Esszék, tanulmányok

 

 gyani_gabor_-_arck__p.jpg

 

Gyáni Gábor

 

Az ego-dokumentumok történetírói haszna

 

 

A személyes jellegű történeti források történetírói kiaknázására korábban is mutatkozott némi igény. Erre vall, hogy már a 19. század végén létezett oral history, például Marczali Henrik történészi praxisában.1 Az írott dokumentumok fontosságára Fritz Redlich osztrák származású amerikai gazdaságtörténész az 1970-es években külön felhívta a figyelmet a társadalomtörténet autobiografikus forrásainak szentelt módszertani írásában. Redlich megállapította, ez a forrásanyag a társadalomtörténészek számára ma még terra incognita. Különösen figyelemre méltó a cikkében felvázolt kutatási program. Redlich szerint az ego-dokumentumok (önéletírások) nemcsak arról tudósítanak, hogy mi mikor történt a múltban, hanem arról is, hogy hogyan tapasztalták meg a történelmet a férfiak és a nők, ami többé-kevésbé az ő alkotásuk; és emellett arról is szólnak, hogy miként reagáltak az ágensek annak egyes nem várt következményeire. Érdemben nincs különbség az olyan szubjektív vagy ego-dokumentumok között, melyeket a történelem csinálói (a politikusok, a hadvezérek stb.) vetettek papírra, és azok között, melyeket azok jegyeztek le, akik csak elszenvedték a történelmet.2 Külön kitér Redlich arra a kérdésre is, hogy milyen forráskritikát követel az ego-dokumentumok hasznosítása: nem olyat, amilyet a konvencionális történeti forrásanyag igényel. Legkivált azért, mert az ego-dokumentum utólag, vagyis a történész által kimutatott elfogultsága (hamissága) maga is történeti tényként kezelendő, melyet a korabeli hitek, előítéletek és értékrendek következményeként kell értékelni. Azok így olyan mentalitástörténeti faktumok, amelyek az egyes társadalmi csoportok közös attribútumait képezik.3 Fontos továbbá, hogy nem csupa általános, hanem inkább sajátos tárgyi (specific topical) kérdéseket kell velük kapcsolatban a társadalomtörténésznek megfogalmazni, hogy igazán gyümölcsöztethesse a bennük megbújó történeti információkat.4 Mivel itt a történelmi aktorok tapasztalatai és reakciói tárulnak fel előttünk, szerinte ezek a források önmagukban elégtelenek a történeti elbeszélés tudásbeli megalapozásához. Az általuk megismert tények így legföljebb csak kiegészítő információkkal szolgálnak ahhoz a munkához, amivel a teljes történeti elbeszélés is megalkotható. Ha a történész elsősorban csak erre a forrásanyagra kíván támaszkodni, nem kerülheti meg, hogy másféle kútfők alapján előbb megismerje a múlt tényszerű történelmét is.5

Nem épp így ítéljük meg ma már az ego-dokumentumok történetírói hasznát, jóllehet Redlichnek igaza van abban, hogy az ego-dokumentumok kivételes haszna nem a konvencionális értelemben vett történeti tények megállapításában rejlik; valójában az emberi tapasztalat és motiváció szempontjából van vagy lehet nekik kulcsszerepük a történetírói munkában. Nem azért fordulunk hozzájuk, tisztelet a kivételnek, hogy azt ismerjük meg belőlük, amit a már megszokott történeti forrásadatokból is kihámozhatunk. Ennek ellenére mégis van referenciális értéke az ego-dokumentumoknak, mert olyasmiről is tudósítják az utókort, amiről viszont más források nem szólnak, nevezetesen a cselekvőség, a historical agency szubjektív tényéről. Ez utóbbi tudás pedig jószerivel csak az ego-dokumentumok révén férhető hozzá.

Mindezzel már Vörös Károly is tisztában volt, amikor alkalomadtán naplókat elemzett (és tett közzé). Alexy Lajos naplója, jegyzi meg Vörös, „egy-egy pillanatra bepillantást ad az érzelmek és értékek e rétegben [a felső-magyarországi városi polgárokéban] ugyancsak már polgárosuló világába. […] Mert Alexy naplója nemcsak események egymásutánjának hol száraz, hol meg színesebb feljegyzése, hanem ugyanakkor egyfajta lelki napló is: kísérlet tetteinek és magatartásának lehető pontos leírására, meghatározására, s egyszersmind ezek állandó elemzése, egybevetése egy meghatározott normával, visszatekintve ugyanakkor az egyéni fejlődés korábbi szakaszaira.”6

Igen sokrétűek az írott ego-dokumentumok: legalább három fajtájukat lehet elkülöníteni egymástól, a naplót, a memoárt és a levelet. Tér hiányában a naplónak szentelek ezúttal több figyelmet, előtte illik azonban tisztázni, hogy mi mindenben tér el egymástól a három említett egyéni megnyilatkozás. Elsőként abban, hogy kinek szól a közlés, ki a címzettje. A memoár, ritka kivételektől eltekintve, kifejezetten a nyilvánosság számára készülő beszámoló egy adott individuum életéről, és mint ilyen, az olvasók széles és ismeretlen tömegéhez kíván szólni benne a szerző.7 A levél valaki másnak, ráadásul személyre szóló írásmű, amely így a titkosság jegyét viseli magán.8 A napló, ezzel szemben, legalábbis első fokon a naplóíró saját magának szánt feljegyzése, amely olykor, mint történik a szépírói naplók esetében is, éppúgy készülhet a nyilvánosság számára is.9 A címzett személye tehát mindenkor döntő kérdés, mert közvetlen módon megszabja mind a témát, mind a hangvételt és nemkülönben magát az írói szándékot is.

Az ego-dokumentumok e fajtái az időhöz való viszonyukban is különböznek egymástól. A memoár visszaemlékezés személyes emlékek és olykor további források felhasználásával írt retrospektív beszámoló. Az illető visszaemlékező által valamikor vezetett napló maga is szolgálhat a memoár forrásául. A lineáris és teleologikus, egyúttal pedig történetformát magára öltő memoár, mondhatni, kvázi történetírás, amelynek – ez okból – számos közös narratív jegye van az érett történetírói elbeszéléssel.10 A naplóíró viszont semmilyen lineárisan ábrázolható életutat sem beszél el, sőt miután az illető a jelenben a jelenről szólva írja feljegyzéseit, a napló szükségképpen befejezetlen írásmű. A naplóírónak is van, kell legyen múlttudata, amelyet olykor még dokumentál is (beszámolva némely fontosnak tartott múltbeli eseményről), az viszont elképzelhetetlen, hogy bármilyen biztos tudással rendelkezzék a jövőről (még ha vannak is azt illetően várakozásai). Példaként hadd idézzem Kaffka Margit háborús naplóját, amely egy viharos szerelem okán vezetni kezdett írásmű; ezt a szerelmet a háború kényszerűen megzavarta. 1914 augusztusában vágott Kaffka Margit napló írásába, amikor Szegeden tartózkodott azért, hogy személyesen találkozhasson az őt néhány hete nőül vevő Bauer Ervinnel, az ekkor már a hadseregbe besorozott tábori orvossal. Az első naplóbejegyzés igen hosszúra sikeredett, különösen ahhoz képest, hogy a későbbi és immár szabályszerű napi naplóbejegyzések rendre tíz sor alatt maradtak. Ez abból fakadt, hogy az írónő a napló tartalmát és a hangvételét közvetlenül megszabó elementáris élményt, a Kaffka Margitot újdonsült férjéhez fűződő nagy szerelmet beszéli el benne, így könnyítve a kettőjük elszakítottságából fakadó lelki teher súlyán. Így és ez okból olvasható részletes szubjektív beszámoló az 1914. augusztus havi (a nap megjelölése nélküli) naplóbejegyzésben kettőjük találkozásáról (amely egy évvel korábbra datálódik), majd ezt követő folytonos együttléteikről, amelyek végül kibontakoztatták a szerelmüket.11

A tétel így szól tehát: a napló abszolút jelen idejű írásos tanúságtétel, amely avatott dokumentuma, hogy mit hogyan élt át egy adott pillanatban egyvalaki, mely élményt fontosnak gondolta nyomban vagy a nap végeztével írásban is rögzíteni.

A napló további fontos jegye a szöveg fragmentáltsága, valamint az előadásmód szüntelen ismétlődése, egyfajta monotóniája, ami a töredékesség logikus folyománya. A naplóban az idő nem valahonnan valahová folyik, akár csak egy élet prizmáján át tekintve is, hanem folyton egyhelyben topog, hogy a jelen ketrecébe zárva ismétlődjék vagy variálódjék újra meg újra, miközben az elbeszélt dolgok végig az egyidejűség keretei között maradnak. A naplóbeli mesének is van ugyan múltja, múltba visszanyúló referenciája, ez azonban elvétve, ha egyáltalán oka a jelennek; a naplóíró számára nincs ugyanakkor a dolognak ismert jövője, még ha értelemszerűen vannak is következményei annak, amit a naplóban az illető a jelenéről előad. A következmények nem ismeretében a jelen kizárólag önmagára vonatkozóan nyer (vagy nyerhet) bármilyen értelmet az élmények (amelyek azonban még nem tapasztalatok12) naplóbeli kohójában. A napló az egyedül autentikus forrás arról, hogy mit hogyan élt át adott személy a konkrét időben. A naplófeljegyzések időbeli konkrétságát a szöveg datálási rendje biztosítja, nevezetesen az, hogy a szüntelenül újrakezdődő bejegyzések sorozata mindig a naptári idő azonosításával kezdődik. Ez pedig a naplót az annaleshez és a történeti kronológiához teszi hasonlatossá, abban azonban eltérnek egymástól, hogy itt nem egy anonim feljegyző veti papírra – szigorúan az időbeli megtörténés egymást követő rendjében – többnyire a külső világ történéseit, hanem egy néven nevezett szerző beszél – ennek a kötött időbeli szerkezetnek a keretei között – leginkább önmagáról, és a saját világához fűződő viszonyáról.

Essék végül szó az ego-dokumentumok és a történeti igazság, a referenciális hitelesség kérdéséről. A történetírás hosszú időn át viszolygott a személyes megnyilatkozás e válfajának a használatától. A történészek kerek perec megtagadták tőle a megbízható történeti kútfő státuszát, azt tartva róla, hogy szubjektív megszólalásként nem biztosítja a tárgyi, az objektív valóság elfogulatlan látószögét. Ez így rendben is van, bár a memoárok történészi kiaknázása rendszerint túllép ezeken a megfontolásokon, még ha gyakran aggály merül is fel a memoárokban olvasható tényközlések (az adatok) helytállóságát illetően.

Amikor azonban a történeti valóság fogalma egyszeriben kitágul, hogy többnek látszódjék ezáltal annál, mint amit a konvencionális történetírás és a kiindulópontjául szolgáló primer források sugallnak számunkra, akkor semmi sem gátolhatja többé az ego-dokumentumok mint referenciális források széles körű igénybevételét. S miről referál, arról pedig miként tanúskodik vajon az ego-dokumentum? Korábban is volt már róla szó, hogy a történelmi aktor, a valamikori cselekvő motivációja az a múltbeli valóság, melyet a napló, a levél vagy a memoár első kézből dokumentál az utókornak. S vajon egyformán és egyaránt ez a tulajdonképpeni és fő haszna az említett három műfajnak? E tekintetben sem húzhatunk közéjük egyenlőségjelet.

A napló a történelem szubjektív igazságát leghívebben képviselő történeti forrás. Egyszerűen azért, mert a naplóírót megkötő időhorizont, a naplószöveg abszolút jelenbelisége olyan szöveg megfogalmazására képesíti őt, amely szükségképpen töredékes és a jellegét tekintve szüntelenül ismétlődő; ez egyenértékű azzal, hogy a naplóíró látszólag csak önmagával kommunikál, legalábbis nem másokhoz intézi a szavait, amikor előadja szándékolt mondókáját. Következésképpen a naplóból hiányzik a másokhoz szóló beszédnek az a szükségszerű velejárója, amit a meggyőzés, a rábeszélés, valamint az önmagam elfogadtatásának a szándéka motivál. Mindezek olyan külsődleges értelmi (értelmező) mozzanatok, amelyek a memoár és a levél retorikájának egyformán elengedhetetlen narratív alkotóelemei.

A napló, ezzel szemben, nem vagy alig tesz hozzá valami olyasmit a primer élmény (a tapasztalat) személyes megfogalmazásához, ami eredetileg nem tartozott az élmény forrásául szolgáló életvilághoz. A levél két személy dialógusa, melynek megfogalmazása során a megszólaló személy több-kevesebb figyelmet szentel a másik, a címzett elvárásainak, ismeretanyagának, érzékenységének vagy épp az érdeklődésének. A memoár szerzője pedig egyenesen a jövőbeli befogadónak, mint implikált olvasónak (Eco, Iser) a képzetét tartja szeme előtt az írás közben, és ahhoz a képzelt elváráshoz igazítja mondandóját, még a tónusát is ahhoz szabja, ami tőle magától akár még idegen is lehet. A napló titkossága viszont, ahogy Philippe Lejeune fogalmaz, „az abban kiterített hatalmas és üres időnek köszönhető”,13  annak tehát, hogy a maga jelenéhez szorosan kötődő gondolkodás nyilatkozik meg benne. Amikor kizárólag csak magamhoz szólok a saját élmény keletkezésének (és első értelmezésének) a pillanatában, amikor úgyszólván magamban beszélek, nehéz, sőt lehetetlen azokhoz igazodnom, akik kívül állnak rajtam, és főként akkor, ha száz év múlva élnek csupán. Egy ilyen helyzetben nem érdemes mást tenni, mint megvallani az igazat, és azt adni elő, ami – legalábbis magam számára – az igazságnak látszik megfelelni. Ráadásul a naplóíró nem történetet ír, nem olyasvalamit ró tehát a papírra, amelynek van eleje, közepe és vége. Következésképpen a szövegkonstruálás kvázi valóságteremtő szerepe vajmi kevéssé jut ez esetben tevőleges szerephez.14 Amikor viszont a naplóban elmondottak később átkerülnek a szépíró vagy az emlékirat szerzőjének immár történetformát öltő elbeszélésébe, a regénybe vagy a memoárba, egyszeriben tovatűnik az érintett szöveg mondhatni zavartalan és naiv igazmondása.

A naplóban is lehet persze hazudni, hiszen az öncsalás lehetősége mindig adott; ugyanakkor nehéz, sőt többnyire lehetetlen leleplezni utólag a „hazug” megszólalást, mivel nincs kommunikált kontextusa. Azért is csekély ez a lehetőség, mert kizárólag csak a naplóíróra tartozik, hogy a dologgal elszámoljon (magában), és emiatt nem érdemes valótlant állítania. Ilyen és ehhez hasonló megfontolásokból kiindulva állítja Philippe Lejeune, hogy „aligha van oly szubjektív és oly kevéssé fiktív dolog mint a napló”,15 amely jellegzetes „antifikció”, mivel szigorúan jelen idejű írásmű. Márpedig a jelen és a fikció nem vagy csak nehezen pászítható össze egymással, miután az élet és a róla szóló írott naplóbeli beszéd egyazon időben zajlik. „A naplóíró témáját adó jelen […] azonnal meghazudtol mindent, ami a kitalálás rendjébe tartozik.”16 A napló, tegyük hozzá, a jelenlét tudatosításának semmi mással nem (könnyen) pótolható eredeti történeti forrásanyaga, amely könnyen azt az érzést válthatja ki az olvasóból és olykor talán a történészből is, hogy közvetlen érintkezésbe jutott általa a múlt immár végérvényesen elillant világával. Ez a „jelenléthatás”, ahogy Hans Ulrich Gumbrecht ezt a dolgot nevezi, a megszokottól eltérő jelentéssel ruházhatja fel a történelmet.17

S mitől történelem mindaz, amit e jelenléthatásnak köszönhetően fogadunk el végül valóság gyanánt? Márai naplói kapcsán jegyzi meg az elemző, hogy az annak segítségével történelmiesített múlt két gondolati támasztékra hagyatkozhat. „Az egyik irányból nézve az elbeszélt [valójában lejegyzett – Gy. G.] történelmi esemény teszi hitelessé a szerző leírt tapasztalatát, azaz azért hihető a közölt személyes élmény, mert az ismert történelmi esemény a »háttérből« hitelesíti. A »történelem valósága« teszi az olvasó számára valóságossá a szerző életeseményeit. Azaz a történelem hatása az egyén életére maga a hitelesítés”.18 Ha pusztán ennyi is elegendő a naplóba foglalt tapasztalati esemény mint történelmi tény elfogadásához, akkor a napló és a vele rokon többi ego-dokumentum kiegészítő, sőt csak alárendelt szerepkörben járulhat hozzá a történeti elbeszélés megalkotásához; valahogy úgy, ahogy Fritz Redlich is gondolta korábban. Sipos Balázs, szerencsére, nem teljesen osztja ezt a szűkkeblű megítélést, amely a megszokott értelemben vett referenciális értéket vagy hasznot véli csupán felfedezni a naplóban, mert így folytatja a gondolatmenetet. „A másik irányból szemlélve: az elbeszélt történelmi eseményeket az emlékező vagy a naplóíró hétköznapi élete teszi átélhetővé, hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy a szerző tényleg ott volt, az »események sűrűjében«, megélte azokat, nem hallomásból ismeri csupán a részleteket, a tényeket. Ebben az esetben a hitelesítés alapja a személyesség, a személyes és privát (vagy intim) történés. Emiatt az oda-vissza történő hitelesítés miatt tekintjük fontos forrástípusnak általában a naplót, a visszaemlékezést vagy az önéletrajzot”.19

Az idézett megfogalmazás is hagy azonban maga után bizonytalanságot, mert azt sugallja, hogy a személyes (tehát a nem igazán történeti) megszólalás ténybeli hitelességét a jellegükben az ego-dokumentumoktól különböző források tanúságtételével lehet (kell?) ellenőrizni. Ez így nem vagy alig tér el az ego-dokumentumok referencialitásának attól a konvencionális történészi megítélésétől, amely a közvetlen (és nem másoktól átvett, hallott vagy olvasott) informálódás esetére korlátozná ennek a forrásanyagnak a történeti igazmondását. Márpedig számunkra az tűnik egyedül fontos megfontolásnak, hogy napló az az önmagában is megálló történeti kútfő, amely nem kizárólag csupán a történelem már ismert tényeihez való személyes viszony dokumentálására szolgál. Abban határozzuk meg tehát e történeti nyom különleges történetírói hasznát, hogy a maga szubjektív mibenlétében idézi fel – hiteles módon – azt a múltat, melynek történelmiesített fogalma egyáltalán nem független a cselekvő (az érző és gondolkodó) történelmi ágenstől.20 Ettől hiteles mindaz, amiről a napló (és a többi ego-dokumentum) tanúskodik, és amiről egyetlen más korabeli referenciális forrás sem ad ehhez fogható tudást.

 

*

 

Ennyit mondanék tehát az ego-dokumentumról, valamint a napló történeti referencialitásáról, a benne megnyilatkozó történeti igazságról. A következőkben ahhoz a gondolathoz térek még vissza, melyet már Fritz Redlich is megpendített, nevezetesen, hogy miként szólaltathatja meg a történész a forrásként általa kézbe vett ego-dokumentumot. Redlich szerint a történész – ha sikerrel kíván járni – e forrásának nem (kizárólag) általános, hanem a forrás testére szabott kérdéseket kell feltennie. Ha jól belegondolok, hogy hogyan dolgoztam én magam ezzel a forrásanyaggal, minek a kiderítésére használtam azt, meg kell erősítenem Redlich figyelmeztetését. Valóban nincs olyan eljárásbeli séma, amely megkönnyíthetné a történész dolgát, amikor ego-dokumentumokat vizsgál, melyek mindegyike unikális módon tálalja a lehetséges történeti tényeket. Meglehet, az ego-dokumentumokkal való történészi foglalatoskodás kívánja a legnagyobb kreativitást, beleélést és konstruktív hozzáállást a historikustól. Nem utolsósorban azért is, mert minden egyes napló komoly kihívást jelent, és ezzel egyéni megismerői útra tereli a történetírót, amikor az fel kívánja fedni a napló „titkát”. Ennek a bemutatására a saját praxisomat hozom fel szemléltető példa gyanánt.

Két évtizeddel ezelőtt, 1997-ben publikáltam első napló-elemzésemet, Olchváry Pál szabolcsi főszolgabíró két háború közt vezetett naplóját elemezve. Már akkor vallottam, hogy az ego-dokumentumból lehet csupán megismerni azt, amit történelmi tapasztalatnak szokás nevezni. A történelmi tapasztalat fogalmának azóta komoly filozófiai diskurzusa keletkezett,21 egyúttal pedig gazdag történeti irodalom is létezik már vele kapcsolatban. Az átélés- és tapasztalattörténetnek az ego-dokumentumok révén történő kutatása nem azt célozza csupán, hogy úgymond „megértsük” a történelmi ágenst; önmagában ez még nem hoz létre komolyan számba vehető történelmi tudást, bárhogy értette is a dolgot Robin Collingwood, amikor bevezette a re-enactment fogalmát, ami azzal egyenértékű, hogy a történész újraéli a múltbeli tapasztalatot.22 A történelmi tapasztalat történetírói megállapítása – ahogy Carr fogalmaz – az arról való tudást kínálja az utókor számára, hogy mi történt valójában a múltban kifejezetten az egyén nézőpontjából tekintve.23

Olchváry kapcsán az a történeti kérdés foglalkoztatott, amikor tanulmányoztam a naplóját, hogy milyen volt, milyen lehetett egy közbirtokos származású, a közigazgatásban középszintű hatalmi pozíciót betöltő vidéki férfi identitása, társadalmi önazonosságtudata.24 Az Olchváry Pál csupán dzsentri vagy már polgár kérdésére igyekeztem válaszolni a napló szövegét elemezve. Egy távolabbi cél is vezetett ennek során, nevezetesen az, hogy megpróbáljak hidat verni a rendszerint egymás antipólusaiként beállított makrotársadalmi csoportok történeti fogalmai közé. A későbbiekben még további hét naplót vettem közelebbi vizsgálat alá, és mindig más történeti kérdés megoldására kerestem bennük a választ. A biedermeier nőeszmény korában modern női öntudatot, erre utaló érzékenységet (sensibility) tanúsító fiatal, házasulásra készülő nő, Schlachta Etelka naplójából azt olvastam ki, hogy már a 19. század harmadik-negyedik évtizedében, még ha szórványosan is, egy új női személyesség és személyiség igénye jelentkezett adott (nemesi) középosztályi körökben. Ennek az individualizációs törekvésnek a múltbelitől eltérő új női szerepfelfogás felelt meg, melyet a naplóíró Etelka bőségesen ki is aknázott, miközben úgymond csak bálozott a leendő házassági partnert keresve, tehát folyton a férfiak között forgolódott.25

Amikor az első világháborús katonai ego-dokumentumokat, és köztük a naplókat vettem közelről szemügyre, arra a kérdésre voltam elsősorban kíváncsi, hogyan vált idővel, mondhatni, természetessé az egyébként abnormális élettény, a tömeggyilkosság mint mindennapi élmény és prózai harcászati ténykedés.26 Amikor pedig a második világháború idején vezetett naplókhoz fordultam, kézbe véve Kemény Simon és Fenyő Miksa feljegyzéseit, a kivételes háborús életviszonyok tudati reprezentációja, a szélsőséges életviszonyok között üldözöttként (bár jó ideig védett helyzetben) élő entellektüelek benső gondolatvilága, tudati reakciói és kivált a jövőképük került napirendre a naplóik által megvilágítható történeti toposzként.27

A flânerie, a kószálás mint a nagyvárosi modernitás jellemző életgyakorlata is megismerhető és rekonstruálható kimondottan mentalitástörténeti valóságként, ha ego-dokumentumokhoz fordulunk, legyen szó Charles Baudelaire lírájáról (prózaverseiről) vagy a regényirodalomról. Egyúttal a napló is becses forrásként kínálja itt magát, amire akkor jöttem rá, amikor rátaláltam a Budapesten élő Táncsics Eszter és férje, Csorba Géza hivatalnok 1870-es években párhuzamosan vezetett naplójára. Ezekben az értékes történeti feljegyzésekben a maga nyers, átlagemberi hangján szólal meg ezúttal az éppen kibontakozóban lévő nagyvárosi szociabilitás és személyiség modern tapasztalata.28

Másmilyen történeti tudás szerezhető Keil Lajosné, egy gimnáziumi tanár feleségének a 19. század végi naplójából, amely a születőben lévő modern anyai szerep (életvilág) tapasztalatának hiteles dokumentuma. Ennek az új, mondhatni polgári női öntudatnak és életgyakorlatnak roppant kevés forrásszerű nyoma maradt az utókorra, az említett napló tehát mindenképpen egyedi és pótolhatatlan forrásnak számít.29

Ha az eddigi női naplók abban segítették a történészt, hogy rekonstruálhassa a társadalmi nem (a gender) történeti fogalmának az időbeli alakulását, akkor Rózsa Ágnes nürnbergi lágernaplója nem egy ilyen valóság elé tartott tükörként hasznosulhat a történész kezében. Az Auschwitz-Birkenaut is megjárt nagyváradi tanárnő, miután néhány hónap elteltével Nürnbergbe került egy hadiüzembe rabszolgamunkásnak, naplóírásba fogott. Ezzel egyúttal lehetősége is nyílt Rózsa Ágnesnek arra, hogy viszonylag csekély idő elteltével tisztázza magában (és magának) a megsemmisítő táborbeli élményeit. Ez a narratív identitás a naplóírás révén keletkezik, a szöveg pedig kiváló alkalmat nyújt a történész elemzőnek a trauma genezisének pontos és konkrét megragadására.30

 

*

 

Ahány napló, annyi sajátos történeti probléma kerül napirendre a történész műhelyében. Áttekintésünkkel azt igyekeztünk bebizonyítani, hogy minden egyes napló újabb, még ismeretlen történeti kérdés eredeti megközelítéséhez, valamely sajátos jelenség leírásához és elemzéséhez járulhat hozzá. Persze csak abban az esetben, ha a történész maradéktalanul átadja magát a napló ihlető hatásának avégett, hogy rátaláljon a benne megbújó titkos üzenetre; ami nem más, mint egy releváns történeti problémának magától a történelmi aktortól származó eredeti megfogalmazása.



1 Gunst Péter: Marczali Henrik és a „kortörténetírás”. Századok, 2001/1. 181–190.

2 Fritz Redlich: Autobiographies as Sources for Social History: A Research Program. Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte, 62, 3 (1975) 387.

3 Uo. 389–390.

4 Uo. 386.

5 Uo. 387.

6 Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója. Borsodi Levéltári Évkönyv, I. köt. Miskolc, 1977. 29.

7 Az önéletírásról, így a naplóról is ld. Mekis D. János – Z. Varga Zoltán, szerk.: Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok kontextusai. L’Harmattan – PTE Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék, Bp., 2008.

8 A levelezésről mint modern (polgári) történeti jelenségről: Fónagy Zoltán: Levelezés a 19. századi Magyarországon. Történelmi Szemle, 2013/4. 619–637.; Gyáni Gábor: A levelezés mint a polgárosodás tünete. In: Mayer László – Tilcsik György, szerk.: Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére. Magyar Levéltárosok Egyesülete – Megyei és Városi Levéltárak Vezetőinek Tanácsa, Bp., 2015. 185–192.

9 Vö. Mekis D. János: Auctor ante portas. Személyes irodalom, epikai hagyomány. Iskolakultúra, Veszprém, 2015.

10 Hayden White: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. Ford. Braun Róbert. In: Uő: A történelem terhe. Osiris, Bp., 1997. 103–142.

11 Kaffka Margit: Naplói. Lírai jegyzet egy évről. Nap Kiadó, Bp., 2008. Megjegyzem: Bauer Ervin is vezetett ez időben naplót, amely még publikálatlan. A naplóhoz ld. Molnár Eszter Edina: Testvér és háború. Balázs Béla és Bauer Ervin az első világháborúban. Múltunk, 2018/2. 4–26.

12 A kettő különbözőségéről: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet  és történelem. Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010. 154–156.

13 Philippe Lejeune: A napló mint „antifikció”. In: Mekis D. János – Z. Varga Zoltán, szerk.: i. m. 16.

14 Erről nagy szakirodalom áll rendelkezésünkre. Ld. egyebek közt Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Ford. Schéry András – Gy. Horváth László. Európa, Bp., 1995.

15 Philippe Lejeune: i. m. 15.

16 Uo. 14.

17 Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít. Ráció – Historia Litteraria Alapítvány, Bp., 2010. 95.

18 Sipos Balázs: „Az igazi történelmi élmény”. A naplóíró Márai Sándor és az 1945–1948-as évek ábrázolásai. In: Pritz Pál, szerk.: Napló és történelem. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Bp., 2018. 182.

19 Uo.

20 A történelmi cselekvőség itt hivatkozott fogalmáról ld. Gyáni Gábor: Historical agency – a szubjektív cselekvő középpontba állítása a történettudományban. In: Vonyó József, szerk.: Személyiség és történelem. A történelmi személyiség. A történeti életrajz módszertani kérdései. MTT – Kronosz – ÁBTL, Pécs – Bp., 2017. 46–

21 Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Ford. Balogh Tamás. Typotex, Bp., 2004.; Uő: Sublime Historical Experience. Stanford University Press, Stanford, 2005.; David Carr: Experience and History. Phenomenological Perspectives on the Historical World. Oxford University Press, Oxford, 2014.

22 Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. Ford. Orthmayr Imre. Gondolat, Bp., 1987. 347–368.

23 David Carr: i. m. 197.

24 Gyáni Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás. A közhivatalnok identitása. Szabolcs-Szatmár Beregi Levéltári Évkönyv XII. Nyíregyháza, 1997. 25–33. Újraközölve, Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Bp., 2000. 145–160.

25 Gyáni Gábor: Női identitás egy reformkori napló tükrében. In: Steiner Ágota, szerk.: Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából. Kortárs Kiadó, Bp., 2005. 33–40.

26 Gyáni Gábor: Az első világháború és a paraszti emlékezet. In: Bánkiné Molnár Erzsébet, szerk.: Föld és társadalom. Kiskun Múzeum Baráti Köre, Kiskunfélegyháza, 2007. 227–237.; Újraközölve, in: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Nyitott Könyvműhely, Bp., 2010. 294–303.

27 Gyáni Gábor: A háborús napló mint kordokumentum. Kemény Simon és Fenyő Miksa önvallomásai. In: Gyarmati György – Pihurik Judit, szerk.: Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939–1945. MTT – Kronosz – ÁBTL, Bp. – Pécs, 2015. 37– 60.

28 Gyáni Gábor: Egy budapesti polgárcsalád 470 napja. Budapesti Negyed, 14 Tél, 125–153.; Uő: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Új Mandátum, Bp., 1998. 55–74.

29 Gyáni Gábor: A nőiség mint narratív identitás. In: Őri Péter, szerk.: Szám- (és betű)vetés – Tanulmányok Faragó Tamás tiszteletére. KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Bp., 2014. 11–22.

30 Gyáni Gábor: „Jövőlesők”, avagy a trauma genezise. In: Balázs Eszter – Koltai Gábor – Takács Róbert, szerk.: Homoklapátolás nemesércért. A 70 éves Standeisky Éva tiszteletére. Napvilág, Bp., 2018. 78–87.

 

Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.


Főoldal

2019. május 03.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Fehér Boldizsár kapta az idei Margó-díjat Két irodalmi Nobel-díjat jelentettek beMa kezdődik a Margó FesztiválSzabó T. Anna díjátadós estje Békéscsabán
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Végh Attila versei Vári Fábián László: Fogyó holdBíró József versei Sütő Csaba András prózaversei
Prózák
Temesi Ferenc: Méretségi vizslaKötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasság
Kritikák
A tömeg- és a bolytársadalom veszélyeiLevelek a magyar hétköznapokrólMúlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott föld
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA