Esszék, tanulmányok

 

 M__rt__j___a_p__knak.jpg

 

Kolozsi Orsolya

 

A periféria perifériája

Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének első három szövege

 

A pozitív fogadtatásban részesülő első kötet, A 6714-es személy után viszonylag hosszú, nyolcévnyi kihagyást követően, 1989-ben jelent meg Tar Sándor második novellagyűjteménye, mely a korábban kiadó nélkül maradt Tájékoztató című írást is tartalmazta (itt már A lehetőség címen). A Mért jó a póknak? tizennégy elbeszélése közül a legtöbb továbbvitte az előző kötetben már megismert formai megoldásokat és a témát illetően sem volt jelentős változás: az író elsősorban a gyárak, munkásszállók kiszolgáltatott, megnyomorított életeiről adott számot. A korabeli kritika az első kötethez hasonlóan pozitívan reagált, sőt, legtöbben még annál is jobb kötetnek tartották: „…A 6714-es személy módszerét továbbfejlesztve, színvonalát lényegesen meghaladva a hagyományos szerkezetű novella többféle eredeti, csak rá jellemző típusát hozza létre a szerző.”[1] Dérczy Péter[2] kiemelte, hogy a szociográfusként induló Tar Sándor itt már „valódi epikus”, „jó író”, aki a klasszikus novellaműfajt is kiválóan érti, és jól elegyíti a szociografikus elemekkel. Az idősebb pályatárs, Csalog Zsolt[3] elismerő kritikájában „nyelvben, stílusban egyaránt színpompás parádénak” nevezte a könyvet, Domokos Mátyás[4] Tar Sándort „igazi tehetségnek” titulálta; Csapody Miklós[5] pedig „magas irodalmi minőségről” beszélt a kötet kapcsán.  A pozitív fogadtatás egyértelmű, látható, hogy a hosszas kihagyás ellenére sem feledkeztek meg az ígéretes első kötettel debütáló szerzőről. A Mért jó a póknak? megjelenésekor íródott recenziók mindegyike a szociografikusságot, a realista hagyományhoz való viszonyt kutatja, és az ábrázolt világ minőségét, a perifériára szorult gyári munkások világát vizsgálja. Az előző kötethez képest új szólamként jelenik meg a szövegek lírai tónusának hangsúlyozása, a humor, a groteszk elemek detektálása és annak a felismerése, hogy Tar Sándor a szociografikus elemeket megtartva egyre erőteljesebb epikus novellákat ír, melyek belső ritmusa, feszes szerkezete a kisepikai műfaj legnagyobb klasszikusait idézi.

A második kötetben nemcsak a történetvezetés, a novellák struktúrája és dinamikája mutat több tudatosságot, de a maga a kompozíció is. A Mért jó a póknak? szerkezete sokkal tudatosabbab szerkesztett, mint az előző könyvé, az egyes elbeszélések elhelyezése láthatóan alaposan átgondolt munka, ezt Lengyel Imre Zsolt a kötetet újraértelmező tanulmányában alaposan körül is járja: „A kötet szimmetrikus elrendezése egyértelműen tudatos kompozícióra utal, ez a szempont azonban, főként mivel a későbbi válogatáskötetek a szövegek lazább összetartozását sugallták, nemigen került elő a recepcióban: a kötetet egy tematikus trilógia nyitja (Csóka, Vízipók, Vasforgácsok) és három szorosan összekapcsolódó szöveg zárja (Mindent megbeszéltünk, Töréspróba, Nincs vége). Az elölről és hátulról számítva negyedik szöveg egyaránt idézetekből összeálló montázs (Hangulatjelentés, A lehetőség), az elölről és hátulról számítva ötödik szöveg életútelbeszélés (Otthonaim, Ványa), a hatodikakat pedig címük kapcsolja össze (Az egyik nap olyan, mint a másikEgy rendes nap).”[6] Az első három szöveget ráadásul nemcsak az itt említett tematikus hasonlóság rokonítja, de a klasszikus ívű, történetelvű novella felé történő elmozdulás, és az alapvetően realista kódú szöveg erőteljes poetizáltsága is. Mivel a korabeli recenziók műfajukból adódóan nem végeztek szorosabb szövegelemzéseket, és a novellák belső összefüggéseit feltáró írások, tanulmányok (leszámítva a már említett Lengyel Imre Zsolt rendkívül alapos és körültekintő szövegét) azóta sem születtek erről a kötetről, az alábbiakban ennek a három novellának a részletesebb interpretációját kísérlem meg, vázlatosan felvetve az általuk kínált lehetséges értelmezési irányokat.

A sorban az első, a kötetet is nyitó Csóka egy fiatal, tizennyolc év körüli cigányfiú története, mely néhány nap alatt tragédiába torkollik. A történet háttere a Tar-szövegek visszatérő helyszíne, a munkásszálló, ahová a három vidéki jóbarát érkezik. Már a felütésben, a szálló portásával való találkozáskor egyértelmű, hogy a fiatal fiúk származásuk miatt a kirekesztettek közé fognak kerülni még azon az intézményen belül is, mely már önmagában a társadalom perifériáját jelenti: „A pultra dobta a kulcsot, nyolcadik emelet, tette hozzá, aztán a pulton lévő lapra feljegyezte: 3 CIG.” (7.) A három fiú (Csóka, Horog és Ipoly) félelemkeltő egységet alkot, az agresszió az alapvető tárgyalási eszközük, az őket ért atrocitások ellen mintha csak ezzel a vakmerő, félelmet nem ismerő és alapvetően a testi erőfölényükre építő „kommunikációval” tudnának védekezni. Az erőszak nyelvét jól ismerő hármast egy szelídített madár, egy csóka kíséri, aki a legfiatalabb kamaszfiúhoz, Mátéhoz (azaz Csókához) ragaszkodik leginkább. A különös állat szimbólumként való értelmezése sokfelé vezet: mivel a csóka egy fekete varjúféle, így egyfajta baljós előjelként (melyet aztán a zárlat meg is erősít) is felfogható, de a hírhedten monogám madár a hűség kérdéskörével is kapcsolatba hozható (ez szintén a novella egyik kulcsa). A magyar irodalomban ráadásul nem egyedülálló a szerepeltetése, hiszen Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijában Kukujnak is van egy ilyen idomított madara. Ha ez utóbbi, intertextuális utalásként való olvasata nem is vezet messzire, a korábban említett baljós jelként és a hűség madaraként történő értelmezés bekapcsolható a szöveg interpretációjába. A madár szerepeltetése ráadásul egyfajta líraiságot is visz az egyébként naturalista jellegű szövegbe, szárnyalása, ügyes bukfencei a szabadság metaforájaként is értelmezhetőek. A csóka szlengbeli jelentése (férfi) még tovább tágítja az értelmezést, és a szöveg egy tragédiába torkolló felnövekvéstörténetként is olvasható. És nemcsak ez a madár olvasható ilyen sokféle jelképként, hanem maga az elbeszélés is rendkívül sűrű, a felnőtté válás, az agresszió, az első igazi szerelem, a vakmerőség, a normaszegés kérdése együttesen tematizálódik ebben a Tar kapcsán sokat emlegetett szociografikusságot egyre inkább háttérbe szorító szövegben. A váltott nézőpontok, a meglehetősen kidolgozott térszerkezet is Kemény István azon állítását erősítik (igaz egy későbbi kötet kapcsán jegyzi meg), hogy ez „rafináltabb realizmus, mint első pillantásra gondolnánk”[7].  Csóka a periféria gyermeke, és nemcsak cigány származása miatt (bár a munkásszállón és egy kocsmában is éri támadás emiatt), hanem azért is, mert egy budapesti munkásszállón lakik, az ingázó vidéki munkások csoportjához tartozik, és még azon belül is kirekesztett. Az a munka, amit kap, szintén ezt erősiti: panelházak építésén, nagy magasságban kell szétteríteniük a betont, ez olyan munka, melyre nagyon kevesen vállalkoznak csak, így azokra marad, akiknek nincs lehetőségük a válogatásra. A tizenöt emelet magasságban folyó munka, egyáltalán a magasság (a munkásszállón is a legfelső emelet a cigányoké) szintén a kívülállást erősítheti, ám a három fiú mintha nem venne erről tudomást, vakmerőségük (és egyben a világhoz való viszonyuk) Horog egyik gesztusában csúcsosodik ki: „Nem szédültök? De, mondta Horog, aztán átbújt a biztonsági korlát alatt, kisétált egy gerenda végére, és levizelt a tizenöt emeletnyi mélységbe.” (13. o.) A három fiatal nem vesz tudomást arról, hogy a periférián él, nem félnek a magasságtól, olyan ügyesen mozognak fent, akárcsak Máté madara; nem ijednek meg a kirekesztéstől sem, nem vesznek tudomást annak veszélyeiről. A magasság, mint térforma ebben a novellában egyértelműen a kirekesztettség, a perifériára sodródás szimbolikus hordozója: Horog, Ipoly és Csóka a magasban élnek, a magasban dolgoznak, de bátran néznek szembe ezzel, fiatalos lázadással viszonyulnak hozzá. Tehetik ezt elsősorban azért, mert ők hárman bonthatatlan közösséget alkotnak, egymásra vigyáznak, mintegy „biztosítókötélként” működik a csapatuk. Ebből a zárt és iszonyatosan erős mikroközösségből zuhan majd ki Csóka, amikor egy új szerelem hatására szakít otthon maradt barátnőjével, Rozival. A másik kettő radikálisan és kérlelhetetlenül megszakít vele minden kapcsolatot: „Legszívesebben kidekorálnám azt a gyönyörű pofádat, mondta Ipoly később, aztán eltette a borotvát, és visszadobta a fiút az ágyra. Holnap költözz el, mondta sokára, sötét volt, csak az utcáról szűrődött be némi világosság. Ipoly és Horog sokáig állt a fiú fölött mozdulatlanul, aztán Horog szólalt meg halkan, holnap. Többet nem beszélünk.” (28–29.) Az alapvetően deviáns, és a többségi társadalom szélén, legtöbbször az ő törvényeiken kívül álló csoportnak – mint a kizáráskor kiderül – nagyon is erős belső szabályai vannak, olyan erkölcsi törvények, melyeket tilos megszegni. A hűség olyan íratlan etikai kötelesség, melynek megsértése azonnali és végérvényes kizárással jár. A normaszegést a kis csoport szigorúan bünteti, a marginális közösség védelmi rendszeréből kikerült egyén pedig végleg magára marad. A periféria perifériájáról pedig nincsen tovább, még akkor sem, ha a madár azért hűségesen kísérné tovább is kitaszított gazdáját. A kétségbeesett fiú eltaszítja magától az állatot, ebben a gesztusban már egyértelműen körvonalazódik összeomlása, tanácstalansága és kiszolgáltatottsága is. Ha a magasság a periféria térbeli megjelenése, akkor Máté tragédiája is szimbolikus: a madárral való közös „játék” során ugyanis a mélybe zuhan, tragédiája azt üzeni, az utolsó közösségből való kiűzetése után nem folytatódhat az élete, felnövekvéstörténete így tragédiába torkollik, lezáratlan marad.

Csóka egy lány iránt érzett szerelme miatt válik áldozattá, hiszen megszegi korábbi szerelmének tett hűségesküjét. Eltérő módon, de ugyancsak a szexuális vágy okozza majd az izolációt és az ebből fakadó tragédiát a kötet második szövegében, mely szintén a főhős ragadványnevét emeli a címbe. A Vízipók főszereplője ugyanúgy tizennyolc éves, ahogyan Csóka, ám személyisége nagyban különbözik. A háttér ez esetben is az ismerős helyszín, a gyár, az üzem; az itt dolgozó összeszokott brigád egyik tagja a kamaszkorú locsolóember, akit „fejletlen, csenevész gyerekként” ír le az elbeszélő. Vízipók is a periféria embere, de ő nem származása, hanem beszédhibája miatt – dadogása lehet az egyik oka annak, hogy visszahúzódó, gátlásos, nehezen oldódó ember, aki az állandó gúny tárgya az üzemben. A beszédhiba a megszólalásra való képtelenség jelölője is, a hős nem képes teljes értékű módon kommunikálni, nem tudja képviselni saját magát, nincs önálló hangja. Ezt a kiszolgáltatottságot erősíti a körülmény, hogy még szűz, a nőkkel való testi érintkezés hiánya kirekeszti a férfiak, a szexuális tapasztalattal már rendelkezők csoportjából is. Ez utóbbi megváltoztatásán fáradozik a műszak, ezért egyfajta groteszk beavatástörténetként is olvasható a szöveg. A beavatás fokról fokra történik, az elbeszélő részletesen beszámol a szertartás egyes részleteiről. Molnár és Kelemen, a műhely heccmesterei viccnek fogják fel, de látszólag jó szándékkal állnak a fiatalhoz, aki rövid ellenkezés után beadja a derekát, és belevág a tervbe. A délután jórészt hangos és gátlástalan evéssel, ivással telik, a nagyhangú munkatársak remekül szórakoznak, Vízipóknak ez esetben sincs hangja, nem képes reprezentálni önmagát, az elbeszélő leírásai érzékeltetik egyszerre izgatott, rémült, majd egyre reményvesztettebbé váló hangulatát: „… aki csak ült a sarokban megsemmisülve”; „reszketett a gyomra”; „szemei előtt káprázott a világ”; „rosszul lett, zúgott a füle”. A főhős érzelmi állapotának (melyben a félelem, az izgatottság, a vágyakozás vegyül) részletes leírásához képest mindössze két mondat, mely a gyári brigád poénjának „csattanóját” közvetíti: „A gyér világításban fák, bokrok látszottak, néhány pad. És egy ülő, meztelen, női alak arrébb, egy szobor, fehér talapzaton.” A poénra adott reakciókat már nem közvetíti a narrátor, sem azt, hogyan éli meg a helyzetet Vízipók, sem azt, hogyan a heccelők. A novella zárlatában mintegy keretként a szokásos, bejáratott gyári nap jelenik meg, mintha nem történt volna semmi. De Vízipók tette megváltoztatja a megszokott rendet, kiszolgáltatottsága és megalázottsága sül ki abban a tragikus zárójelenetben, amikor magas feszültségű árammal nagy valószínűséggel megöli az egyik heccelőt. Vízipók ugyanúgy áldozat, ahogyan Csóka, de ez esetben nem a saját életével, hanem máséval fizet. A tragédia ebben az esetben is a csoportból való kivetés miatt következik be: az olvasó számára is megtévesztő módon úgy tűnik, a munkahelyi csoport szeretettel veszi körbe a fiatal fiút, gúnyolódásaik, támadásaik is ennek jóindulatú megnyilvánulásai. Az első szexuális aktusára készülő, a felnőtté válás küszöbét átlépni vágyó fiút azonban olyan helyzetbe hozzák, ami túlmegy a jóindulatú hecc kategóriáján, és láthatóvá teszi, milyen képlékeny a határ „a humoros-integráló és támadó-kizáró jellegű aktusok között”.[8] Bár a szándék nem egyértelmű, a tréfa túl durva, a címszereplő egyértelműen izolációként értelmezi, érzékeny szociális helyzetének végleges megingását látja benne, erre adott reakciója a gyilkosság.

A Mért jó a póknak? harmadik elbeszélése nagyon szorosan kapcsolódik az első kettőhöz: főhőse fiatal férfi, és a szexualitásnak, a vágynak ismét kiemelt szerep jut, de a legfontosabb azonosság, hogy a csoportból való kirekesztődés, a normaszegés itt is megtörténik. A Vasforgácsok történetének háttere ismét a gyár, a közösség pedig a munkatársak, gyári melósok összeszokott, egymással sok időt töltő csoportja. A húsz év körüli fiatal, akit mindenki csak Gyurifiúnak szólít, váratlanul szerelmes lesz az üzem kis mindenesébe, Szerénkébe. A fiatal lányt az üzem közös „tulajdonnak” tekinti, a köpenyén, a mellénél található olajfoltokból nyilvánvaló, hogy mindenki igényt tart rá. A főhős azonban csak magának akarja, a csoport normájával szembe menve ki szeretné sajátítani a lányt, feleségül akarja venni, monogám kapcsolatban kíván élni vele, és a lány elleni agresszióval reagál arra, mikor ráébred, hogy a közösség továbbra is igényt tart a nagy mellű lányra. Ennek a novellának nemcsak ő, hanem egy másik kirekesztett is hőse, ő idős kora miatt kerül a perifériára, és lesz kénytelen elhagyni a műhelyt. Gyurifiú a végkifejletben a közösség tagja marad (legalábbis látszólagosan), de normaszegése mindenki számára világos, különösen a lány elleni erőszakot nem tudja integrálni a csoport.

Tar Sándor közismerten a periféria szerzője, aki főként olyan társadalmi csoportokról ír, melyeknek nincsen képviselete, melyeknek tagjai nem képesek magukat megmutatni (Esterházy Péter elhíresült mondata is ezt hangsúlyozza: Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”), mert a társadalom, az emberi világ végein élik életüket. Ugyanakkor ezeken az úgynevezett perifériákon is kialakulnak a közösségek, melyekhez tartozni mégiscsak valamiféle biztonságot, védelmet jelent. Ezekből a csoportokból „kiűzetni” a legnagyobb veszteség, mely a tárgyalt szövegek közül az első kettőben súlyos tragédiával is végződik. A gyermekkorból a felnőttkorba épp csak átlépő hősök beavatáson esnek keresztül, ezek a beavatások teszik/tennék lehetővé a csoporthoz való tartozást. Azonban mindhárom esetben az látható, hogy egyes hősök nem képesek elfogadni a normarendszert vagy annak egyes elemeit. Nagyon fontos, hogy a beilleszkedési kudarcok szorosan összefüggenek a szexualitással, Foucault óta pedig nyilvánvaló, hogy a szexualitás a hatalmi viszonyok kereszteződése és átviteli pontja. Ezekben az írásokban is feltűnik, hogy mindhárom férfi a szexuális vágyai kapcsán izolálódik a közösségtől. Egyikük sem birtokolhatja a nőt, akit szeret, és aki iránti vágya veti ki az egyes csoportokból. Csóka azért nem, mert hűségesnek kell(ene) maradnia korábbi szerelméhez, Vízipók azért, mert a nő nem létezik, Gyurifiú pedig azért nem, mert kizárólagosságra tart igényt, ami a közösség íratlan szabályai szerint lehetetlen.

A hatalom és a szexualitás összefüggése kapcsán Foucault nem valamiféle külső hatalomról, az uralkodók és a törvényhozók hatalmáról beszél, hanem társadalmi hatalomról, olyan működésmódról, mely a mindennapi életben gyökerezik, és azt hatja át sokszor észrevétlen módon. Foucault a szexualitás történetét vizsgálva fedezi fel, hogy ez az a terület, mely szinte szétszálazhatatlanul át van szőve hatalmi viszonyokkal, olyan hatalmi tér, ahol az általa értett hatalomgyakorlás folyamatosan jelen van. A Foucault-féle hatalom jellegzetessége, hogy rejtve van, mivel az emberi viszonylatokban, interperszonális játékokban jut érvényre, így meglehetősen összetett, bonyolult működés. Bár definíciója nem teljesen egzakt, a fenti szövegek vizsgálatakor jó kiindulási alap: „…a hatalom nem intézmény, nem struktúra, nem valamiféle erő, mellyel egyesek esetleg meg vannak áldva: a hatalom az a név, amellyel egy adott társadalomban egy bonyolult stratégiai helyzetet megjelölnek.”[9] A szexuális aktus nem a megfelelő személlyel jön létre, nem jön létre, vagy a kapcsolat nem folytatódhat, tulajdonképpen mindegy, mindhárom eset lényege, hogy a vágy tárgya nem szerezhető meg, mégpedig azért nem, mert egy ki nem mondott, mégis, a csoport közös tudásaként jelen lévő norma, egyfajta íratlan szabály, azaz hatalmi kontroll ezt nem teszi lehetővé. A fiatal főhősök mindegyike alulmarad azzal a hatalommal szemben, mely láthatatlanul, áramlásként van jelen az egyes közösségekben. „Nem lokalizálódik itt vagy ott, soha nincs bizonyos emberek kezében, nem lehet birtokba venni, mint valami kincset vagy vagyontárgyat. A hatalom működik, hálószerűen szerveződik meg, és ezen a hálón az emberek nemcsak közlekednek, de mindig olyan helyzetben vannak, hogy a hatalom gyakorlói vagy elszenvedői is lehetnek.”[10]

Bár a Tar Sándor által megjelenített mikrovilágok, a gyárak és a munkásszállók világa a társadalom perifériáját jelentik, és részben kívül is esnek a klasszikus jogrenden és a hétköznapi értelemben vett hatalmon, azért a nincsteleneknek, kiszolgáltatottaknak is megvannak a maguk hatami hálói, rendszerei, alá-fölérendeltségi tagozódása. Ezekbe a rendszerekbe kellene beépülniük a gyermekből felnőtté váló férfiaknak, de egyikük sem képes arra, hogy beilleszkedjen ezekbe az íratlan törvények szerint működő csoportokba. Csókát a váratlan szerelem kényszeríti le erről az útról, Vízipókot saját megalázottságának tudata, Gyurifiút pedig a féltékenység. A szexualitás felől csődöt mondó beilleszkedés azért is különösen izgalmas terep, mert bár bizonyos szempontból a szexuális élet az ember legintimebb és legbelsőbb magánügye, a lehető legprivátabb szférája, mégis úgy tűnik, ezen keresztül is van mód a hatalom gyakorlására, a csoporton belüli erőviszonyok jelzésére. Ezeknek a finom és alig észrevehető összefüggéseknek az ábrázolása (méghozzá következetesen, hiszen mindhárom tárgyalt szövegben erről van szó) a Tar-próza olyan összetettségét és mélységeit mutatja meg, melyek jóval túlmennek az egyszerű szociográfia hagyományain, egyértelművé téve, hogy a szerző szövegei sokkal rétegzettebbek annál, mint hogy az előre lerakott, alapvetően hasznos, de nagyon is korlátozó panelekben tudjunk csak gondolkodni róluk.



[1] Keresztury Tibor: A rögvalóság poézise (Tar Sándor: Mért jó a póknak?) In: Uő.: Kételyek kora. Magvető, 2002. 204–208.o.

[2] Dérczy Péter: Vonzás és választás 6. (Epikus alakítás és/vagy szociologikum). Jelenkor 1989/11. 1089–1093.o.

[3] Csalog Zsolt: Tar Sándor: Mért jó a póknak? Kritika, 1989/10.

[4] Domokos Mátyás: Olvasójel. Holmi 1990/1–2. 127–130. o.

[5] Csapody Miklós: Tar Sándor: Mért jó a póknak? Kortárs 1989/1–6. 162–164. o.

[6] Lengyel Imre Zsolt: „Nincs vége.” (Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához) In: Jelenkor, 2014/7–8.

[7] Kemény István: A vegetálás szépsége. In: Alföld, 1996/5.

[8] Lengyel Imre Zsolt: „Nincs vége.” (Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához) In: Jelenkor, 2014/7–8.

[9] Michael Foucault: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz, Budapest, 1996. 95. o.

[10] Michael Foucault: A hatalom metafizikája. In: Uő.: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, 2000. 322. o.

 

Megjelent a Bárka 2023/1-es számában. 


Főoldal

2023. március 22.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiKopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba versei
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png