Esszék, tanulmányok

 

Grendel_Lajos.jpg 

 

Elek Tibor

 

Rossz időkben bukott angyalok

Grendel Lajos: Rossz idők járnak; Bukott angyalok

 

Az eddigi grendeli életmű végén álló Rossz idők járnak című novelláskötet (2016) és a Bukott angyalok (2017) című regény együtt tárgyalását nemcsak az egymáshoz közeli időpontban való megjelenésük teszi lehetővé. Az eltérő műfaj ellenére rokonítja a két kötetet az, hogy a prózaírói életmű számos korábbi törekvését összegzik, komoly történelmi, jelenkori társadalmi és általános lételméleti kérdésekkel szembesítenek, a 2010-es évek első felében megjelent regényciklus (Négy hét az élet, 2011; Távol a szerelem, 2012; Az utolsó reggelen, 2013; Utazás semmi felé, 2014) három utóbbi művéhez képest letisztultabb, kiegyensúlyozottabb prózapoétikai formákban.

Az új kötetek között felismerhető legfontosabb összefüggések az idő fogalmának újabb és újabb irányból való körüljárásával, az ember és az idő viszonyának középpontba állításával kapcsolatosak. „Az idő elmúlt fölötte, de a lelket nem érinti az idő, mert a lélek – ha beszélhetünk egyáltalán lélekről – az Istenhez köthető, így idő fölötti” – olvasható a regény egy hangsúlyos pontján (35.); „végül is semmi sem változik, csak az idő múlik el túl gyorsan fölöttünk, és ez kesernyés ízt hagy a szájunkban” – ez a mondat pedig a Mindig másnap van című novellában található (139.). Az elmúlt idővel való szembenézés, a múló idővel való küzdelem régi jellemzője Grendel műveinek a korai novelláitól, regényeitől az említett legutóbbi regényciklus műveiig, olyan hangsúlyos azonban, mint főként az új novelláskötetben, még soha nem volt.

A novellák felének már a címében is van utalás az időre, de valamilyen értelemben mindegyikben fontos szerepet kap. Mi történik az emberrel az időben, mi változik és mi marad állandó (Mindig másnap van, Az idő hosszában), betemeti-e az idő a múltat (Mintha szabadságon lennénk), vagy vissza lehet azt hozni (Kobaltkék messzeség, Holtak és halottak), gyógyír lehet-e az idő (Rossz idők járnak) vagy ellenkezőleg, mindenképpen ellenünk dolgozik (Két találkozás Schöne(r) Nácival, „Nem élhetek muzsikaszó nélkül…”), az egykori igazságokkal lehet-e valamit kezdeni a jelenben, illetve eljöhet-e az igazság ideje (Mintha szabadságon lennénk, Jaspers és Heidegger) – ezek azonban nemcsak a novelláskötetnek, a regénynek is fontos kérdései. S közös a válaszok elmaradása vagy szórtsága, nem egyértelműsége is, ami fokozottan arra készteti az olvasót, hogy maga is keresse a válaszokat a benne megfogalmazódó kérdésekre, még ha azt olvassa is az egyik novellában: „Csupa kérdés, melyekre nem lehetséges válasz.” („Nem élhetek muzsikaszó nélkül…”, 177.) S még ha a szerző maga is azt nyilatkozta a kötete kapcsán: „Az én jelenlegi novelláimban több a kérdés, mint a felelet.”[1]

A novellák többségének alaphelyzete a különböző idők, elsősorban az egykor és a most szembesítésére épül, s az „eredmény” nagyon változó. A kötet címadó és nyitó írásának (Rossz idők járnak) vidékről Pozsonyba került, az utcán a hajléktalanok Nota bene című újságját áruló hőse, Berti számára még túl közeli a múlt, amitől szabadulni szeretne, éppen az időtől reméli a gyógyírt, de három sör után azt gondolja, „a múlt éppúgy van, ahogy nincs is, hogy ez az egész a fantázia műve, úgyhogy a múlt nincs is, ha úgy akarja.”( 14.), csakhogy a kijózanodás után a múlt cinikusan mindig visszarángatja a jelenbe. Az elbeszélt történetben is: nagybátyja gyerekkori szexuális zaklatásának a megismétlődéseként éli meg az órás barátja, Boldiš szexuális közeledését, s a múltbeli trauma újra-átélése váltja ki belőle a gyilkos tettet („A feketeség sosem hal meg.” – 19; „A hajnal őérte sosem jön el.” – 24.). A kötetet záró, Az idő hosszában című elbeszélésben viszont Medve 42 év után tér haza (bár éppen kétséges számára, hogy van-e neki hazája) Chicagóból Pozsonyon keresztül a meg nem nevezett szülővárosába, hogy meglátogassa egykori szerelmét, Gizit, aki a változatlanságot jelentette számára („ő lett a megállt idő” – 191.), hogy visszaléphessen a múltba, az ifjúságba, „amely örökre eltűnt, és mégis egy csepp örökre megmaradt belőle?” (190.). Csakhogy Gizi, amikor az ablakon keresztül meglátja, hogy Medve mennyire megváltozott, s ez a saját kövérségét is eszébe juttatja, nem engedi be, a találkozás ezúttal nem jöhet létre a múlt és a jelen között.

Az ifjúkor (ami többnyire a hatvanas évek végén volt) és az időskor (ami a rendszerváltozást követően napjainkig ívelhet) világának szembesítése a leggyakoribb elbeszélői szituáció a kötetben. A Mindig másnap van pozsonyi nyugdíjas elbeszélője 41 év után tér vissza egykori egyetemi kollégiumához, egy ahhoz közeli kocsmához, s az ott szórakozó fiatalokban, egy katonabakancsos fiúban, saját egykori énjére ismer rá. Gulyás Béniről (és önmaga akkori énjéről) is 45 év távlatából meditál egy másik elbeszélő, de még akkor sem tudja eldönteni, hogy az 1968-as megszállás egyéves évfordulóján ment-e el az esze Béninek (innen datálható-e a későbbi agylágyulása?), vagy éppen akkor jött meg, túl későn. A megöregedett elbeszélő immár sokkal megértőbb az akkor hetvenhárom éves nagybátyja kiábrándulása iránt, mint húszévesen volt. Most már tudja ő is, hogy elérkezik az idő, amikor nem számítanak az oroszok, hogy „Itt voltak vagy sem, egyre megy. Már csak a halál számít. De 1969-ben még nem volt minden így.” (126.), jóllehet Gulyás Béni már akkor felfogta, „hogy az ember virága húszévesen nő nagyra, és hetvenéves korában ér odáig, hogy eggyé váljon a fűvel és a pusztával”. (128.)

Az idő hosszában Medvéje is 1968 augusztusában, a szovjet megszálláskor emigrált Amerikába, s ez sem véletlen, esetleges, hanem akár az adott történeten túlmutató, jelképes erejű mozzanat is lehet: Grendelnél a magánsorsok, az egyes emberi élettörténetek gyakorta alakulnak hol szoros, hol lazább összefüggésben a kelet-közép-európai történelem korábban inkább groteszk, abszurd módon, az utóbbi művekben már egyre inkább tragikusan ábrázolt eseményeivel. 1945, 1956, 1968, 1989 a térség 20. századi történelmének meghatározó időpontjai, fordulópontjai közül ezúttal többnyire a két utóbbi kerül középpontba (a regényben viszont mindegyik). A Holtak és halottak című elbeszélés ügyvéd hőse, Kóczián, látszólag csak magának köszönheti a falusias kisvárosban a társadalmi ranglétrán történő magasra emelkedését, majd (családja szétesését követő) alábukását, de valójában a sikeressé válása összefüggésben volt az 1968 utáni tisztogatásokkal, a politikailag kompromittált emberek, mint például Medveczky ügyvéd – akinek a helyére érkezik a kisvárosba – eltűnésével. Az a történet pedig, amit elmesél az elbeszélőnek, a rendszerváltás utáni káosszal, amelyben romániai koldusok lepik el a kisvárost, és követnek el gyilkosságot, amelyről Kóczián tulajdonképpen sok mindent tud, de nem tesz semmit. Az egykori és az újabb keletű lelkiismeret-furdalása egymásba tűnik, s a lecsúszott, alkoholista Kóczián úgy érzi, egyre tisztábban lát, „De már késő, mondogatta. Már túlságosan késő. Medveczky meg a többiek mind meghaltak. Ők mégiscsak úriemberek voltak. Őt itt hagyták a sárban és piszokban.” (67.).

Az elkésettség, a múlt visszahozhatatlanságnak, újra nem játszhatásának motívuma épp azért kerülhet elő rendre az írásokban, mert „A holtakat úgysem lehet föltámasztani, az egykor mégoly naiv és egyenes gerincű fiatalok pedig öregek lettek és gonoszok. Az időt nem lehet becsapni. 1968 tavaszán és nyarán azt hitték, hogy övék a világ.” – ahogy a Jaspers és Heidegger című írás szereplői is (129.). Csakhogy egyikük, a filozófus hű marad a prágai tavasz eszméihez, az építészmérnök barátja viszont az egyetemi karrierje érdekében elárulja azokat is, a barátját is, másfél év után. A kommunizmus bukása után, amit olyannyira várt a könyvtárossá lett filozófus, már csak legyint azonban, nem él a felkínált egyetemi álláslehetőséggel, „túl későn van már” (129.). A szabadság érzete számára egy pillanat alatt elszáll, „Talán mert túl későn érkezett, talán mert a lemondás erősebb fészket rakott beléje, mint azt gondolta volna. Talán mert, az igazat megvallva, semmi sem változott?” (135.). Viszont az ő elméje időközben valószínűleg megbomlott (vélhetően éppen a belső szabadsága megteremtése nyomán), mivel esténként a könyvtári szobájában két német filozófus sakkjátszmának szemtanúja, vagy talán egyikükké válva résztvevője is. A kötet írásaira többnyire viszonylag könnyen átlátható narráció jellemző: a szerző az írások között váltogatja az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélést, s ha a beszélő át is adja szereplőknek a mesélés jogát, ha az ő nézőpontjukba, tudatukba helyezkedve adja is elő a történeteket, általában nem okozhat gondot megállapítani, hogy ki beszél, s milyen helyzetben. A fentieket azonban a legutóbbi regényekére emlékeztető bonyolult narráció mondataiból rakhatja össze magának az olvasó, amennyiben el tudja dönteni, hogy egy-egy állítást ki és kire, mire vonatkozóan fogalmaz meg. Az „én”, de különösen az „ő” személyes névmások különböző kontextusokban, mondatbeli helyzetekben történő gyakori, zavart okozó használata még akár indokolható az elbeszélt főhős elméjének zavaraival, de a szereplők mondatainak következetlen (hol idézőjeles, hol gondolatjeles, hol jelzés nélküli) idézése már a szerzői tudatossággal és szerkesztői, korrektori pontatlansággal kapcsolatos, a legutóbbi regényekből ismerős kérdéseket veti fel. Sajnálatosan, mert ezúttal is lerontja ez az egyébként kiváló novella összhatását.

A Húsz esztendő egy nap című novellában egyértelmű (még ha ismét indokolatlan, következetlen is, mivel csak kétszer fordul elő), hogy az idézőjelek Virágh húsz évvel későbbi gondolatait fogják közre (máskor jelzés nélküli függő vagy szabad függő beszéd közvetíti), amelyekkel magában reflektálja a kisvárosukat 1968-ban megszálló magyar katonákkal kapcsolatos emlékeit, saját akkori magatartásukat („Istenem, milyen fiatalok voltunk. Meg naivak.” – 84.). A visszatekintés 1989 novemberéből történik, s a főhős éppen a korábbi történelmi és élettapasztalatai miatt nem tud már úgy lelkesedni, mint a határok kinyílását, a szabadság kiteljesedését remélő fiatalok. A pozsonyi főtéren zajló 1989-es tüntetések 4. napján a fiatalok, akikkel találkozik, „annyira transzban voltak, mint Virágh húsz évvel ezelőtt. Transzban voltak, mert a szokásos délibábot látták, szinte a kezükben volt.” (90.). Virágh húsz éve várta ezt a napot, mégsem boldog, másnap már ki sem megy a tüntetésre, egész nap ágyban marad inkább, miközben majd megeszi „a nosztalgiával kevert irigység”. Grendel 1968-as emlékidézéseiben hangsúlyos mozzanat – korábbi műveiben is többször szerepelt már – az az abszurd, komikus jelenetekre, párbeszédekre alkalmat adó helyzet, amit a magyar katonák megjelenése teremtett a felvidéki, ötven százalékban magyarok lakta városkában (ami nagyon emlékeztet Grendel szülővárosára, Lévára), a kisebbségi sorsot, a magyar–magyar és szlovák relációt különös fénytörésbe állítva. Virágh és barátja, Markó például így értelmezgetik a történteket:

„ – Nem is olyan vészes a helyzet. A magyarok sem tudják, hogy mit csináltak.

 – Magyarok? Miért, mi más magyarok vagyunk?

– Mások – mondta, leszögezve, hogy semmi közük nincsen hozzájuk, az ugyanolyan magyarokhoz, mert most elárultak minket. – Ezek szovjetek, csak magyar uniformisba öltöztek.

– Neked legyen igazad – mondta Virágh olyan hangon, amely kétségessé teszi azt, amit mond. De Markó nem hallotta a kétségeket.

– Most büszke vagyok a mi nációnkra. Egyenes derekunk van, most már a szlovákok is látják.” (88.).

A Mintha szabadságon lennénk című novella egy hasonló kisvárosban élő, egyes szám első személyű beszélőjét is zavart lelkesedés jellemzi 1968-ban a magyar katonák láttán, de már másnap kénytelen ki is józanodni, nem is szólva arról, amit évtizedek múltával gondol. Az akkori kérdés: „És mi? Mi hová álljunk? Most már nevetséges, de akkoriban, 1968-ban nem volt az. A rengeteg idő betemet mindent, lassan betemet engem is, a város duplájára nagyobbodott és elszlovákosult, rengeteg új lakótelep épült, lassan úgy jár az ember a régi városban, idegenül, mint akit véletlenül erre vitt a sors, de voltaképpen alig van köze hozzá. És persze megöregedtünk, még ha a lélek még nem is jár hálni belénk.” (76–77.).”

Az „akkor” és „most” perspektíváinak keresztútjain egzisztáló grendeli hősök illúzióvesztésének, kiábrándulásának többféle oka is van, lehet. Egyrészt többnyire kénytelenek belátni, hogy „a múltat nem lehet újraírni. A múlt nem sakkjáték, amiben, ha vereséget szenvedtem, az egész játszmát újra lehet kezdeni.” (Kobaltkék messzeség –100.). Másrészt az aktuálisan sorsfordítónak látszó történelmi események nagyon rokon tanulságaival szembesülve többnyire azt is kénytelenek felismerni, hogy a történelemnek „a részese vagyok, de sajnos nem vagyok az alakítója.” (Aknák a víz alatt – 106.), s hogy „végül is semmi sem változik, csak az idő múlik el túl gyorsan fölöttünk” (Mindig másnap van – 139.), és közben „sosem jön el az igazság órája” (Mintha szabadságon lennénk… – 79.). Rossz idők voltak az 1945 utáni évek is (különösen a felvidéki magyar lakosság számára – ez itt leginkább az Aknák a víz alatt és a Kobaltkék messzeség című novellák múltidézéseiből derül ki), de az 1968 utáni évek is, és a „most” sem különb semmivel sem. „A kötet olvasása közben egyre elárvultabbnak érzi magát az olvasó. Az elmúlt negyven év szlovákiai magyar kisebbségi életének, a várva várt változásokban folyamatosan csalódó értelmiségi létének komor, szomorú és olykor groteszk tükre ez a kötet, sok-sok tragikummal, csipetnyi iróniával. Keserű történetek ezek egy kisváros szellemiségének eltűnéséről, egy békebeli háromnyelvű főváros befogadó és beolvasztó létéről, ahonnan már nincs menekvés.” – írja a szintén felvidéki írótárs, kritikus, Szászi Zoltán a pozsonyi Új Szóban.[2] S való igaz, a rendszerváltoztatás utáni magyar társadalmi valóságokról, az illúzióvesztésekről, a lecsúszott egzisztenciákról, a perspektívátlanság élményéről kortárs irodalmunk minőségi kispróza-köteteiben ritkán kaphattunk eddig ilyen erőteljes atmoszférájú és gazdagon árnyalt képet. Leginkább talán Darvasi László Isten. Haza. Csal. című, szintén 2016-ban megjelent kötete hasonlítható hozzá, s éppen azért, mert a történetek többségét itt is, mint a Darvasi-kötetben, átjárja az értékek hiányának, a létlehetőségek beszűkülésének, az élet értelmetlenné válásának, a pusztulásnak az élménye. A tragikus vég motívuma, konkrétan a halál ténye a kötet húsz novellájából tizenkilencben jelen van, Szászi Zoltán megfigyelése az is, hogy „az utolsó kispróza kivételével mindegyikben meghal vagy maga a főhős, vagy egy olyan személy, akinek meghatározó hatása van a főhős életére.”[3] S ez lehet a harmadik oka a grendeli szereplők illúziótlanságának és „túl későn van”-érzetének, hogy többnyire megöregedett emberek, akik tudják, „meg vannak számlálva a napjai”-k (Örök tél és örök nyár – 182.), vagy ettől függetlenül, már fiatalon szembesülni kényszerültek az emberi létezés természetével, a múló idő kérlelhetetlenségével: „az idő ellenünk dolgozik” („Nem élhetek muzsikaszó nélkül…” – 177.), az „örök tél” üzenetével, a halál közelségének élményével:, „a halál csöndben közeledik, mint a vadmacska vagy a hiúz.” (Két találkozás Schöne(r) Nácival – 151.).

Az emberi létezés azonban minden tragikusságával együtt lehetőséget ad örömteli pillanatok, a boldogság megtapasztalására, átélésére is, s ez Grendel alapvetően komor hangulatú novellavilágából sem hiányzik, nem oldja fel ugyan annak összhatását, de mindenképpen árnyalja. S nem is csak az „akkor”, az ifjúkor rejti magában ennek lehetőségeit. A kötetzáró elbeszélésben ugyan nem jöhet létre a találkozás Medve és 42 évvel korábban, 1968-ban elhagyott szerelme között, de az egykori boldogságélmény a múlt emlékképeiben felidézhető, újra átélhető Medve számára, és Gizi két héttel későbbi levele is arról biztosítja, hogy „hű marad hozzá a halálig” (Az idő hosszában – 198.). A Két találkozás Schöne(r) Nácival című novella hőse pedig éppen Schöne Nácival, a város csendes bolondjával (aki számára 1918-ban megállt az idő, aki számára az Osztrák-Magyar Monarchia még mindig létezett) való ifjúkori találkozásának köszöni, hogy hajlott hátú, beteg, a halál felé gyalogoló öregemberként is megvan az életkedve, hogy nem lett boldogtalan. A novella befejezése, mint a legtöbb Grendel-kisprózáé, nyitott, tulajdonképpen nem egyértelmű, hogy az elbeszélő barátja, Kálmán miért is köszöni mindezt Schöne Nácinak, hogy mit is kapott tőle, akkor, amikor eszméletlenre verték egy pozsonyi utcán, s ő magyarul szólt hozzá, és orvost hívott, de második találkozásukkor minderre már nem emlékezett. Az olvasói értelmezéshez fogódzót nyújthat az az ifjúkori kórházi látvány, amely időskorban fordított nézőponttal megismétlődik, és az elmúlásra, „Az idő rettenetes” (155.) voltára, de ezzel együtt a létezés örök rendjére, s az élet értelmére figyelmezteti.

A kötet többi írására is jellemző, hogy az „akkor” és „most” időszembesítő szerkezete által közrefogott fő történetszálat gyakorta más elvek szerint alakuló cselekményelemek keresztezik, esetleg azoktól független reflexiókban megformálódó jelentéssíkok, netán csupán egyetlen, jól elhelyezett kérdés billenti ki a már-már közhelyszerű értelmezési lehetőségükből. Mint például a Kampány című elbeszélésben az igazság és hazugság relativitására, az áldozat és bűnös (áruló) szerepének felcserélhetőségére utaló megjegyzések, vagy Az az átkozott vigyor című írás végének kérdése, ami a történtek morális vetületére irányítja a figyelmet. A befejezés, az utolsó bekezdés amúgy is rendkívüli jelentőségű az újabb Grendel-novellákban, a hagyományos novellazáró csattanót az író olyan befejezésekkel helyettesíti, amelyek az anekdotikus lezárás helyett inkább új távlatokat nyitnak az olvasó számára. Az elbeszélések egy-két kivételtől eltekintve („Nem élhetek muzsikaszó nélkül…”) megmaradnak a realitás talaján, olyan fantasztikus, misztikus, csodás elemekkel ritkán él már Grendel, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek novelláiban (Bőröndök tartalma 1987., Az onirizmus tréfái 1993.), de ezekkel a befejezésekkel a valóságos történeteket is sikerül metafizikusabb aurával felruháznia. A novellák összhatásához, teljességéhez emellett nagymértékben hozzájárul az is, hogy bár viszonylag szikár, szűkszavú és a szenvtelenhez közelítő Grendel elbeszélésmódja, nyelvhasználata mégsem csupán a lényegre, a lényegesnek látszó cselekményelemekre koncentrál. Apró részletek, első olvasásra fel sem tűnő, az események vezérfonalához képest jelentéktelennek látszó mozzanatok hasonlatokba foglalt megemelése, a táji és tárgyi környezet sugallatos felvillantása, időnként poétikus leírása észrevétlenül teremt olyan atmoszférikus hangoltságot, amely jelentősen gazdagítja a novellák világát. Hasonlóra hívja fel a figyelmet az erdélyi írótárs, kritikus Láng Zsolt is, aki egyenesen a „felületeken megtapadó bölcs melankóliát megteremtő félmondatokban” találja meg az írások lényegét, s aki szerint „Nem trollkodás, ha elmeséljük, miről szólnak novellái, mert a lényeget úgysem fogjuk tudni elmondani. Grendel olyan, mint a nagy festők, akiknek a képeit aprólékosan elmesélhetjük, elmagyarázhatjuk, de amikor ott állunk előttük, csak akkor szólalnak meg.”[4]

Grendel Lajos ezzel az egyenletesen magas színvonalon megírt novelláskötetével ismételten bizonyította, hogy munkássága nemcsak a kortárs regényirodalmunknak, de a kortárs kispróza-irodalmunknak is megbecsülendő értéke. Meglepő, hogy az elmúlt évek hasonló jelentőségű és súlyú kispróza-köteteihez (Tóth Krisztina: Pillanatragasztó, Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Krusovszky Dénes: A fiúk országa, Darvasi László: Isten. Haza. Csal.) mérten milyen kevés figyelemben részesült Magyarországon.

 

*

 

Ez idáig utolsó regénye viszont már megjelenése előtt komoly figyelmet keltett, köszönhetően a szerző Facebook-bejegyzéseinek,[5] illetve a művet beharangozó interjúknak.[6] Ezek egyrészt azt a látszatot keltették, hogy a regény az 1945-ös pozsonyi (akkor még ligetfalui), immár békeidőben elkövetett tömeggyilkosságokról szól. Az a tragikus esemény azonban inkább csak egy a regényvilág hátterében munkáló történet, igaz, a regény több szereplőjének sorsát meghatározó módon. Grendel egy másik Facebook-bejegyzése szerint tulajdonképpen a titkosrendőrségről szól az egész regény. A titkosrendőrségről, mely láthatatlan, mely tovább működik a rendszerváltozás után is. Ez a konkretizálás figyelemkeltésnek jó ugyan, de éppúgy korlátozza a mű gazdag, szerteágazó, s egyúttal általánosabb érvényű jelentésvilágát, mint az előző. Véletlenül sem szeretném ezekkel az állításokkal csökkenteni a regény jelentőségét, ha a történelmi bűnök feltárása, a nemzeti identitástudat és emlékezetpolitika szempontjából vizsgáljuk, főként mivel valóban építkezik a regény mind a két témából kibontott cselekménysorból. Mégis, ha muszáj meghatározni, hogy miről is szól, akkor leginkább az ember történelmileg determinált hiteiről és illúzióvesztéseiről, a történelmi, társadalmi, politikai meghatározottságokkal szembeni szabadságlehetőségeiről, a létezés alapkérdéseivel való szembesüléséről, a huszadik század második felében, a huszonegyedik század elején, itt, Kelet-Közép-Európában (Abszurdisztánban), szlovákiai magyarként.

Grendel korábbi regényei is gyakran erről vagy részben erről szóltak, s láthattuk, a legutóbbi novelláskötete szintén, s talán mondhatjuk: egész életműve erről szól. Már az első regényeiben benne volt ez az értelmezési lehetőség, a nyolcvanas években azonban sok mindenről még regényben sem lehetett beszélni, ráadásul az elmúlt évtizedekben sok minden kiderült, illetve más fénytörésbe került, sokféle új (történelmi jelentőségű) esemény történt, ami újra (és újra) aktuálissá tette Grendel számára mindennek a napirenden tartását.

Talán nem véletlen, hogy miként az első regényeknek, úgy a legújabbnak is van egy elbeszélő hőse is (talán ugyanaz, csak kicsit idősebb), aki tehát nem lehet azonos a regény elbeszélőjével, aki megpróbálja átlátni, megérteni, értelmezni azt, amit a regény elbeszélője előad. Nagyon fontos ez a kétszeres elbeszélői (és feltételezhető szerzői) törekvés, még fontosabb most, mint korábban, mert regénypoétikát alakító következményekkel jár: miközben most sem mond le a szerző a történetelvűségről, történetek elbeszéléséről, a hangsúlyt a cselekményről áthelyezi – még jobban, mint korábban – a megtörténtek feldolgozására, elemzésére, értelmezésére, szereplőit állandóan gondolkodtatva, beszéltetve, egymáséra és önnön sorsukra reflektáltatva, s ezáltal, ezeken keresztül jellemezve. Nem volt idegen Grendel regényírói világától sohasem az intellektuális reflektáltság, az önfeltáró, önleleplező monologizálás, a szereplői dialogicitás, ennyire hangsúlyos azonban még egyetlen regényében sem volt.

Ráadásul ezúttal is olyan összetett narrációs eljárásokat és időszerkezetet alkalmaz a szerző – még ha letisztultabb és átláthatóbb változatban is, mint a legutóbbi regényeiben –, amelyek következtében a gondolatok és állítások időhöz és személyekhez kötése, rögzítése nem mindig könnyű. „Mi a test és a lélek? Lőrinc apósa, jóllehet már a hetvenen túl volt, e kérdésre éppúgy nem tudott válaszolni, mint annak idején, tizenhét éves korában. Az idő elmúlt fölötte, de a lelket nem érinti az idő, mert a lélek – ha beszélhetünk egyáltalán lélekről – az Istenhez köthető, így idő fölötti. Állt az újonnan megvont csehszlovák határon, és azt gondolta, erről elfelejtettek értesíteni.” – olvashatjuk például a 35. oldalon három csillag alatt, tehát egy újabb szövegrész nyitómondataiként. A csillagok fölött az előző szövegrész zárásaként a regény elbeszélője Lőrincet magát idézi az apósáról és annak gondolatairól: „Az apósom tizenhét éves korában lépett a bűnbe, amivel akaratlanul ugyan, de megmentette a bőrét, viszont elárulta az igazságot, vagy amit annak gondolt. Hiszen igazság… – mondta Lőrinc csúfolódva. – Mi az, hogy igazság? Nem lehet az, hogy az igazság csak egy halom eszme, melyet megfogni éppen olyan illúzió, mint kettőről azt mondani, hogy három?” Mire ideérünk olvasóként, azt már összerakhattuk, hogy Lőrinc régi barátjának, az elbeszélőnek mesél, olyan dolgokról, amiket még soha nem mondott el neki, Párizsban, amikor hét év után újra találkoznak az elbeszélő ottani felolvasóestjén és az azutáni estén. Beszél a felesége, Vera haláláról és annak apjáról, az apósáról, Tocsekről, akivel már csak idős korában, Vera halála után ismerkedett meg igazán, a beszélgetetéseik révén. A csillagok alatti szöveg első, a testre és a lélekre rákérdező mondata tehát eredetileg Tocsektől származhatott, de mi már a regény elbeszélőjének közvetítésével ismerhetjük meg, mint amit Lőrinc hallott az idős embertől, és mesélt el egykori legjobb barátjának a párizsi beszélgetésükkor, sok egyéb mellett. Épp ezért bizonytalan, hogy a szövegrész harmadik, „Az idő elmúlt fölötte, de a lelket nem érinti az idő…” kezdetű mondata kitől is származik: Tocsektől, Lőrinctől – szabad függő beszédként –, vagy a regény elbeszélőjének reflexiója, aki időnként Tocsek, de főként Lőrinc, majd a regénybeli elbeszélő nézőpontjából is láttat.

Csupa elvont fogalom: lélek, idő, bűn, igazság, eszme, Isten, és szükségszerűen jön majd még a szabadság és az erkölcs is hozzá (mint oly sok korábbi Grendel-műben) – ezek a regény fő témái, velük kapcsolatosak az ismétlődő kérdések. „A felnőttkor akkor kezdődik, amikor az ember a bűn és az áldozat között nem képes különbséget tenni. Bűnös vagy? Áldozat vagy? Vagy mindkettő?” (22.) – ezt még a hét évvel korábbi eltűnése (Párizsba emigrálása) előtti napokban mondta Lőrinc a regénybeli elbeszélő barátjának, s mindaz, amit most, a párizsi találkozásukkor elmesél, Tocsek és Janák története, de a saját története is éppen erről szól.

1945 júliusában, hónapokkal a háború befejezése után, a Pozsony melletti Ligetfalu határában a Beneš-dekrétumok alapján, amely a német és magyar lakosság kollektív bűnösségét fogalmazta meg, német és magyar lakosokat, időseket, nőket és gyerekeket, csecsemőket, Németországból hazafelé tartó leventéket tömegével végeztek ki. Ez ma már történelmi tény, amelynek a részletei még nem teljesen feltártak ugyan, de Dunajszky Géza és Szabó József kutatásai alapján már sok minden tudható róluk.[7] Ligetfalu egyébként a térség történelmi abszurditásainak a jelképe is lehetne, hiszen a főleg németek és magyarok lakta település Trianon után Csehszlovákiához került, hamar megváltozott a lakosság összetétele, többségbe kerültek a csehek és szlovákok, de 1938-ban az első bécsi döntés értelmében a Harmadik Birodalom része lett, és 1944 novemberétől 1945 márciusáig a németek kényszermunkatábort működtettek benne. Hitler Szálasitól kért munkaszolgálatos zsidókat a csehszlovákok által kiépített erődrendszer megerősítésére, majd a táborok március végi kiürítésekor a nácik kivégezték, és helyben, tömegsírokba temették el a zsidók egy részét. Néhány nap múlva pedig jöttek a csehszlovák katonák, akik uralmuk alá vették a térséget, és két hónap múlva ők végezték ki százával, ezrével az ártatlan német és magyar lakosságot. Ligetfalu pedig az elkövetkező években Pozsony része lett (ahol a magyar lakosság aránya mára csupán 4 százalék), ott húzták fel a város legrondább lakótelepét. Grendel a Tömegsír című regényében már megidézte a ligetfalui borzalmakat, akkor még a jellegzetes abszurdisztáni stílusával, de immár nem a történetek abszurditását hangsúlyozza, hanem inkább a tragikumát, a tömeggyilkosságokat követő elfojtásokat, elhallgatásokat, az egész kibeszéletlenségét, ami a kilencvenes évek végéig eltartott, és a túlélők lelkében továbbélő hatásait, legyenek bár bűnösök vagy ártatlanok, vagy mindkettő.

A regénybeli fikció szerint a háború végén Lőrinc későbbi apósa, a tizenhét éves Tocsek, a Németországból viszontagságos úton hazafelé igyekvő leventetársaival, a határ közelében csehszlovák katonák fogságába, a ligetfalui táborba kerül. Egy mintegy ötvenfős – csak utóbb derül ki – halálba indított csoportból Tocseket egy Janák nevű szlovák katonatiszt kiemeli, ezzel megmenti, nevének szláv hangzása miatt, s mert tudott szlovákul, s mert Janáknak szüksége van egy „titkárra”, s úgy gondolja, az új világot építő, jó kommunistát nevelhet Tocsekből. Ennek érdekében kezdettől komoly ideológiai kiképzésben részesíti, ellátja az új világ építéséhez szükséges bölcsességekkel. Például: „Tudod, ez nem egy háború a sok közül… – mondta. – Nem győztesek és vesztesek a tét. Aki ebben a háborúban veszített, az örökre elveszett.” (41.); „A rossz magyarokat lelövik, fiam. És, hogy ki rossz és ki nem, azt mi döntjük el. Mert nem minden magyar rossz, ezt elismerem. De többé nincs helye a magyarnak Pozsonyban. Akár rossz, akár nem. Mert most már örökre szlovák főváros marad. Ilyen a törvény. És a törvényt is én határozom meg. Jobban mondva a győztesek. Mert végül is, mi vagyunk a győztesek. Ez nem kétséges. Új világ kezdődik. Az alapoknál fogva egy új világ. Meglátod, fiam, a kommunizmus csak idő kérdése.” (47.) A soviniszta és sokáig hithű kommunista Janák olyan meggyőzően állítja a magáét, hogy „Tocsekre is ráragadt valami a lelkesedéséből. Belátta, hogy a régi világ elbukott, a szovjetek itt vannak, és ez mindennél nyomatékosabban az új világ felé mutathat.”(48.) Ráadásul fiatalemberként kellően romantikus volt, mint „akinek a fantáziája meglódul és az igazságról nem vesz tudomást.”(48.) Fokozatosan elfogadta a túlélők, a győztesek igazát, a történelem irracionalitását, még a szüleit is próbálta rábeszélni a reszlovakizációra, és meggyőzni arról, hogy Isten meghalt. Az ötvenes években Janák és a titkára, Tocsek a belügyben dolgozott, de sok minden nem derül ki a munkájukról, Lőrinc apósa idős korában sem szívesen beszélt erről. 1952-ben Janákot egy cionista összeesküvés keretében mint szlovák nacionalistát letartóztatták, Tocsekből pedig egy vállalat igazgatóhelyettese lett, miközben az eszmébe vetett hite fokozatosan megrendült, majd 1956-ban „az eszme léket kapott” (96.), „az eszme és a valóság kettévált, de eleinte úgy gondolta, hogy ideiglenesen vált ketté, és egyszer úgyis összeforr?” (98.). Janákot 1960-ban csöndben rehabilitálták, az akadémia filozófiatudományi intézetében helyezték el, a hatvanas években Tocsekkel ismét közel kerültek egymáshoz, viszonylag sűrűn találkozgattak és cserélték ki újra eszméiket, immár többnyire vitázva, például a reneszánsz ember és a kommunizmus emberének hasonlóságairól, a marxizmus erkölcsös erkölcstelenségéről, a bűnösség és ártatlanság fogalmáról, megújuló reményeikről, hogy a világ mégiscsak megváltoztatható. Ennek az illúziónak a kiteljesedése volt 1968. Csakhogy eljött 1968 augusztusa, a szovjet megszállás is, s innentől kezdve az eszmékben való csalódás mindkettőjük számára végérvényessé vált, csak Janák arra következtetett belőle, hogy pragmatikusan túl kell lépni rajtuk, Tocsek pedig egyre többet foglalkozott a múltjával, azzal, hogy miért is mentette őt meg Janák 1945-ben, s a lelkifurdalásával a leventetársai halála miatt, főként azután, hogy egyik bajtársa húga még a szovjet invázió előtt felkereste, és a társai elárulásával gyanúsította meg.

Lőrinc, aki mindezt elmeséli egy párizsi éjszakán és a regénybeli elbeszélő barátja a történetben előrehaladva egyre többet meditál Tocsek és Janák cselekedetein és igazságain, illetve hamisságain, sőt a regény második felében már ők veszik át a főszerepet. Ami jórészt annak is a következménye, hogy miután Lőrinc elbeszéli első és második házassága történetét, a különböző családtagjainak Istenhez való viszonyát, előadja azt is, hogy őt beszervezték valamikor a nyolcvanas években, a csehszlovák ÁVH (ŠtB) besúgója lett. Ráadásul éppen Janák volt a legfőbb tartótisztje, aki időközben visszakerült a titkosszolgálathoz, és Lőrinc a Verával kötött házassága révén került a látóterébe, s az apósára állították rá, mert Janák kicsit tartott a barátaitól, így tőle is elfordult, visszavonult Tocsek kiszámíthatatlanságától, ezért hazafias cselekedetként próbálta beállítani a megfigyelését. A bűnös vagy áldozat? korábbi tocseki kérdése innentől kezdve már Lőrinc személyes kérdésévé is válik: „Áldozat voltam-e vagy áruló? Nehéz kérdés. Az, hogy áldozat voltam-e vagy áruló, mindig csak utólag merült fel, amikor már nem lehetett visszalépni.” (155.) Lőrinc monológjai a titkosszolgálat módszertanáról és a besúgás lélektanáról is sok mindent elárulnak: hol azzal magyarázza cselekedeteit, hogy nem ártott apósának, ellenkezőleg, védte, hol azzal, hogy a rendszert akarta megreformálni, s ő tudta is előre, hogy meg fog változni, de végül a barátja kérdésére megvallja, hogy félt. S az is kiderül, hogy a rendszerváltozás, a szabad világ segített ugyan neki kikapaszkodni a gödörből, amelyet gyávasága okozott, de a bűntudatától nem tudott szabadulni. Miként Tocsek sem, akit viszont egyáltalán nem érint már meg a rendszerváltozás, s aki nagyon hasonlóképpen magyarázza végül egykori tetteit, amikor 1990-ben még egyszer találkoznak Janákkal: „Mert gyáva voltam és élni akartam.” (190.)

Közben egyre többet tudunk meg a regénybeli elbeszélő, az egykori legjobb barát viszonyulásáról is az elbeszéltekhez, fokozatosan belevonódik a többiek történeteibe, ő is személyesen érintetté válik, állásfoglalásokra kényszerül. „Mintha filmet nézett volna, amely előbb vagy utóbb bevonja a nézőt a cselekménybe. Szóval már nem volt semleges. Ő is részt vett a filmben, holott 1945-ben nem is élt. Hát igen, ez a művészet titka, gondolta fanyarul…” Ráadásul a regény végén még utólagos indokoltságot is kap mindez, amikor Lőrinc azt is megvallja, hogy a felesége halála után néhány héttel az újjáalakított, immár demokratikus titkosrendőrség azzal akarta megbízni, hogy őt, a legjobb barátját figyelje meg, s róla jelentsen („Úgy látszik, az író minden rezsimnek rossz.” – 196.), de ő megtagadta, s eljött inkább Párizsba. Szakított a társadalommal, függetlenítette magát mindenkitől, a „nagy testvértől” is, igaz, így immár csak magára számíthat, s az ilyen szabadság elviselhetetlen, „A halált vetíti ki eléd” (204.). Lőrinc azon jellegzetes grendeli hősök legújabb reinkarnációja, akik egy elhibázott életút tapasztalataival és egzisztenciális magányukkal számot vetve, a szabadságukat immár csak a halál vonzásával szembesülve tudják megélni, miként például a már említett legutóbbi regényciklusa főszereplői.

A regénybeli elbeszélő éppúgy próbálja megérteni és értelmezni a többiek, a regény bukott angyalai cselekedeteit, állításait, ahogy ők maguk is. Nem könnyíti meg azonban a helyzetét, hogy kezdettől nem tudhatja, Tocsek vajon igazat mondott-e magáról és Janákról Lőrincnek, úgy történtek-e a dolgok, ahogy elmesélte neki, de abban sem lehet biztos, hogy Lőrinc jól emlékszik, s hogy ő egyáltalán elmondta a teljes igazságot Tocsekről, Janákról és magáról. Ráadásul a teljes igazság, mint olyan, mint valóságos létező, maga is kétséges. „Az elbeszélő életében először gondolt arra, hogy a teljes igazság voltaképpen egy absztrakt fogalom, amelyet az emberek azért találtak ki, hogy legyen valami fogódzó, hogy legyen mibe megkapaszkodni nehéz helyzetekben.” (197.) Grendel művészetében viszont számtalanszor találkozhattunk már hasonló megfogalmazásokkal, már az első regények elbeszélőinek is az igazság fogalmának képlékenységével, relativitásával kellett szembenézniük. Nehéz állást foglalnia az új regény elbeszélőjének olyan kérdésekben például, hogy mi írjuk a történelmet, vagy a történelem ír-e minket („Minden az egyénen múlik, gondolta az elbeszélő. Vagy semmi sem múlik azon?” – 198.), nem is szólva az Isten létével, nemlétével kapcsolatos dilemmákról. S az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy az általa említett filmmel, művészettel ellentétben, a való életben sokkal nehezebb a jót és a rosszat megkülönböztetni. Különösen nehéz ilyen rossz időben, korunkban, amelyet a regénybeli elbeszélő amorálisnak minősít, hiszen ő maga sem tudja, hogy miféle morális elveket adhatna át a három gyermekének. Rossz időkben bukott angyalok – így cseng össze a regény világa a novelláskötetével.

Grendel ebben az utolsó regényében éppúgy nem ad végérvényes, megfellebbezhetetlen válaszokat a regényvilága által megfogalmazott kérdésekre, mint az első regényeiben, s mint a legutóbbi novelláiban sem adott. Pontosabban a különböző időpillanatok ütköztetése, a többféle fénytörés révén többféle válaszlehetőséget is felkínál, s ezáltal lehetőséget teremt számunkra a magunk válaszai megtalálására, megfogalmazására, a művön belüli dialogicitást és önmeghatározási törekvést kiterjesztve az olvasóra is. A novelláskötet és a regény is végtelenül illúziótlan képet nyújt mind a közelmúltunkról, mind az aktuális társadalmi léten belüli emberi lehetőségeinkről – ez azonban nem adhat felmentést a személyes felelősségünk alól. A regénybeli elbeszélő utolsó mondatai egyetlen dolgot határozottan állítanak, s mivel ez ideig Grendel Lajosnak is ezek az utolsó szépírói mondatai, érdemes talán zárásként ideidézni: „Nem vagy egyedül, az biztos, gondolta. Egy szem állandóan, az örökkévalóságból figyel. Ez a szem nem egy konkrét szem, de mindent lát, még a gondolataidat is, a gondolkodásodat is ismeri, a legtitkosabb ösztöneidet is, egy szem, amely olyan távoli, mint az Isten. Ez a szem a lelkiismeret. Lát, de nem avatkozik közbe. A lelkiismeret azonos Istennel, amely egyesek szerint nem létezik. Lát, és azt gondolja, elég, ha látok, előbb-utóbb úgyis összefut minden bennem.” (205.)

A regény első kritikai visszajelzései, értékelései nem egy irányba tartanak. Például Károlyi Csaba szerint „A Bukott angyalok érdekes olvasmány, de nem közelíti meg a 80-as évekbeli legendás regények (Éleslövészet, Galeri, Áttételek) esztétikai magaslatait, és, sajnos, az elmúlt évek újra megmutatkozó írói lendületének kötetei közül sem ez emelkedik ki, hanem inkább a 2011-ben kiadott Négy hét az élet.”[8] Kár, hogy az argumentáció elmarad az állítások mögül, mert így nem tudhatjuk, mire is alapozódik ez az értékítélet. Mint ahogy Osztovits Ágnes írásánál sem, aki szerint „Grendel Lajos új regénye nemcsak az írói pályán mérföldkő, hanem a kortárs magyar irodalomban is. Mestermunka, felzaklató olvasmány.”[9] Az életmű egészének ismeretében a Bukott angyalok bátran beilleszthető a legfontosabb, legjobb Grendel-művek sorának végére, de semmiképpen nem mérföldkő. Folytatása és szép összegezése a szlovákiai magyar sorsokból kiinduló egyetemes emberi, ontológiai kérdésfelvetéseinek, válaszkereséseinek és a realizmus megújulási lehetőségeivel kísérletező prózapoétikai törekvéseinek. Nagy érdeme, hogy a sok-sok verbalizmus, mondás, dialogizálás, filozofálás életes, figyelemre méltó sorsokkal többnyire szoros összefüggésben, a mélyenszántó lélektani ábrázolás megújult eszközeként hangzik el. A mű egészének magasra értékelésekor azonban visszafogó tényező lehet az az aránytalanság, ami mindezt mégiscsak az egyébként fordulatos cselekmény rovására valósítja meg (helyenként fárasztóan), és ami az emberi létezés alapkérdéseinek sokaságával már-már túlterheli a regényt. Mindennek megítélése azonban a különböző olvasói arányérzéken is múlhat.

 

*Az Arany János Emlékév alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum által meghirdetett „Egyszóval… a költészet” pályázat Kritika, esszé, tanulmány kategóriájának 2. helyezett alkotása. (Első díjat nem osztott a zsűri.)



[1] Juhász Katalin: Grendel Lajos legutóbbi novelláiban több a kérdés, mint a felelet. http://ujszo.com/online/kultura/2016/11/28/grendel-lajos-legutobbi-novellaiban-tobb-a-kerdes-mint-a-felelet
[2] Szászi Zoltán: A kiábrándultság szomorúsága az új Grendel-kötet. http://ujszo.com/online/kultura/2016/11/21/a-kiabrandultsag-szomorusaga-az-uj-grendel-kotet
[3] Uo.
[4] Láng Zsolt: A közelség ideje. http://www.es.hu/cikk/2016-09-23/lang-zsolt/a-kozelseg-ideje.html
[5] https://www.facebook.com/lajos.grendel – 2017. május 17-ei és május 30-ai bejegyzés.
[6] Lengyel Flóra: Kicsit skizofrén helyzet, nehéz megszokni. http://168ora.hu/kicsit-skizofren-helyzet-nehez-megszokni/ – 2016. 09. 14.;
A tömeggyilkosságokról síri csönd volt... http://drot.eu/article/tomeggyilkossagokrol-siri-csond-volt – 2017. 06. 08.;
Sándor Zsuzsa: A magyar csecsemőket feldobták a levegőbe, úgy lőtték agyon őket – interjú Grendel Lajossal. http://168ora.hu/magyar-csecsemoket-feldobtak-levegobe-ugy-lottek-agyon-oket-interju-grendel-lajossal/ - 2017. 06. 26.
[7] Az eddigi ismereteket Cúth Csaba foglalta össze legutóbb: A rossz magyarokat lelövik. Magyar Nemzet Magazin, 2017. 08. 12–18. 17. és 22–23.
[8] Károlyi Csaba: „Mindazt, ami volt”. ÉS, 2017. 07. 28. 18.
[9] Osztovits Ágnes: „Pozsony végérvényesen szlovák lett”. Heti Válasz. Téka, 2017. 08. 24. 35.

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Kántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándoréveiGömöri György versei
Prózák
Hernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálva
Kritikák
Csehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról Az értelmezés füstcsíkjai - a Lözsurnál dö Lüniverről
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA