Mészöly Ágnes
Az összeférhetetlen dolgok kémiája
Jobb, mint a Szent Johanna Gimi, mondja egy lány a Deák téri templomlépcsőn. Kezében a rózsaszín csíkos kötet, Kalapos Éva első kamaszregénye, a D.A.C.; én meg igyekszem fülelni tovább, fontos információk következhetnek még. Ha az ember young adults könyvről készül kritikai észrevételeket tenni, legyen nyitott az ifjúság hangjára. Még akkor is, ha a vonatkoztatási rendszerként említett bődületes sikerű kamaszlektűr-folyamról nincs közvetlen tapasztalata, nem mintha bármi baja lenne kamasszal, lektűrrel, folyammal általában, csak egyszerűen lehetetlen mindent elolvasni. Az ember időnként jobb híján borító alapján szelektál.
Borító alapján a D.A.C.-ot sem kezdtem volna olvasni. Weiler Péter fedélterve nagyon csíkos, nagyon csajos, nagyon trendi, van rajta csókolódzó, mangás pár meg neonos karkötők. A tizenötször harminc centis puhafedél minden egyes négyzetmillimétere kiabál: tizenhat éves, facebook-, iphone-, mozi-, és zenerajongó, itt egy könyv, csak neked!
Nem fogtam volna bele, mert alapjában véve nem hiszek a „korosztályos” könyvekben: úgy gondolom, hogy nincsenek kamaszoknak vagy óvodásoknak írt jó szövegek, csak jó szövegek vannak: egy remek mesét élvezettel olvas a dögfáradt apuka is altatáskor, és a mese örömöt, ne adj isten, esztétikai élményt nyújt neki. Mindezek ellenére, és nem utolsósorban a Manó Kiadó által szervezett, flashmobbal (szintén nagyon menő, friss és fiatalos) megbolondított könyvbemutató kampány miatt komoly elvárásokkal nyitottam ki a D.A.C.-ot.
Sodró, izgalmas, érdekfeszítő történetet írt Kalapos Éva, központi témája természetesen a szerelem, méghozzá inkább az álmodozós, elsőcsókos, nem az a megalázó, durva fajta. Cselekménye tizenévesek számára kiválóan ismert terepeken játszódik: valós síkon a suli-otthon-buli, lelkiekben a szerelem-barátság-szülők háromszögek által lefedett területeken, melyeket a szerző számtalan aktuális pop-, sport-, és egyéb kulturális utalással tesz a kamaszolvasók számára még otthonosabbá.
A történet remekül megszerkesztett és bőven hagy esélyt szerzőnek-kiadónak a folytatásra. Fordulatos és lendületes, bár megdöbbentően váratlan események nem borzolják az olvasói kedélyeket. Bátran ábrázolja a mai átlagkamaszok átlagproblémáit, sőt olyan, kényesnek számító kérdéseket is fel mer tenni, melyek például az önkielégítéssel vagy az étkezési zavarokkal kapcsolatosak – és természetesen válaszokat is kínál, még akkor is, ha a válaszok mélységei sokkal nem haladják meg a megújult Ifjúsági Magazinban megszokottakét. Bizonyos, mellékesen érintett témák, mint a felelőtlen, tiszavirág-életű, érzelemmentes szexuális kapcsolatok, vagy a világhálónak kiszolgáltatott, szeretethiánnyal küzdő kiskamaszok ábrázolása sokkolóbban hat: e jelenetek olvasása közben nem küzd az ember azzal az érzéssel, hogy, aha, most az író őszintén és tabuk nélkül beszél a partnernek tekintett fiatalkorúakkal, hanem csak úgy egyszerűen összeszorul a gyomra. Ugyanez a helyzet, amikor a szerző a kamaszok és szüleik-családjuk kapcsolatát (kapcsolatát?) jeleníti meg: érzelmi elhanyagoltságból, valódi és kvázi-árvaságból bőven kijut minden egyes szereplőjének. Életszerűek és teljesen reálisak a partyk világát leíró részletek is – aki tizenévesekkel él együtt, tisztában van vele, mennyire mindennapiak ezek a durvának ható jelenetek.
Kalapos Éva hősei ebben az érzékletesen megfestett, minden ízében 2013-as világban archaikus tisztasággal jelenítik meg az ezeréves kamaszkaraktereket. Problémáik nagyon maiak, ugyanakkor pontosan ugyanazok, mint amilyenek nagyanyáiknak voltak (legfeljebb ők nem a twitteren, hanem ibolyaillatú kis levélkékben osztották meg ezeket egymással): helykeresés, függőség és felelősség, magány, elvárások, bizalom.
Szinte minden szereplő jól eltalált, tipikus, de mégsem sematikus személyiség. Ugyanakkor a főszereplő-elbeszélő, Flóra, meglehetősen ellentmondásos karakter. És az „ellentmondásos karakter” sajnos ebben az esetben nem azt jelenti, hogy őrjítően izgalmas vagy felkavaró, sokkal inkább azt, hogy helyenként hiteltelen.
Egyik kedvenc filmje a Harcosok klubja. És Selena Gomezt hallgat.
És ez elmond mindent, a D.A.C. ellentmondásosságáról is.
Kalapos Éva, mint mozirajongó, főhőse netnaplójában átütő élvezettel idézi fel a filmtörténet klasszikusait és mai remekeit. Mint író, újságíró és fiatal felnőtt komoly, húsbavágó problémákról akar beszélni, remek stílusban és kegyetlenül őszintén. Ugyanakkor ragaszkodik hozzá, hogy a könyv minden ízében friss és trendi legyen, széles réteget szólítson meg és megfeleljen a huszonegyedik századi kamaszokról kialakult sémáknak, ezért – például – telitűzdeli aktuális slágerekkel. Rihanna, Cee-Lo, Demi Lovato, mintha az ember frontálisan ütközne a Jáksó Hot Twenty-vel. Főhősét is egyszerre akarja intellektuálisan igényesnek és kommersznek mutatni. De ez a két világ nem képez, nem képezhet homogén elegyet. Még egy tizenhat éves lány személyiségében sem (pedig abba azért elég sok minden belefér). Vagy esetleg igen, de akkor a disszonancia, a belső feszültségek megjelenítése, a két vonatkoztatási rendszer, had használjak nagy szavakat, egymásnak csikordulása hiányzik a karakterből.
Könnyen lehet, hogy ez a feszültség csupán a szépirodalmi elvárásokkal élő olvasókban (legyen az tizenhat-tizennyolc éves vagy negyvenkettő) jelentkezik. Abban, aki úgy gondolja, egy igazán jó regény nemcsak és kizárólag a szándékolt olvasói korosztály számára élvezhető. Abban, aki szerint a D.A.C.-nak csak kevés hiányzik, hogy ilyen legyen. Csak egy kicsivel kevesebb celeb, kevesebb update info. Kicsivel nagyobb bizalom a feltételezett ifjú olvasókban, a történetben, a szövegben: hogy megáll a saját lábán, sőt, lehet népszerű bestseller anélkül, hogy több évfolyamnyi Bravo Girl-t pakolnánk a hóna alá mankó gyanánt.
Gyakorlatilag ugyanez mondható a könyv stílusáról is: alapvetően meghatározza, hogy a történéseket a főhős narrálja az olvasó – illetve saját titkos blogja – felé. A szöveg könnyen emészthető, kínos pedánssággal használja az aktuális szlenget, nem tör szépirodalmi babérokra, de bosszantó pongyolaságokra sem vetemedik. Ugyanakkor néhány, a megcélzott olvasóközönség soraiba tartozó (ám statisztikai szempontból egyáltalán nem számottevő) fiatal, valljuk be, jogosan rója fel Kalapos Évának és a D.A.C.-nak: „ez a laza, kényszeresen menő duma olyan, mint amikor az ovisokkal prüntyögnek a nénik”*.
Bármennyire nem szeretnék vaskalapos-szemellenzős, orrfelhúzós sznob lenni, érzem, hogy igazuk van.
(*Fent idézett kamaszok, akiknek egyik kedvenc filmjük tényleg a Harcosok klubja, Selena Gomezt kifejezetten kikérik maguknak. Ők Munford and Sonst hallgatnak, Kasabiant és Of Monsters and Mant. Például. Selena Gomezt semmiképp. Majd lecsillapodván kifejtik, hogy a könyvben felsorakoztatott filmtörténeti klasszikusok, akikért a főhős rajongani tűnik, jellemzően a Rihanna és Tsai által képviselt fogyasztói társadalmat és kultúrát illetik kritikával. Imígyen nem összeegyeztethetők. Megengedően hozzáteszik, hogy mindegy, ez a paradoxon úgyis csak azoknak az tűnik fel, akiknek a Taxisofőr és a Szarvasvadász nem csupán két érdekes foglalkozást jelent. Akiknek fogalmuk sincs arról, hogy az említett filmek miről is szólnak, nem csinálnak ebből problémát. Esetleg a D.A.C. hatására megnézik az említett remekműveket. És akkor már jól jártunk.)
