt éveket veszített pályáján.
Mint eddig is láthattuk, a Kádár-rendszerben, leszámítva néhány olyan tabut, ami létét alapjában kérdőjelezte volna meg, mint az 56-os forradalom feszegetése, volt egyfajta tolerancia kritikusaival szemben. Gondoljunk csak Esterházy Péter Termelési regényére, amiben a falakon látható Buñuel-képek behelyettesíthetőek gondolatban kommunista vezetők, ideológusok képeivel, így a könyv ezáltal is a rendszer burkolt kritikája. Hasonló burkolt rendszer-kritikát gyakorol Karinthy Ferenc is történelmi elbeszélésében, Az özvegyben. Az írástudatlan népi akarnok, a középkor eleji, gyomfelverte Rómát újra naggyá tenni, hódítani induló pásztor Pisone, „Isten fütyköse" groteszk alakja tekinthető a mikszáthi úri Don Quijote plebejus párjának. Címerén „hosszú göcsörtös botot markoló kéz" látható, ami a szovjet dalt idézi a bunkócskáról: „Hej, te bunkócska, te drága!" De a kötet záró darabja, Az utolsó Kollonits sokkal egyenesebb, nyíltabb beszéd. A Rákosi-rendszerben a kulákszázadba besorozott, megalázott grófi sarj, Kollonits Lipót kommunista rendszerbeli karrierjében meglepően éles fény vetül a rendszer kultúrpolitikájára, kulturális életének rejtett mechanizmusaira. Talán csak a direkt cenzúráról és a központi kézi irányításról nem szól közvetlenül a szerző, de burkoltan ez is jelen van a műben. Visszautalva a Závada-interjúra: a videofelvételekről aligha tudhatnánk meg azt, amit ebből a szatirikus írásból. Kollonits Lipót a mű eleji teljes mellőzöttségből, megalázott helyzetéből kezdi megmászni a kulturális élet szamárlétráját: előbb zene-, majd színikritikus, később dramaturg, s végül színházigazgató lesz, miután ügyesen alkalmazkodott a rendszer íratlan szabályaihoz, normáihoz. Grófi származása nem csak feleségének imponál, akinek az apjától mészárszékét vették el, és ezért Kollonits sorstársának érzi magát megismerkedésüktől fogva, hanem szinte mindenkinek: ha plebejus származású azért, ha polgári vagy nemesi: akkor azért. A mű végén az egykori gróf újra őseihez hasonló és méltó életet élhet: hétvégi villájában őrzi a családi ereklyéket, jó márkájú autón jár, rangos társaságban forog, vadászik a család hajdani birtokán, miközben kitelepített, vidéken rekedt húgai lesüllyedtek az egyszerű vidéki emberek szintjére. Ez utóbbi momentumban benne van, hogy a környezet teszi az embert gróffá vagy paraszttá.
A kötet aktualitása megragadható még két történelmi elbeszélésében, Az özvegyben és a Galambokban a sokat emlegetett ál-történelmi regények korában, bár a történetek elvarratlan szálai, gyér cselekményük inkább a 90-es éveket idézi. Tömegjeleneteikben ott lappang Kosztolányi Nérójának pompája, de cselekményük kidolgozatlan, lekerekítetlen.
Más stílust, más kort találunk a szürreális Szilveszteri legendában, amiben feltűnően sok a közös elem Örkény Ballada a költészet hatalmáról című egypercesével. Karinthy művében egy autó részegedik le a fagyálló helyett beletöltött bortól, utasát az űrbe repítve, ahol bolygóközi űrállomások is feltűnnek a szputnyikok, műholdak után; Örkénynél egy telefonfülke kel vándorútra, a telefonálóknak egy verssort ismételgetve, amit egy költő a kagylójába mondott. Hogy Örkény műve ma is frissen cseng és népszerű, szemben Karinthyéval, az az Örkény-mű erős, de nem didaktikus mondanivalójának, lényegretörő precizitásának köszönhető, míg Karinthy elvész a részletekben, műve tartalmatlannak, szétfolyónak hat, szürreális impressziók laza láncolatának.
Korszerű vonása a kötetnek a gyakran ironikus és helyenként groteszk ábrázolás, cselekményszövés is: a Hátországban Dezső Maca erotikus lényét istenítő magatartásában, a visszahúzódó arisztokrata lány, Biczó Éva későbbi kicsapongásaiban; a Komédiások házasságtörő légyottján a férfi és a nő túlfűtött szavaiban, Anny igazi lényének feltárulásában; Az özvegyben a lepusztult Rómát újra naggyá tenni akaró Pisone és rongyos hadserege tagjainak rajzában; Az utolsó Kollonitsban a szocializmusban karriert befutó grófi sarj, de méginkább környezetének, támogatóinak és ellenségeinek jellemében, tetteiben, Kollonits Lipót kitelepített, vidéken maradt és az egyszerű emberek szintjére süllyedt húgainak személyiségében.
Mándy Iván: Az ördög konyhája
Groteszk, szürreális elemekben, iróniában bővelkedik Mándy Iván elbeszéléskötete, Az ördög konyhája is, ezek sokszor 20. - 21. századi örök-modernné tudják tenni a könyv egyes részeit. Pedig a nyitóelbeszélés, a Mozi, reggel a múltban élő, idős mozirajongókat vonultat fel, a Legenda az árusok teréről alciklus darabjai valami időn kívüli világban játszódnak, ahol megálltak az óramutatók. De ettől is csak modernebbnek érzem őket, hiszen ma is egyre több a reális téren és időn kívülre helyezett cselekményű könyv és film. S az ironikus és a groteszk ábrázolás ezekre is jellemző, akárcsak Az ördög konyhája ciklusra, ami egy Vera nevű kamaszlány kalandjait beszéli el, a kaland szó alatt - s talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá - „fiúzásait" értve. Vera mellett a másik fontos női szereplő Vera anyja, fel-felvillantott női minőségében. Az író a nő ábrázolására tesz kísérletet a párválasztás viharaiban, s továbbmenve: párkapcsolatban, s abból ki-kikacsingatva. Mindeközben feltárul egy kis család élete az 50-es, 60-as években. A szerzőnek ezt az intencióját még hangsúlyosabbá teszi a Dolgozatírás című mű én-elbeszélője, amiben a külső szemlélő olvasó belebújhat Vera bőrébe. Az elmúlt évtized irodalmában talán Tar Sándor ábrázolta a nőt ilyen mélységig a maga szeszélyességében és kegyetlenségében. A világ, ahol Zolikát, a Verának szintén udvarolni próbáló esetlen fiút megjelöli egy fiúbanda borotvapengével az arcán, nem kevésbé kegyetlen. Nem hiányoznak a bizarr erotikus töltésű részek sem, pl. mikor Vera udvarlójának, Szabolcsnak a bandája Vera mamáját is magával akarja vinni egy kirándulásra, mert az még fiatal és csinos. Az elbeszélő szerint is az anya szebb, mint a lánya. Az elbeszélő személyére a ciklus végén derül fény: ő Veráék családjának társbérlője. Az Egyszerű tag című elbeszélésben a társbérlet mint kibírhatatlan állapot központi témaként is megjelenik: egy ügyvéd megpróbálja öngyilkosságba kergetni társbérlőjét, egy idős nőt. A társbérlet témáját aktuálissá teszik napjaink lakásproblémái: sokan élnek a társbérletre emlékeztető állapotok közepette, albérletben a fővárosba felkerülve, s egyre több fiatal pár él még gyerekkel is a szülői házban, mert nincs pénzük saját otthonra, vagy nem engedhetik meg maguknak a mai fizetések és rezsiköltségek mellett egy saját lakás fenntartását.
Ijesztő erkölcsi állapotokat tár fel a hétköznapokban Mándy könyve, amelyek nincsenek messze napjainkétól. Galgóczinál is szerepel a korabeli ismerkedési módok egyike, a „leszólítás", ez a sokak számára ellenszenves, de elterjedt ismerkedési mód. A Borika vendégeiben egy félprostituált pincérnő a főszereplő, aki udvarlóitól pénzt vár, hogy élelmet, ruhát vehessen öccsének, húgának, apjának, akik ezt el is várják tőle. Minden generációnál felmerül, hogy a fiatalok tiszteletlenek az idősekkel szemben, Az ördög konyhája Verája sem mutat sok tiszteletet a szülei iránt, ugráltatja őket és parancsolgat nekik. A Lány az uszodából című elbeszélésben a fiatal férfi elküldi otthonról szüleit szoba-konyhás lakásukból, míg felmegy hozzá egy pásztorórára egy lány, akivel nemrég ismerkedett meg az uszodában.
Számomra ez a könyv hiányozni fog a következő könyvhét slágerei közül, bár bizonyára minden aktualitása ellenére nem lenne képes kielégíteni a mai olvasó történet-éhségét. Mai sikerének hiányát az is magyarázhatja, hogy aktualitás és irodalmi divat nem mindig esik egybe, pedig a kafkaian szürreális, groteszk elbeszélések esztétikai szempontból is több figyelmet érdemelnének.
A tárgyalt három könyv tehát négy okból nem tud sikeres lenni napjaink olvasói és értelmezői körében. Az egyik ok stilisztikai-esztétikai: didaktikusság, modorosság (elsősorban Galgóczinál, de helyenként Karinthynál is), a kellően lebilincselő történetszövés, a lekerekítettség hiánya, az elvarratlan szálak (Karinthynál és Mándynál). A másik ok, hogy a szerzők a rendszer ideológiájával érintkező, azokat helyenként sértő témákat is választottak, s bár megőrizték írói szuverenitásukat, itt-ott mégis kiérződik műveikből a rendszernek, a kultúrpolitikának megfelelni akarás mellékíze. Ez a momentum talán néhány újabb évtized múltán, egy újabb visszatekintés alkalmával kevésbé lesz zavaró, mint ma. Egy harmadik ok az „elsüllyedt" témák választása, főként Galgóczinál: a téeszesítés folyamatának drámája 2010-ben valószínűleg keveseket képes megragadni, ahogyan a paraszti világ ábrázolása is, a kollektív érdeklődésben háttérbe szorultak. A negyedik ok, különösen Mándy műveiben, szimplán és tisztán: az irodalmi divat.
A tárgyalt elbeszélések cselekményében, alakjaiban, díszleteiben bizonyára van annyi fiktív elem, mint az irodalmi művekben általában. Mégis úgy érezzük, hogy a realitáshoz hűen úgy adnak vissza történeteket, alakokat, körülményeket a 40-es, 50-es, 60-as évekből, ahogyan azt a Závada-interjúban felvetődő videofelvételről, mint médiumról, akkor sem ismerhettük volna meg, ha ezek a korszakok is úgy be lettek volna kamerázva, mint napjaink.
* Elek Tibor, „...hogyan tudod elmesélni" : Darvasi László és Závada Pál = E. T., Fényben és árnyékban, Pozsony, Kalligram, 2004, 289.
* Gergely Jenő, Izsák Lajos, A huszadik század története, h. n., Pannonica, 2000 (Magyar Századok), 364-365.
* Gergely Jenő, Izsák Lajos, A huszadik század története, h. n., Pannonica, 2000 (Magyar Századok), 342.
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
