Lonovics László

Egy gyertya nem ég...

Emlékezés a 60 éve született Slezák Lajosra

Egy gyertya nem ég...

pedig volt, amikor lángja vidáman, teli lelkesedéssel lobogott. Sajnos ezek ritka és rövid életű alkalmak voltak életében. Sokszor többnyire bizonytalan fénnyel pislákolva kutatta az előbb említett boldog pillanatokat a sötétben, kínzó fájdalommal a lelkében, mindvégig azokra vágyva. Máskor szinte kiszámíthatatlanul, őrjöngő tűzzel égve saját testébe mart, mintha el akarná emészteni magát.

Egy gyertya nem ég...

Életében viszont kiapadhatatlan vággyal kereste mások fényeit, amelyek biztató, reménnyel teli választ adnak örök kétkedéseire.

Egy gyertya nem ég...

Melengető fényét hiába keressük. Milyen jó volt pedig barátságos, tiszta fényében megfürödni, abban a fényben, amely mindenkire szeretettel sugárzott.

Az ötből egy gyertyát nem volt, aki elfújjon...

azon a tortán sem, amely körül néhány nappal ezelőtt ültünk, Rá is emlékezve. Négyen a 10 évvel ezelőtti Ívek című kiállítás résztvevői, az akkor 50. születésnapjukat együtt ünneplő Cs. Tóth János, Gnandt János, Széri-Varga Géza és jómagam. Sajnos a már 60 éves csapatból hiányzik Slezák Lajos festőművész, rajztanár, kedves, szeretetre méltó barátunk, aki 2011. december 28-án töltötte volna be 60. életévét.

Egy gyertya nem ég...

Szokatlanul vékony hang, melyhez egy barna hajú, keskeny arcú, Petőfihez hasonlító, jóvágású, vékony, törékeny alkatú fiatalember képe kapcsolódott.

Az első benyomások a főiskolai csoporttársamról, későbbi barátomról, festő kollegámról, Slezák Lajosról, Sléziről. Ő volt főiskolás csoportunk vezetője. Az indexeinket  különösen szép írással kitöltő, cipőjét  reggelente fényesre varázsoló, a vizsgákra mindig elszántan és lelkiismeretesen készülő hallgatótársunk.

A tápiószelei, majd nagykőrösi diák azzal az elhatározással ment Szegedre, hogy az elsők, a legjobbak között legyen.

A földrajz szak mellett a rajz volt a kedvence. Rácz Józsi bácsit, rajztanárát sokat emlegette. Az eredendő vágy, hogy Ő is festőművész legyen, már ekkor kialakult benne.

Mélázó, sokszor gondolataiba merülő egyénisége ellentmondásban volt azzal, hogy mindig sietősen, szinte futva közlekedett. Talán az öntudatlan félelem, hogy elkésik valahonnan, nem úgy sikerül valami, ahogy kellene, tette Őt ilyenné. Az örökös bizonyítási vágy kényszere hajtotta. Sokszor szinte őrületbe kergetett bennünket, amikor, vizsgára készülve, kérdéseket tett fel az anyagból, persze mi többször kudarcot vallottunk, ő ezt követően precíz választ adott.

Négy év, ebből három együtt töltött év a kollégiumi szobában igaz baráttá kovácsolt bennünket, mindvégig összetartottunk. Nagy beszélgetések a művészetről, világmegváltás egyéb témákban. Már akkor nyilvánvalóvá vált különös érzékenysége.  Többek között e személyiségvonásnak köszönhető, hogy képei olyan kifejezők.

Rendkívüli szemérmességéből fakadóan kerülte a mások előtt vagy másokkal együtt alkotás alkalmait. A műterem magánya azonban rendre megajándékozta, sorra születtek meg képei. Leginkább hajnalban szeretett festeni.

A békéscsabai évek meghozták számára az annyira vágyott szakmai elismerést is.  Sikeresen szerepelt a Békéstáji Művészeti Társaság kiállításain, az Alföldi Tárlatokon, Pedagógus tárlatokon. Emlékszem milyen boldog volt, amikor felvételt nyert a művészeti alapba. Én tudom, hogy mennyire vágyott az úgynevezett hivatásos, professzionális művészi státuszra.

Rajzpedagógiai munkássága is kiemelkedő volt, tanítványai rendre díjakat nyertek különböző tárlatokon. Soha nem erőltetette őket látványos megoldásokra, az eredeti egyéni kifejezésmódot kereste bennük. Az iskolákban, ahol tanított, mindig szívesen vállalt dekorációs feladatokat. A különböző tablók, gyönyörű betűkkel megírt feliratok, oklevelek, mind-mind az ő gondos, precíz munkáját dicsérték.

Képeit nagyon sokan szerették, szeretik, mégis méltánytalan, és igazságtalan sérelmek is érték. Érzékeny alkata, mint a radar mindent felfogott, és a háttérzajban is valami bajt vélt felfedezni. Hiába győzködtük és dicsértük, mégis elégedetlenség volt magával. Csak a műterem magányában küzdő lelke tudná elmondani, mi zajlott benne. A képein megjelenő alakban őt magát véljük felfedezni, mint például a kiállításon szereplő Tűnődés és Vándorélet című képén, melyeken az arc és alak jellegzetesen hordozza Slézi karaktervonásait. Gyakran egyedül, pedig tudjuk, hogy mindig volt mellette társ, aki megpróbálta segíteni, vigyázni rá. Ennek ellenére küzdelmeit intim magányában próbálta megvívni. Ikarosz-sorozata már címében is jelzi, milyen vágy hajtotta. A szinte elérhetetlen áldott állapot érzéséért, például azért a boldog pillanatért, amikor egy kép úgy sikerül, hogy hiánytalanul elégedett lehessen, bármire képes volt, még a kudarc kockázatát is vállalva. Az ember életének természetes velejárója, hogy sikerek és kudarcok is érik.  Slézi a sikert sem érezte sokszor felhőtlennek.  Ennek sajnos sok esetben súlyos lelki és testi következményei lettek.

Tanúja voltam utolsó képei születésének. Az écskai művésztelepen készült három képe szinte csak a fekete és a különböző szürkék drámai erejű használatáról tanúskodtak. Akkor még nem sejtettem, hogy ez mit jelent. Talán már akkor búcsúzott, talán akkor már érezte, ösztönösen ki akarta fejezni ezt.

A hirtelen kiújuló és súlyossá váló betegség már nem engedte, hogy újra ecsetet vegyen a kezébe, pedig öntudatlan állapotában gyakran a festésről beszélt, a csabai sétálóutcai találkozások diskurzusairól, a Jókai színházbeli kiállításról, amire annyira készült. Rövid javuló állapotában ő és mi is reménykedtünk, hogy újból a régi lesz minden.

Sajnos nem így történt, a felsejlő vágyakból, tervekből, beszélgetésekből már nem lett semmi. Az élet fájdalmait és örömeit végletesen átélő lelke elszállt, és talán végső nyugalmat talált 2005. október 28-án este.

Kedves Slézi, akik szerettek, most is szeretnek, akik barátaid voltak, most is barátaid, tisztelőid most is tisztelnek.

Egy gyertya nem ég...

Elhangzott 2011. október 18-án, a Slezák Lajos születésének 60. évfordulója alkalmából megrendezett kiállítás megnyitóján.

A kiállítás válogatás a műveiből. A képek mind magántulajdonban lévő alkotások, köszönjük azoknak, akik lehetővé tették, hogy láthassuk őket.

A kiállítás november 30-ig látogatható a békéscsabai Andrássy úti Társaskör Galériájában.