Esszék, tanulmányok

 

 szilagyi_arany.jpg

 

Major László

 

Egy vonzó költői alkat

Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?” Arany János költészete

 

A költő születésének kétszázadik évfordulójára 2017-ben, illetve az azt megelőző évben, számos kiadvány látott napvilágot: többek között újra megjelentették balladáit Zichy Mihály híres rajzaival, kiadták Kapcsos könyvét, 1856-os, kisebb költeményeket tartalmazó kötetkompozícióját, kortárs költők hozzá fűződő reflexióit, és az új kritikai kiadás első darabját. Emellett tematikus folyóiratszámok és tanulmánykötetek is megjelentek a tiszteletére, utóbbiak például interdiszciplináris megközelítésben és a világirodalmi beágyazottságot vizsgálva közelítettek Arany örökségéhez.

Szilágyi Márton munkája kiemelkedik az Arany-életműre reflektáló bicentenáriumi könyvtermésből. Bevezetőjében a szerző arról elmélkedik, hogy Aranyról nincsen olyan átfogó nagymonográfiánk, mint amilyennel például a Petőfi-szakirodalom rendelkezik, ugyanakkor előrebocsátja, ő sem e hiány betöltésére törekszik. Vállalkozását az életmű legfontosabb tendenciáit felvonultató „pályaképszerű vázlatként” pozícionálja, amely a tematikus tanulmánygyűjteményeknél többet nyújt, de nem vonultatja fel a hivatkozott monografikus teljesség minden ismérvét.

A cím, mely visszautal a szerző korábbi Petőfi-tanulmánykötetére (Ki vagyok én? Nem mondom meg…) az írói alkat kettősségére mutat rá, megidéz egy kései Arany-verset („Mi vagyok én? Senki Pál”), de a címbéli szókapcsolat a költői pálya kezdetén, a Petőfihez írt válaszversben is felbukkan („S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék”). Utóbbi önmeghatározást pontosítja Szilágyi a lírikus társadalmi státuszának változásairól szóló nyitófejezetben, amely felvázolja Arany irodalmi elismertségének köszönhető társadalmi emelkedését, hogy hogyan lett nemesi tudatú hajdú család sarjaként, honoráciorból a kulturális élet meghatározó személyisége. Ebbe az újszerű keretbe ágyazza az életrajz legfontosabb mozzanatait, a könyvének nagyobbik hányadát kitevő műelemző egységekben már elkerüli a biográfiai részleteket.  

Az irodalomtörténész rávilágít arra, hogy Csokonai Vitéz Mihályhoz és Petőfi Sándorhoz hasonlóan, a nagy balladaköltőnél is megfigyelhető az életmű szöveghatárainak bizonytalansága. A debreceni poétánál ennek hátterében az epigonok nagy száma, Petőfinél alkotásai folklorizációja áll, Aranynál viszont az okoz nehézséget, hogy több olyan, feltehetően hozzá köthető munkát ismerünk, amelyek nem saját kéziratában vagy erősen megrostált anyagú köteteiben hagyományozódtak ránk, hanem egyéb módon, például barátaitól származó kéziratok formájában. Ezt a jelenséget járja körül, amikor az Arany-korpusz perifériáján elhelyezkedő alkotásokat is megvizsgálja, így – az elemző felfogásában a költői pálya genezise szempontjából meghatározó – közvetlen környezete szórakoztatására szánt, alkalmi költészete is fókuszba kerül. Ezen a nyomvonalon halad tovább, amikor behatóbban foglalkozik a szintén az életmű peremén található szövegek közül A dévaványai juhbehajtás című verses elbeszéléssel, felsorakoztatva Arany szerzősége melletti érveit. Továbbá taglalja a nem csak a pályakezdés éveire jellemző, temetéseken elhangzó verses búcsúztatókat és sírverseket is, melyek az irodalmi filológia megközelítésében ugyancsak nem teljes mértékben autorizált darabok.

A verses epikát tárgyaló fejezetben hosszabb tanulmány szól a Toldi-trilógiáról, Szilágyi értelmezése megvilágítja a három alkotás viszonyrendszerét. A Toldit és a Toldi estéjét párhuzamba állítva utóbbi ellenpontjellegét mutatja ki, azt, hogy bár mindkét elbeszélő költeményben a világrend helyreállítása a cél, a későbbi alkotásból feltárul, hogy „a Toldiban ábrázolt harmónia és önlegyőzés nem volt egyszerre s mindenkorra szóló győzelem, s az akkor elért állapot nem volt állandósítható…” (93.) A Toldi estéje, „a leginkább Arany János-i hang” (Szerb Antal) azáltal is a Toldi visszaéneklése, hogy míg a trilógia első része kijelöli a főhős meghatározó szerepét a közösség életében, addig a befejezés megkérdőjelezi ezt, erős kételyeket fogalmaz meg a nemzeti közösség összetartozását illetően. Mindemellett ismerteti azt az érvét is, hogy a Toldiban kidomborodik az isteni Gondviselésbe vetett hit, a Toldi legfontosabb elemeit mutatis mutandis megismétlő folytatásban azonban az elmúlás tapasztalata sem oldódik fel a keresztényi világrend szakrális keretében. Szilágyi az egységes trilógia szempontrendszeréből közelít a Toldi szerelméhez is. Mint közismert, Petőfi is szorgalmazta a két alkotás kibővítését, a „nagyszerű egész” megalkotását, nem érzékelte vagy nem akarta érzékelni, hogy a Toldi estéje a Toldi bizonyos állításait visszavonja, ami Arany legnagyobb dilemmája lehetett az egységes kompozíció megformálását illetően.

Szörényi László bicentenáriumra megjelent Arany-kötetében (Arany János évében) a költő forráshasználatát elemzi a Szent Lászlóról írott versekben, például a Szent László füvében. Arany epikai útkeresésének tárgyalásakor Szilágyi Márton is vizsgálódási körébe vonja e „népmondát”, és így foglalja össze a Toldinál is megfigyelhető alkotómódszert: „… a költő itt tudatosan egy átértelmezést végzett el: historizált és popularizált egy olyan szüzsét, amelyet tudós, írásos hagyományból ismert. Ezzel voltaképpen visszaírta a szóbeli hagyományba azt a történetet, amelyet onnan már nem lehetett volna megismerni. Ez az eljárás rokona mindannak, amit a Toldiban láthattunk: ott is az immár nem eleven, egykori hagyomány szervessé tételének a szándéka mozgatta…” (123-124.) 

Szilágyi más irodalomtörténeti munkákkal szemben a töredékeknek is viszonylag tágabb teret szentel, számol az útkeresés eme dokumentumainak tanulságaival is. Arany váratlan feltűnése a Parnasszuson („tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből” – Petőfi) verses epikájának volt köszönhető, töredékei azonban már azt jelzik, hogy nem tud folyamatosan epikusként jelen lenni az irodalmi életben. A szerző előhív egy ide vonatkozó idézetet Németh G. Béla Arany-esszéjéből: „Arany 1849 után lírikus lett. Lénye és művészete ambivalens voltának frappáns megnyilvánulása ez.” (205.) Az 1850-es évek líráját értelmezve Szilágyi többek között gyújtópontba helyezi az intertextuális utalásokat, az oralitásból átvett frázisok, toposzok újrahangszerelését, a köznapi metaforák, hiedelmek, mitológiai hivatkozások művészi befoglalását a korszak reprezentatív verseibe.

A „kisebb költeményeket” taglaló fejezetben a balladák világát is megidézi, arról értekezik, hogy e művek a líraiságnak az epikus narrációval való egyesítésére tett kísérletekként értelmezhetőek. Szilágyi úgy véli, nem létezik egységes szempontrendszer, amely vezérfonalat kínálna e sokszínű műcsoport tárgyalásakor, ugyanakkor kiemel – bár nem bont ki teljesen – egy közös motívumot, a démonikusság ábrázolását, illetve annak kapcsolódását a tapasztalati világhoz. A démonikus világrend, vagy „az éjnek rémjáró szaka” (Hamlet) az Ágnes asszonynak, illetve a Bor vitéznek is alaprétege, a Vörös Rébékben, melyben „nincs szabályos tragédia, bűn és bűnhődés”, „csak az elpusztíthatatlan gonosz” (Lator László) mindez a boszorkányhiedelmekkel párosul. A kísértetiesség a Tengerihántás légkörét is körüllengi, amit ugyan kiküszöböl a Tetemre hívás, de a középkori keretek közé helyezett bűnügyi történetet áthatja a misztikum. A középkori haláltánc-irodalmat megidéző Hídavatáson elmélkedve Szilágyi termékeny értelmezési keretbe illeszti a balladákat: „Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a kísértetiesség jegyében elinduló műforma, a ballada majdnem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult. Arany egyik kronológiailag utolsó idesorolható műve ugyanis szintén az emberi létezés határait és határátlépését tematizálja: azt érzékeltetve, hogy ez a jelenség abszolút kortárs esemény, sem múltba utalására, sem falusi környezetbe helyezésére nincs szükség ahhoz, hogy érvényes művészi hatású szöveg alapja legyen. A kísértetek ugyanis köztünk vannak, vagy – ami még dermesztőbb – mi magunk vagyunk kísértetek.” (263.)

Szilágyi Arany-értelmezése – talán egy-két mélyelemzéstől eltekintve – a szélesebb olvasóközönséget is megcélozza, mindemellett az irodalomtörténész szakma szempontjából is fontos kötet született. A szerzőtől megszokott filológiai alapossággal megírt munka egyéni felfogásával, újszerű nézőpontjaival kiegészíti, árnyalja az Arany-szakirodalom megállapításait. A bőséges jegyzetapparátus és az irodalomjegyzék nagymértékben segíti az egyes témákban való további elmélyedést.

Az utószóban a szerző visszatér a címbéli kérdésföltevéshez, amikor arról ír, Arany mindig is kételkedett tehetségében és teljesítményében. A mai olvasó ugyanakkor, teszi hozzá Szilágyi, nem azt a hiányt, töredezettséget érzékeli, amit a költő az Epilogusban is megverselt, hanem a magyar irodalom egyik, de inkább a legnagyobb életművét, s hogy mindez egy esendő, saját nagyságát kétségbe vonó költői alkattal párosul, személyiségét, költészetét még inkább vonzóvá teszi.

Pesti Kalligram, Budapest, 2017.

 

Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.


Főoldal

2018. június 20.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Hamarosan nyílik a 24. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásárFekete Vince könyvbemutatója BékéscsabánElhunyt Zudor JánosAz MMA ösztöndíjasainak találkozója a Pesti Vigadóban
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Grecsó Krisztián: VattacukorHalmai Tamás verseiCsillag Tamás verseiBertók László versei
Prózák
Tóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novellái
Kritikák
Megtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről Századfordulós akcióregényTörténetek háború után - Horváth László Imre könyvéről
Esszék, tanulmányok
Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történet
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA