Antal Balázs
Akiben minden és mindenki elfér
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető, Budapest, 2011.
Minden kézzelfogható kikezdhetősége ellenére mégiscsak él a közvélekedés, miszerint gyermekünk meghosszabbított énünk - talán nincs is olyan szülő, akinek e gondolat legalább egyszer nem fordult meg a fejében, még ha önkéntelenül is. Márpedig ezt visszafejtve logikus az is, hogy akkor őseink a múltban valamikor - szintén mi vagyunk, „meghosszabbításunk" visszafelé is érvényesül valamiféleképp, talán kölcsönösségi alapon: sorsuk, habitusuk, biológiájuk jelenünkben, tulajdon életünkben is domináns lehet, pláne ha olyan véletlennek tűnő helyzetek állnak elő, hogy nagyjából ugyanazokon a helyeken, ugyanazokon a pontjain a térnek, a világnak valami ugyanolyan, vagy ugyanúgy interpretálható történik velünk, mint azzal a bizonyos őssel. Más kérdés, hogy amint az e regényben is említtetik, a világon a szüleinket ismerjük legkevésbé, hogy aztán tőlük távolodva egyre táguló koncentrikus körökben „férjünk" hozzá családunk többi tagjához: életükhöz, emlékeikhez, a többiekről szóló történeteikhez - így aztán ez a bizonyos másokon keresztüli önmegismerés a hallgatás, a tabu, az átmesélés falába ütközik, a szívós kitartás halálos sértettségeket szülhet, megnyomoríthat akár. Grecsó Krisztián regényének elbeszélője jelene elől fordul múltja, a családja múltja felé - több esemény összejátszása folytán -, talán hogy jobban megértse magát, biztosabban ítéljen saját sorsában, hogy valamiféle magyarázatot találjon, élete mért ilyen - vagy egyszerűen csak azért, mert a múltkutatás szenvedélye elragadja, és már nem bír elszakadni tőle.
Nem véletlen az előző mondatban maradt talán: Grecsó regényének elbeszélő/főszereplője meglehetősen keveset mond el magáról. Például nincsen neve sem, jobban mondva, alig van neki. A bélleteken összefonódó családfák láthatók, a regényben rekonstruált família ágbogai - de a csúcson csak annyi áll: „Én". Ez az „én", mint az elszórt információkból kiderül, csúnya, szlávos hangzású nevet visel, ami görög ősökre utal a felkutathatatlan régiségben. Ha ehhez hozzáveszi az olvasó a szerző hátsó fülről is kideríthető születési évszámát, mely természetesen egyezik e bizonyos Én születésével, akkor bizony már orvul a referenciális olvasat felé vezető úton jár - a regény alájátszik ennek, de nem teljesíti be, hiszen a Mellettem elférsz főszereplő-elbeszélője már a maga kezdeti vázlatszerűségében is jól megkülönböztethető: hivatalnok, bürokrata, önmagát kereső, figyelő, értelmező fiatal férfi, akinek élete és története azzal párhuzamosan bomlik ki, ahogyan szép lassan hozzáfér családja sokszor titkos, valódi(bbnak látszó) történetéhez. Ezzel együtt teljesedik ki ő maga is, töltődik fel a vázlatszerű alak ízekkel és színekkel (mert nem csak mellette, de benne is elfér ez az annyi minden): az ént a múlt építi fel, de ennek feltétele, hogy a múltként kezelt történet családi közmegegyezését fel kell bontani, a virtuális múltat le kell bontani, s helyébe megépíteni a valódi(bba)t - éppen megfordítva azzal, ahogyan Domos tatának kell este állványt építeni, pár órával később pedig lebontani a jugoszláv nagykövetség körül. Az állványt a család építi, lefelé a fiú bontja, a látványt azonban, amely a lebontott állványon túl feltűnik, az olvasónak kell összeraknia.
És bizony oda kell figyelnie: Grecsó regénye sok szálat mozgat, egyik-másik, vagy talán mindegyik fő vonulat önmagában is megálló narratíva, nem kétséges, hogy Juszti mama életében magában benne lappang egy egész regény fesztávolsága, ahogyan Benedekében vagy az ifjabbik Mártonéban is. A Grecsó módszerével kapcsolatban korábban sokszor emlegetett anekdotikus szerkesztésmód valamennyire még mindig fenntartható, a családtagok történetei hosszabb-rövidebb eseménysorokból, történetmorzsákból rekonstruálódnak, de összhatásuk, összjátékuk túlmutat az anekdota formáján, nem beszélve arról, hogy ha egyik-másik morzsa önmagában valami huncut cinkosságot még hordoz is, egyben az olvasónak aligha jut eszébe nevetni.
Az elbeszélő pályája a telepről a fővárosba vezet, ahol látványosan igyekszik nagyon fővárosivá válni: elsajátítja a nagyváros nyelvét és annak dialektikáját. Azt mondja, közért - ezt a szót Budapesten kívül, vagy éppen nem budapestitől rutinszerűen, azaz kapásból mondani még nem hallottam. Ahogy az otthon, a telep topográfiája természetszerűen égett bele az elbeszélőbe, annak hívószavai természetesen és zökkenőmentesen működnek a szövegben, úgy a budapesti topográfia láthatóan felvett, még inkább betanult póz: nehézkes, keresett ebben a nyelvben, de még inkább a nyelvet meghatározó-megelőző kulturális tudatban - így megzökken rajta az elbeszélés még az olyan esetben is, ha a próza maga különben lendületes és ritmusos marad is: „A belváros felé indultam, öntudatlanul sakkozva az utcákkal, befelé és balra, befelé és balra, Balassi-Balaton, Falk Miksa-Markó, Szalay-Honvéd, Alkotmány-Bajcsy, végül be a Nagymezőbe." (276) - de lehetne sorolni számtalan szöveghelyről a (falusiak módjára, lásd majd mindjárt) kínosan körülírt-túlírt - még inkább, hogy az elbeszélőt, aki ebben a ludas, leválasszam az íróról: túlbeszélt - utcasarkokat, kereszteződéseket, kapcsolódási pontokat. Grecsó a nagyapa (Domos) és az unoka párhuzamos történetén keresztül így mutatja meg - remek érzékkel láthatatlan formaeszmévé téve - a teleptől való elszakadás és a fővárosba való beilleszkedés kényszerének látleletét: a falusi memorizálja a térkép jelzéseit, megtanulja, melyik sarokba milyen utcák futnak bele, a buszok és a trolik honnan hova tartanak - nyilván abban a reményben, hogy a topográfia kódjával a nagyváros kulturális kódja is az övé lesz. És közben persze a született nagyvárosi egészen másképp van vele - mint ahogy a faluban, a telepen hiába kérdezgetnék az idegenek jó néhány utca nevét, mert bár az ottaniak álmukban is felidézik, hogy azon mi merre, de a bürokratikus postai név, hát az bizony nincsen meg mindig, a szájhagyomány másképpen nevezi. A görcsös névfelmondás („leckefelmondás") a jó tanuló idegen sajátja.
Ilyen módon a beilleszkedés egyfajta kudarcának is a regénye a Mellettem elférsz, a kulturális-családi stb. meghatározottságok nem hagyják szabadulni a főszereplőket - jobban mondva érzésem szerint e nagy kudarc-narratívának az eleje ez a regény. Már csak abból is gondolhatja valami elejének a könyvet az olvasó, hogy miközben az elbeszélő szenvedélyesen kutatja és meséli egy család néhány tagjának és a hozzájuk tartozóknak történetét, közben a család(ok) más, központinak gondolható alakjainak története látványosan kimarad. Például benne van a nagybácsié, Tar Sándor-i fordulatokkal, döbbenetesen jól, de csak jelzések és elszórt morzsák vannak az apa történetéről - és semmi az anyáról. De ugyanígy miközben az apai nagyszülők, különösen a nagymama története gyönyörűen és elképesztően izgalmasan, a könyvet igen emlékezetes olvasmánnyá avatva dominál a könyv első harmadában-felében, addig csak egy nagy történetet megkezdő utalásként van jelen a másik nagymama - épp annyiként, hogy érződjön, volna ott is elmesélnivaló bőven.
Annak ellenére, hogy a fentebb tagolt formaeszme megszervezése, nyilván igen nagy önfegyelemről árulkodva, remekül simul el a regényben, mégsem hagyható szó nélkül, hogy kicsit elbillen tőle a regény. A telepi szál sokkal izgalmasabb és erősebb, mint a budapesti, tele nagyon pontos, találó és éppen a kellő mértékben adagolt megfigyelésekkel. Különösen a nagybácsi, az ifjabbik Márton története ilyen, ahol az elbeszélő személyes tapasztalata, hiszen ez a szál nagyrészt már az ő szeme előtt játszódott, erősen érződik az elbeszélésen: családi drámák tévékészülékek miatt - hát igen, ez nagyon nagy találat. Vagy erős jelenet a közös vonatozás, ahol a nagybácsi egy másik, az elbeszélő számára érthetetlen modort vesz magára, a kalauz szerepében levetve a családi szerepet. A családtagok épp így, csak lassabban, hosszabban kitartott történetekben változnak át valóságos életük szereplőivé. Benedek és Sadi története különösebb tanulság és csattanó vagy következmény nélkül is erőteljes szál - mint ahogy tulajdonképpen egyetlen másik szálnak sincsenek kimondott tanulságai vagy következményei. A regényvilágban életek pazarlódnak el azzal, hogy a telep mindenhonnan visszarántja, mindentől elzárja a szereplőket - ilyen módon valóságos rejtett főszereplővé lép elő maga is. A főszereplők között egyetlen nem telepi van: Zách Éva, akit ugyanolyan, sajátosan a fővároshoz kötődő tragédiái (hiszen mindenkinek oda köthetőek a tragédiái, ahol él) ellenére is kiteljesedettebb, elégedettebb alaknak láthat az olvasó a többinél - és hangsúlyozottan csak a többiek életéhez képest lesz szerencsésebb az övé, hozzátéve, hogy az elbeszélő nem látja át, nem is érdekelt Éva teljes történetének átlátásában. Alakja mellé odamérődik a könyv másik „mátriárkája", Juszti mama, a történet kiindulópontja, és onnan megérthető ez a szerencsésebbnek látás is: a telepi család története a mélyből indul, hogy onnan valamennyire megemelkedve a mélybe tartson, a szétszóratásba, az elveszésbe, sőt annál is többe, helyenként a méltóság elvesztésébe. Ezzel szemben Zách Éva őriz egy karaktert, egy alakot, talán ez sem több mint vetített kép, de ennek mindenféleképpen méltósága van - lehet, mindenbe ezt akarom belelátni, de mégis megint csak a falusi vele született nézőpontjának tűnik számomra ez, mikor nagyanyáik mellé mérik a velük egyidős városi hölgyeket, sajátosan kisebbrendűségi szorongással.
Grecsó nagy varázsló, sok momentumból látszik. A Mellettem elférsz tipikusan nem az a könyv, amely a boltban belelapozva a mondataival megveszi az olvasót. Belelapoztam, és csupa olyan mondatot olvastam, amelyek nem akartak megragadni bennem. Semmi zene, semmi puskapor, nem szikár, nem karakteres magában állva szinte egyik sem. Aztán otthon leültem vele és egyszerűen nem bírtam felállni, nem bírtam letenni a könyvet. Grecsó megtöri a mondat hatalmát, szövege beszippantja az olvasót, dinamikus, lendületes nagypróza ez, amelynek nyelve, épp azért, mert mint nyelv, eleve nem vállal sokat, nem helyezkedik a történet elé, nem is vall kudarcot - nem fárad ki az elbeszélés alól, sőt: nagyszerű hullámvasút-pályát biztosít neki. Ebből a nyelvből semmi nem lóg ki: nem feszes szervezettségű, poétikája poétikákon kívüli szinte - a fentebb taglalt utca-geográfia is, még egyszer hangsúlyozom, nem az elbeszélés nyelvében, hanem gondolatritmusában okoz meglátásom szerint fennakadásokat. Alkalmat teremt a bőbeszédűségre, alkalmat teremt az elhallgatásra. Van valami keserédes aromája, de leginkább formálhatósága van. Mindenféleképpen: ügyes választás, avagy nyelvteremtés - a könyv valósággal falatja magát az olvasóval.
Persze hiányérzeteket is meg lehet fogalmazni: olvasóm bizonyára észrevette, hogy a főszereplő-elbeszélő történetével nem foglalkoztam - nos igen, kissé súlytalannak tűnik a keretelbeszélés, bár, különösen a vége felé, direktebben igyekszik párhuzamba állítani helyzetét a nagyapáéval, érzésem szerint mégsem sikerül neki, mégpedig azért, mert míg a régmúlt történetei abszolút sorsfordító-sorsmeghatározóak, súlyuk és tétjük van, addig az ő esetében fellángolásnak, esetlegességnek tetszik az ex-utcalány „szerelem", nincs benne, hogy itt valami ahhoz mérhető nagy dolog történik (bár persze ahhoz, hogy azt nagynak lássuk, nyilván kell az időbeli távlat és az unoka nézőpontja, akinek a sorsa is múlt azon a régi történeten), és a Helgával való megszakadt történetről sem tudhatunk meg olyasmit, amitől rettenetesen nagy megrázkódtatásnak tűnne a szakítás. Ugyanígy nem érzem kellően erősnek az indokot, amiért a különben ambíciótlannak tetsző főszereplő ennyire mélyen a múlt felé fordul. A kerületi újság ehhez - hát, nem is tudom - nem valami nyomós érv. Ugyanakkor mindenféleképpen ki kell emelnem, hogy felhőtlenül lehet olvasni ennek ellenére a családtörténet-rekonstrukciót, nem zavar bele a nagyszerű műélvezetbe, hogy ugyan vajon miért is.
Ezért aztán - vagyis a falusi-telepi szálaknak köszönhetően - mindenképpen emlékezetes, nagyon jól olvasható, izgalmas, nagyobb részt sodró lendületű regénynek tartom a Mellettem elférsz-et - csöndben arra gondolva, hogy egy esetleges folytatás tökéletesen kiigazíthatja majd az elvarratlan szálakat, az elbeszélő jelenét és múltját illetően is. Bár persze, fogva a paratextuális jelzéseket, amelyek a regény mégiscsak nagyon személyes vonásait erősítik fel a regényíró számára, nem irigyelném ennek a bizonyos folytatásnak a megírásához kapcsolódó feltáró munkát. Mert hát elfér egymás mellett múlt és jelen, előd és utód, telep és város abban a bizonyos én-ben, de hogy a többi érintett hogy van vele... Az eredmény azonban, akárhogy is, már most irigylésre méltó, akár rész-, akár végeredmény.
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
Grecsó Krisztián Sűrű szövés című kisprózája a 2011/3-as Bárkából.
