BMZ: Akciós önarckép

Szombathy Bálint

Hölgyeim és uraim!

Baji Miklós Zoltán kiállítás-megnyitó sorozatának ötödik stációjához érkezve az illem azt sugallja, meg kellene kísérelnem a megtett két és fél alkotói évtized összegzését, eltekintve az itt látható újabb kori alkotások konkrét szemlézésétől. Ha valaki önök közül arra vállalkozott, hogy az ünnepelt művésszel egyetemben bejárja mind az öt mai helyszínt, akkor szimbolikus értelemben végigjárta vele az eddig megtett életutat is. Nem mindennapi ünnepi eseménymenetnek lehettünk tehát részesei, megállva azokon az állomásokon, melyekhez BMZ napi munkálkodása valami mód kötődött életútja folyamán. Munkálkodása és életútja viszont minden szempontból rendhagyó, ezt önök, a helyi közeg lelkei jobban tudják és érzik, mint egy kívülálló személy, mint jómagam, akinek csak a művészi produkció szintjén van betekintése a dolgok állásába. Nincs kételyem a felől, hogy a kezdetekkor nehezen fogadták be a BMZ-jelenséget, de azt is tudom, mára megbizonyosodtak emberi-alkotói felmutatásának hitelességéről.

Nem vettem ugyan részt az önök hétköznapjaiban, nem voltam tagja az önök emberi közösségének, de elmondhatom, elég rég óta ismerem, figyelem és mérlegelem BMZ sokoldalú, szerteágazóan gazdag tevékenységét. Ént kereső aktivitásának egyik fő jellemzője, hogy folyamatosan magas szintű, mindmáig erőteljes, céltudatos és főleg kompromisszummentes, semmit sem vesztett ifjonti lendületéből és hitéből. Inkább azt mondhatnánk, megváltozott, hiszen megérett. Az érés menete pedig rendkívül változatos megnyilvánulási formákat vetett fel, kezdve a nyolcvanas évek hagyományos táblakép festészeti nyitásától a merész és gyakran önsanyargató testművészeti előadásokon át a gondolatilag ülepedettebb spirituális rítusokig, az emberközeliségig. Mert amíg extrém performanszai sok esetben inkább távolságot teremtettek közte és közönsége közé, hiszen a szokatlanban kitapintható öndestrukció, illetve a még nem látott inkább taszít, mintsem vonz, addig sámáni-gyógyítói kiteljesedése az emberhez való megérkezés egészen más példázatát mutatja fel. De azt is csak akkor, ha emlékezetünkből felidézzük az ősi emlékeket, vagyis a vallásosságnak mindazt az elfeledett fogalom- és operációs készletét, amelynek használata eleink számára a legtermészetesebb dolog volt, s amelynek egyik központi summázása mindenképpen az, hogy a megismerés útján le kell győzni minden gátlást, minden akadályt: varázsolni csak szabadon lehet, kilépve a testi burokból. Varázslaton természetesen nem valamilyen mesebeli hókuszpókuszt kell értenünk, hanem a teremtés varázslatát, azt a mindenkori képességet, melyet isten adományozott az embernek. Ez a képesség pedig annyit jelent: kilépni önmagunkból.

BMZ: Csigafa

Baji Miklós Zoltán abban a hitben indult a pályán a nyolcvanas években, hogy több mindent megváltoztathat a helyi viszonyokban és értékrendben. Hogy nem csak önmagát, hanem emberi környezetét is fel tudja építeni. A pillanat kedvezett neki, hiszen a levegőben már benne volt a tágabb értelemben vett társadalmi-politikai változtatás igénye, az emberek áhítozták az újat, a másmilyent. BMZ nem akart mást, mint hogy közelebb vigye az itteni emberi közösséget és annak gondolkodását a nagyobb kulturális és művészeti központokhoz, a világhoz. Azokhoz a magasabb elvárású szabványokhoz, melyeket magára nézve is kötelezőnek érzett. Ezt a törekvését egyrészt szervezői munkájában, másrészt alkotói tevékenységében demonstrálta. Nemcsak magára figyelt, hanem másokra, polgártársaira is. Ám a kitűzött célt nem minden áron kívánta elérni, vagyis nem úgy, hogy lépten-nyomon megalkuszik. Számtalan problémája akadt emiatt, s mára úgy gondolja, kicsit hiábavaló volt az erőfeszítése, vagyis nem kapta vissza kellő mértékben azt a pozitív visszajelzést, amit reménnyel várt el. Tudjuk azonban, hogy a dolgok nem azonnal érnek be. Sokszor nemzedékeknek kell levonulniuk, hogy szárba szökkenjen az elhintett mag, hasznára válva egy egész kis közösségnek. BMZ után maradnak életerős magok, ez kétségtelen.

Ami nem jött be a társadalmi-kulturális szerepvállalás terepén, az eredményt hozott másutt, hiszen Zoltánt a kortárs magyar művészet egyik legkülönösebb egyéniségeként tartjuk számon, aki mindig váltott, amikor úgy érezte, elérkezett egy kritikus pontig. A váltások pedig rendre többletet adtak, továbblépésnek bizonyultak, három markánsabb korszakra tagolva munkásságát: a korai táblaképekére, a test-, illetve performanszművészetére, valamint sámántevékenységére. S ami a legérdekesebb, a valamikor mindenre elszánt radikális performanszművész épp a sámánszerepben talált rá ismét a táblaképre, amint azt jelen kiállításon is láthatjuk.

Hogy mit hoz a hatodik évtized, kiszámíthatatlan, főleg egy ilyen izgő-mozgó személyiség esetében, mint amilyen BMZ. Legjobb talán, ha azt mondom: tíz év múlva veled, ugyanitt. „Oszt" majd meglátjuk. Addig is: boldog születésnapot!

Elhangzott Baji Miklós Zoltán Csillagpor a folyosóról című kiállításának megnyitóján.

Kulturális Központ, Békéscsaba, 2011. december 2.