Gyarmati Gabriella

A róna érintése

Radovan Živankić kiállítása a Békés megyei Munkácsy Mihály Múzeumban

(Békéscsaba, 2011. augusztus 9.)

Békés megyében visszatérő vendégként köszönthetjük Radovan Živankić-ot, aki rendszeres résztvevője a Békéscsabai Nemzetközi Művésztelepnek, valamint a Munkácsy Múzeumban és a Jankay Galériában is több ízben szerepelt már csoportos kiállításokon. De a helyzet jelenleg más. Most ő a főszereplő.

A magyarországi bemutató után majdan Szlovákiában is látható kiállítás címe: A róna érintése 1981-2011. A cím alapján egy benyomás, azaz egy valóságos történés/helyzet részletező magyarázatára, kimunkált megjelenítésére, egy dallamra emlékeztető képfolyamra asszociálunk. De gondoljunk bele, mit mutat ez a történeti jellegű képzőművészeti áttekintés? Több évtizeden keresztül tartó állhatatos munkát? Egy festő szakmai fejlődésének ívét? Egy ember felelősségvállalását egy őt mélyen megérintő témával, vizuális problémával kapcsolatban? Vizuális jelek, hívószavak lettek a rónán, annak határtalan ege alatt sarjadt és növekedett erdőfolt képi megjelenítéséből, vagy csupán érzelmi lenyomatokkal találkozunk? Radovan már-már monomániásan ismétel egy tematikát, de látjuk, a nagy egészből kimetszett képtér, azaz a festővászon változó arányú négyszögének ablakán keresztül befogott/konstruált látvány mégis mennyire változatos. A kérdés, hogy feszültséget kelt vagy megnyugtató örömmel tölti-e el az alkotót és a befogadót ez a hangos drámáktól, mellbevágó eseményektől, szélsőségektől mentes összhangzat.

Először arra gondoltam, hogy Bartha László 1960-as, 1970-es években készült képeivel, többek között a Balatonnal vonható párhuzamba a róna sorozat. De utána rátaláltam Radovannak egy Kompozíció című művére, amelyet a közelmúltban a Nagyházi Galéria bocsátott aukcióra[1]. Ez a viszonylag kisméretű tábla hűvös, jeges, vizes, nem is kell sokáig nézni, máris érezzük, miképpen kúszik kezünkön a hideg fölfelé, mint egy kesztyű. Radovan tehát Bartha Lászlóhoz képest még egy lépéssel előrébb járva távolodik el a valósághűségtől az elvont, az esszenciális felé. A témaválasztás mellett ezt a hatást a faktúrával, a felülethatással éri el, amely a róna sorozaton már-már önálló életre igyekszik kelni. Olykor annyira törekszenek a kompozíciós elemek az önállóságra, hogy ritmusképletnek, szinte jel-együttesnek látjuk a képeket.

A kiállítás rendezése során vezérfonalként többé-kevésbé követett kronológiát a mester kérésére igyekeztem alkalmazni, de az életműben kirajzolódó erővonalak is hasonló rendszert adnak. A tárlatot Radovan korai, 1985-ben született, harminckét éves korában festett Önarcképével nyitjuk. A kollekcióba hangsúlyos felkiáltójelként ékelődő ábrázolásnak többek között zölddel, kékkel, sárgával fogalmazott változatai is ismertek[2], melyek közül nem egy rokonságot mutat Francis Bacon X. Ince pápa portréátirataival. Az Önarckép ciklus cinóberrel hangsúlyossá tett nagyméretű táblája hasonlóképpen szuggesztív erejű testvérdarabjaival egy önálló tárlatot is megérdemelne.

Radovan Živankić: Önarckép
(1985; olaj, vászon; 200x100 cm)

Más értelemben persze a róna sorozat is felfogható léleklenyomat jellegű önarcképek végtelen soraként, így együtt az anyag pedig egy lassan készülő önéletrajznak is tekinthető.

A róna sorozat több konkrétumra utaló elemből komponált korai táblái erőteljes ecsetvonásokkal modelláltak, mely megoldást az évek során, bár talán csak időlegesen, lágyabb festésmód váltja fel. A teljes sorozatra, az első képtől az utolsóig jellemző azonban a pasztózus festésmód, az ecsetkezelés tehát önálló esztétikai hordozóvá válik.

A harminc év alatt született, s ki tudja, Radovant még meddig foglalkoztató róna téma változó megoldásokkal bár, de mindig teljességgel illuzórikus térként jelenik meg, amelyben a nézőpontunk is változik; hol közelről, hol távolról figyeljük a látványt. Ami azonban azonos: végig ragaszkodik a kompozíció klasszikus, előtérre, középtérre és háttérre való tagolásához. Nem egy esetben a térhatás erősítése okán a már az ókorban is alkalmazott levegőtávlatot is felhasználja.

Ha végigtekintünk a termen, egyértelműen látszik, hogy a festő életkora, személyisége változásával még az azonos téma is mennyire különböző megjelenési formát ölt. A magánélet mikroklímájában nyúlva ecsethez és festékhez a habitusról nem csak az ecsetkezelés árulkodik, hanem többek között a változó színhasználat is. De a színnek - kifejező szerepéből fakadóan - számos más funkciója van. Esztétikai szerepe mellett, ahogyan jelenleg is látható, figyelemfelkeltésre is használhatjuk, amellyel a tekintetet, a figyelmet irányítjuk. Ez természetesen csupán egy kiragadott tényező a műalkotás alkotóelemeinek összefüggésrendszeréből.

Felmerül az a problematika is, hogy a látvány, egy téma többszöri, változó megfogalmazásával mit mond számunkra az alkotó? Radovan beszél a tájban hallható zavartalan csendről, sárga fényben fürdő napfelkeltéről, perzselő forróságról, tavasszal sarjadó és ősszel pusztuló növénytakaróról, beszél esőről, amelyet az arcunkba csap a szél, hódaráról, fagyos útról, keréknyomba fagyott vízről. Nézzük a képet, és bár alig tartalmaz konkrétumokat, azaz a befogadó számára tényleges kapaszkodót, rejtélyes módon mégis felerősítve érezzük azt, amit a festő érzett, amikor az inspiráló benyomások érték. Saját benső szűrőjén tudatosan és féltudatosan átengedve tölti fel személyes tartalmakkal, sűríti, koncentrálja, és ezzel együtt redukálja az élményanyagot. Egyszerű képlet. Erről szól a művészet.

A kiállítás 2011. szeptember 4-ig látható a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága Munkácsy Mihály Múzeuma Múzsák Termében.

[1] http://www.nagyhazi.hu/tetelek_nevmutato.php?id=148&tid=46060&page=3

[2] http://zivankic.com/