Bodrogi Csongor
Felvidéki Sziszüfoszok
Bánki Éva Esővárosáról
Bánki Éva 2004-ben megjelent, Esőváros című regényét átdolgozva, átfésülve, kijavítva adta ki idén ismét a Jelenkor Kiadó. A könyvnek az első megjelenésekor pozitív visszhangja volt, kíváncsiak lehettünk, hogy az elmúlt 18 évben – divatos kifejezéssel élve – hogyan „öregedett”, jót vagy rosszat tett-e neki az eltelt idő, illetve mi az, ami mai szemmel – akár az első megjelenés korához képest is – különösen érdekesnek tűnik benne.
Mindenekelőtt szót kell ejteni arról, mi az, ami az új kiadásban más, mint az eredetiben volt. Pár apróbb és a lényeget kevéssé érintő különbségtől eltekintve kiemelendő, hogy a 2022-es könyvből hiányzik az első kiadásban a borító belső oldalán még megtalálható családfa, illetve teljesen kikerült a regényből az utolsó, Amerikáról szóló fejezet. A változtatásoknak koncepcionális jelentőségük van. Az eredeti kötet „családfája” voltaképpen egyértelműsített olyan viszonyokat, amelyek a regény olvasása során korántsem voltak világosan azonosíthatók. Az új megoldás tehát többet megőriz a szövegvilág egyik legfontosabb jellegzetességéből: hogy az elbeszélt történet mögül nem rajzolódik ki tisztán rögzíthető családtörténet. Az Amerikáról szóló zárófejezet pedig már a könyv első kritikusai szerint sem simult kellően szervesen a regénybe, alapvetően elütött az abban föllelhető „realitás” a mű többi részében tapasztalttól. (Maga a szerző is ezzel indokolta a fejezet elhagyását egy interjúban.) A regény zárása így sokkal enigmatikusabb, egyszersmind nyitottabb lett, a kompozíció pedig feszesebb.
Talán kevésbé a lényeget érintő változásnak tűnik, mégis említésre érdemes, hogy a kötet borítója is egészen más lett. Az új borítókép jobban hangsúlyozza, hogy egyfajta polgári vagy legalábbis polgárosodó világ életébe nyerünk bepillantást, egyszersmind a cselekmény történelmi idejére is utal, vagyis hogy az események a Monarchia világából indulnak. Hogy ma ez miért számít fontosabb üzenetnek, mint 2004-ben, arról természetesen csak feltételezéseink lehetnek. Sejtésem szerint jelentékenyen átalakult az elmúlt néhány évtizedben a történelmi regényhez való viszonyulásunk. 2004 még (legalábbis nálunk) a posztmodern virágkora volt, és az irodalmi művek társadalmi-történelmi hátterére való utalás a „szövegirodalom” bűvöletében koridegennek tűnhetett. A jelenlegi kiadás külleme nemhogy áttételesen, de konkrétan is utal a cselekmény legfontosabb helyszínére, Dunaszerdahelyre, hiszen magán a borítóképen is megjelenik egy ezt mutató, kétnyelvű felirat. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy ez a felirat vélhetően egy vasútállomásé, ami finom utalás arra, hogy a regény legalább annyira szól az otthontalanságról, mint a helyről, amelyhez emlékek és történetek kötnek minket.
A kivándorlás, elvándorlás, határátlépés motívuma sokkal jelentőségteljesebbé vált a mai olvasó számára, mint a rendszerváltás utáni optimizmus éveiben volt. Az európai integráció egyik fontos következménye az Európa keleti részéből nyugat felé áramló vándorlás, amire a kötet megjelenésének évében vagy nem gondoltunk még, vagy leginkább a pozitív aspektusait láttuk kidomborodni. A regény ugyanakkor igen sok mindent mond el a „költözés” negatív oldaláról, és nem is csak a második világháborút követő kitelepítésekkel összefüggésben. Az „esőváros”, azaz Dunaszerdahely lakói szétszélednek, mielőtt valódi polgári várost építhetnének paraszti létmódjukból kiemelkedve.
A határátlépésnek ugyanakkor több igen különböző alakzata jelenik meg a regényvilágban, és ezeket nem célszerű összemosni. Torma Imre fiatal éveit Prágában tölti, bizonyos Egon Erwin Kisch tanítványaként, és ez a kiutazás, bár pszichológiai értelemben menekülésnek is fölfogható, szociológiai szempontból egy nagyon is polgári, urbánus életvitel jellegzetes megnyilvánulása; eszünkbe idézheti Szomory Dezső, Kuncz Aladár, Márai vagy Szerb Antal utazástörténeteit. A főszereplő Prágában szakmája révén is a nagyvárosi életmód tipikus képviselője: újságíró, aki bulvárízű pletykáknak jár utána, kisstílű gyilkosságokat leplez le, és használja kora jellemző médiumát, a nyomtatott hírújságot. Egészen más határátlépés ezzel szemben a második világháború elől menekülő lengyelek átkelése a Kárpátok egyik veszedelmes hágóján: éppen nem a választott új haza felé irányuló mozgás, hanem kétségbeesett szökés a semmibe, a polgári biztonság elvesztése. És megint másféle utat tesz meg Torma Imre álruhában Magyarországra, amikor is visszatér családjához a szocialista óhazába, ismét csak föladva egykori identitását, elszakadva gyökereitől, hogy névtelen vidéki gazdálkodóként kezdjen új életet. Míg polgári környezetben az utazás végső soron választás kérdése, addig a háború és kitelepítések sújtotta zivataros időkben menekülés, és nem is feltétlenül a jobb élet, pusztán a túlélés reményében. A mai olvasó számára mindkét motívum különösen ismerős lehet, hiszen míg Európán belül a polgárosodó létmóddal együtt járó szabad költözés valósul meg egyre nagyobb mértékben, addig az Európa felé vándorlásban – 2004-hez képest sokkal inkább – közvetlenül szembesülhetünk a menekülés, identitásvesztés, a „semmibe szökés” tapasztalataival. Így tekintve az Esővárosra, úgy tűnik, hogy aktualitása, megszólító ereje az elmúlt közel húsz évben nem csökkent, hanem növekedett.
Már a kötet első értelmezőinek írásaiban is kulcsmotívumként bukkan föl a regény eleji „robbanás”. A cséplőgép felrobbanásának katasztrófája Móricz életrajzából, illetve önéletrajzi írásaiból is jól ismert szimbóluma egy társadalmi osztályból való kikerülésnek, a nivellálódásnak. A robbanás itt azonban inkább pozitív értelmű. A „régi” világ felrobbanása (ami jelképesen az egész Monarchia felrobbanására is céloz) magában rejti egy új kibontakozásának reményét; a megkergülő gép pedig e remény fizikai hordozója, vagyis a technikai fejlődés által biztosított élet- és kulturális színvonal emelkedésének megtestesülése. Ennek ellenpontja a regényben a Bujdosó család múltba révedése, a rég meghalt szellemek fölidézése, a megélt idő összezavarodása, egyáltalán: az egész életnek egy természettudományos szemléletet semmibe vevő, misztikus felfogása. A Torma és Bujdosó családok kontrasztja természetesen éles, mégsem annyira, hogy könnyű volna világos határt vonni közéjük. Bánki Éva egyszerűen jobb író annál, hogy ezeket a sémákat művészi eszközökkel ne tompítaná, ne oldaná föl az egyedi elbeszélés mindig eseményszerű kalandjában.
De milyen is ez az elbeszélés? Torma Imre, a regény narrátora, egy elfuserált író. Ellentétben az „amerikás” fejezettel, a regény elején felbukkanó János vitéz-átirat (Torma Imre egyik iskolai dolgozata) fontos kompozíciós elem, hiszen megmutatja az elbeszélő felfogását, ösztönös hozzáállását az irodalomhoz. Ez a történet ugyan a legkevésbé sem nyeri el a tanár tetszését (ma minden irodalomtanár a legjobb jegyet adná rá, de azok más, szigorúbb idők voltak), Imre azonban büszke rá, máskülönben bizonyára nem emelte volna bele regényébe teljes hosszában. Ma leginkább fantasyként olvasnánk ezt a betétet (mint ahogy magát a János vitézt is talán képesek vagyunk a fantasyk előzményeként olvasni), a legfontosabb jegye mindenesetre a tényekkel való önkényes, szabad bánásmód. Mennyire bízhatunk meg egy ilyen elbeszélő hitelességében? A kérdés megválaszolhatatlan, ráadásul Imre tudatosan rejtélyeskedik sokszor, a regénynek alapvető rétege a krimikre való rájátszás, illetve a krimik parodizálása. A bűnügyi regényeknek van egy alapvető, elidegeníthetetlen vonásuk, mely nélkül egyetlen krimi sem lehet krimi: van egyértelmű megfejtésük. Torma Imre történeteiben ilyesmiről szó sem lehet, sőt többnyire az is kérdéses, hogy egyáltalán történet (azaz „bűn”) van-e. Már a regénykezdő „robbanás” is ezzel a pszeudokrimi-elemmel elegyes: soha nem tudjuk meg, hogy volt-e benne valamiféle szándékosság, vagy egyszerűen véletlen balesetről volt szó. A lényeg éppen a bizonytalanságban hagyás, a ködösítés, az alternatív magyarázatok iránti nyitottság. Jól példázza ezt a Felvidék-monográfia sorsa is, amelynek célja éppen az volna, hogy objektív, jól dokumentált rendet vigyen az alternatív történetek zűrzavarába, ezt a funkcióját azonban képtelen betölteni.
A magas irodalomtól hagyományosan távol eső műfajok közül nem a krimi az egyetlen, amellyel a regény elbeszélője eljátszik. Talán nem is a teljesség igényével említem meg a szerelmes regény, illetve a szerelmes vers műfajait. Ezek fölbukkanása a történet szövedékében annál is pikánsabb, mert Imre, ha nem is teljesen aszexuálisként viselkedik a regényben, mindenesetre hosszú ideig nőtlen marad, és semmi esetre sem képes szabályos, polgári módon intézni a nőügyeit. Vagyis a szerelmes történetekre (és versekre) ironikus fény vetül, a könyv nőalakjai közül pedig csak egy van, akinek meséje valódi történetté válik, Lili. (Ancit nem sorolhatjuk ide, hiszen ő a Buendía család alakjaira emlékeztető módon inkább legenda, mint valós figura.) Ennek az ironikus játéknak a tétje igazából az, hogy a családok, illetve az országok története nem beszélhető el hitelesen az alternatív elbeszélési módok figyelembe vétele nélkül. Az olvasó ezen olykor esetleg bosszankodhat (pláne ha, e sorok írójához hasonlóan, a szőr is föláll a hátán, ha arra kényszeríti egy könyv, hogy cselekményelemeket bogozgasson, ki kinek a kije, és mit hol miért csinál és gondol, szóval ha bulváros, szappanoperás szüzsényomozásra kényszerül), de mindennek itt igen lényeges strukturális szerepe van: a nézőpontok és elbeszélési módok szükségszerű diverzitását mutatja meg.
Ez pedig már csak azért is vált mai szemünkkel nézve még a 2004-es megjelenés korához képest is jelentésessé, mert azóta még reflektáltabb viszonyunk lett a különféle politikai rendszerekhez (vagyis még kevésbé hiszünk a „történelem vége” típusú koncepciókban). Az Esőváros egyik legizgalmasabb vonása, hogy sok különböző politikai rendszer mozgásában mutatja be szereplőit. Monarchia, Horthy-kor, háború, szocializmus, végül pedig a rendszerváltás előszele, ígérete: mind-mind más-más helyzetben mutatja meg a főszereplőket, más kihívások elé állítja őket, és más etikai kérdéseket szögez nekik. Az identitásváltás tehát az egyik legalapvetőbb, egyszersmind legaktuálisabb motívuma e regényvilágnak. A legnyilvánvalóbb módja ennek az, amikor az elbeszélő adminisztratív értelemben még a nevét és múltját is megváltoztatja, de a különféle életmódváltások – parasztiból polgárivá, polgáriból földönfutóvá, földönfutóból tanyasivá, majd ismét csak városlakóvá és így tovább – a történetek folytonosságát kérdőjelezik meg. Ugyanaz még ez a család a végén, mint a kezdetekkor volt? Nem lehet, hogy mindig egészen a nulláról kell mindent újrakezdeni? A folyamatos nekigyürkőzések kétségkívül javíthatatlan optimizmust sugallnak (legalábbis a Torma család részéről), de egymásra épülésük valami abszurd kilátástalanságot érzékeltet. Mint Sziszüfosz mítoszában. A követ mindig legalulról kell fölfelé görgetni.
Fontos azonban hozzáfűzni mindehhez, hogy az elbeszélés menetét korántsem egy-egy nagy terv vagy vágy megvalósítása viszi előbbre; szó sincs arról, hogy a szereplők világosan végigviendő feladatot hordoznának. Tetteiket leginkább a sodródás jellemzi, ide-oda rángatja, löki őket a sors vagy a történelem, a fölbukkanó alakok pedig ritkán képesek tartósan hatni egymásra – a jelenetek és anekdoták százaiba szóródó regényvilág leginkább a túlélés logikáját követi. Az Esőváros sokkal inkább a mikszáthi próza hagyományait folytatja, mint a német típusú fejlődésregényét; bajosan mondhatnánk, hogy a szereplők a végén okosabbak vagy bölcsebbek lennének, mint a regény elején. A körkörös szerkezet persze a mágikus realizmus egyik jellegzetes szövegalkotási módját is fölidézi, mint ahogy erre a recenzensek már a 2004-es megjelenéskor is szinte közhelyszerűen utaltak. Ma, amikor a posztmodernnel együtt a mágikus realizmus divathulláma is lecsillapodni látszik, bátrabban ki merjük mondani, hogy kortárs regényeink milyen sokat merítenek a magyar (és kelet-közép-európai) próza korántsem provinciális hagyományaiból, és jobban látjuk a huszadik századi közép-európai groteszk és a tizenkilencedik századi romantikus, realista széppróza összefüggéseit. Az Esőváros termékenyen írja újra ezeket a nagyszerű hagyományokat; csavaros cselekménybonyolítása és groteszk asszociációkkal dolgozó prózanyelve jellegzetesen régiós irodalom, annak minden szerethető vonásával.
Ezt a tragédiákkal, erőszakos és értelmetlen halálokkal kikövezett utat nem lehangoló érzésekkel járja be az olvasó. Egyik értelmezője szerint Bánki Éva műveiben a természetnek „lelke” van. Ha ezt a kétségkívül tetszetős gondolatot magunkévá tesszük, máris figyelmesek lehetünk rá, hogy ebben a regényben is van egy természeti jelenség, amely személyként tűnik elő. Ez a Magura hegy, valahol a mai Lengyelország és Szlovákia határán. Többeket elnyel a hegy, de vannak olyanok is, akiknek segít. És van olyan is, akit ugyan majdnem megöl, de aki mégis örök vágyat érez, hogy visszatérjen hozzá. Az ökológiai irodalom korában mintha új jelentést kapna ez a részlet is. Ami megmarad, minden emberi alkotáson, rendszeren, anekdotán és vágyon túl, az az örök természet, amely mindig erősebb nálunk. Ennek ölén a tragédia is csak az elengedhetetlen körforgás része, pusztulás és megújulás folyamatos játéka. Talán ez is oka lehet, hogy az Esővárost ma sem elkeseredetten tesszük le, ha végigolvastuk.
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.
