Esszék, tanulmányok

 

 csoori.jpg

 

Falusi Márton

 

A radikális hasonlóság elve

Csoóri Sándor költészetében

 

 

Egy költői életmű jellemzése és értelmezése előtt álló egyik legnagyobb feladat, hogy a dicséret vagy az elmarasztalás stratégiája ne összemossa, hanem jól kivehetően elválassza a vizsgált költészetet mint főtémát a keretül szolgáló elődöktől, pályatársaktól; egy pillanatra kiszakítsa a hagyomány folytonosságából. Bizonyos irodalomkritikák hajlamosak arra, hogy elragadtatásukban az összes ismert szuperlatívuszt vagy épp csüggedten negatív tartalmú megállapításaikat rendeljék a művekhez, mások viszont kétlépcsős műveletsort alkalmaznak. Indításképpen fölfestik azt az alakulástörténetet, amelybe azután – mintegy evolúciós láncszemként – beilleszthetik a költőt. Az első stratégia ugyan szubjektívebbnek, a második indokoltabbnak tetszik, mindkettőben közös, hogy alig-alig határolja körül azt, amitől a vizsgált költői életmű egyedivé válik. Hiszen nem attól jellegzetes, hogy a kanonizált „nagy elődökkel” egyenrangú, csupán a legmagasabb jelzőkkel illethető; ám nem is attól, hogy bizonyos elvárásoknak inkább eleget tesz, mint másoknak. Mégpedig az egyediség stílusjegyei, az összetéveszthetetlenül sajátos ismérvek emelik be a műalkotásokat a kánonba, érdemesítik őket a kollektív emlékezésre. Mégis mitől egyedi, sőt kivételes költészet Csoóri Sándoré? Miként írható körül stílusa, amely – Granger definíciója szerint – „a műből egy egyedi egyéniséget teremt”[1]?

Jóllehet népszerű, vannak olvasói, recepciója szerteágazó, líratörténeti besorolhatatlansága miatt az életmű mintha nem tárulkozna fel kellőképpen; s ez a jelenség a költészetről való beszédmódjaink működésképtelenségének számlájára írható. Egyfelől a lírikus Csoóri oeuvre-je ellenáll annak a típusú referencialitásnak, ami kétségbevonhatatlanul a „nemzet sorskérdéseire adott egyértelmű és expanzív válasz lenne” – ahogy Pécsi Györgyi fogalmaz[2] –; másfelől – állítólag – „a közösségmagyarázat naivsága” mégiscsak nyomot hagyott rajta – Tolcsvai Nagy Gábort idézve –, ha más irányban tájékozódott is, mint ihlető, idősebb pályatársai. „A lírai beszélő itt is vallomástevő, de teljes öntudattal, önérzettel lép föl a megszólalásaiban, szemben Juhász egyetemes leíró vágyával, Nagy László ontológiai megilletődöttségével” – olvassuk Tolcsvai Nagytól[3], aki később hozzáteszi, hogy „Csoóri számára is fontos a költészet, a költői nyelv hatalma”; igaz, esszéi igazolják antiszkepticizmusát „a nyelv uralhatatlanságával kapcsolatban”, nem pedig versei[4]. Kulcsár Szabó Ernő korai opus magnuma pedig e költészetet „az újnépies élményköltészet formakincsének” megújításával, a „képviseleti” szerepfelfolgás „krízishelyzetének” érzékeltetésével, a versalany „újraszituálásával” jellemzi; de úgy, mint amelyik még kötődik „a modernség utolsó horizontjához”[5], ily módon a korszerű megnyilatkozás – „a lírai nyelv alulretorizáltsága”, „a nyelvjátékok lehetőségeinek kiaknázása” és „az ironikus-groteszk beszédmód felerősítése” – iránt nem mutatkozik a szükséges mértékben fogékonynak[6]. Kulcsár Szabó korai és Tolcsvai Nagy közelmúltbeli értelmezése ugyan számos kritikát kapott, s a „közösségmagyarázat naivsága” vagy az „ontológiai megilletődöttség” párbeszédképtelen kategóriák, Csoóri költészete – legalábbis a kortárs irodalomtörténet kanonizált csatornái szerint – mégis az „irodalom senkiföldjén[7]rekedt. Egyszerre megragadhatatlan a „hagyomány folytonosságát” és a „hagyomány megszakítottságát” bizonyító elméletek, szemléletmódok számára; sajátszerűségével mindazok fegyvertelenül néznek szembe, akik Nagy László polifóniája, Illyés Gyula „reflexív, áttetszően gondolati”[8] stílusa, vagy a „művészet utáni kor” új szenzibilitása felől rohannák le, s ejtenék a teória rabjául. Nem kétséges, hogy az eszmetörténeti megközelítések hálásabb tárgyukra akadnak az esszékben; míg a dialogicitás esztétikája a Csoóri-féle személyességgel, fenomenológiai introspekcióval, az analitikus nyelvfilozófia paradigmája pedig az erősen retorizált dikcióval, a figuratív stílussal áll hadilábon.

Kiindulópontom, hogy a Csoóri-költészet páratlan metaforikus gazdagsága okozza a legnagyobb fejtörést a magyar irodalomértelmezésnek. Ha röpke pillantást vetünk a kortárs magyar líra és poétika metaforához való viszonyára, nem igazodunk el egykönnyen. Részint jobbára azok a költői beszédmódok kapják a legtöbb méltatást, amelyek alulretorizáltak, depoetizáltak, nyelvhasználatuk átlátszó; vagy éppen önreflexív módon, kritikusan veszik igénybe a különféle retorikai alakzatokat, egyszerre támaszkodnak rájuk és rúgják ki őket maguk alól. Részint viszont Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor metaforái „mint metaforák” becsülendők alá, mondván, nem valódi metaforák, amiért a referencialitásra – ez lenne a „képviseletiség” – rá vannak utalva. Erősen kérdéses, hogy ez a két típusú – csupán látszólag ellentmondó – megközelítés mennyire a versek esszékkel és közéleti megnyilatkozásokkal való „összeolvasásának” eredménye, és mennyire próbálja meg feltérképezni a poézis mélystruktúráját. Annyi viszont bizonyos, hogy – közvetlenül vagy közvetve – a Csoóri-metafora kognitív funkcióját, bölcseleti teljesítőképességét bírálja mindkettő. Végső soron arra a következtetésre jutnak, hogy a konvencionális valóságismeret, afféle megállapodásszerű közösségi ethosz és affektív ráhangolódás nélkül ezek a versek nem értelmezhetők, vagyis – másképpen fogalmazva – a megfigyelő szubjektumához kötődő benyomások szervezik szövegszerűségüket, amelyet az „élmény pátoszán” kívül semmi sem legitimál. Ekként összegezhető a magyar költészet – posztmodern öntudatra ébredése előtti – naiv hagyománytörténése, amely a „szerepszétírásos” lírai demokrácia episztemológiája helyett a „messianisztikus-konfliktusos” szerep kétely nélküli feladatvállalását rögzíti, és – némi becsmérlő mellékzöngével ejtve ki – elégikus vagy rapszodikus hanghordozású. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Csoóri Sándor-i „metaforikus esszé” is ugyanennek az értelmezői logikának esett áldozatául; mondván, a költői képek igazsága nem követelhet helyet magának a műveken kívül, főként pedig nem vetekszik a korszerű tudományos érvelés apofantikus kijelentéseivel. A világ érzéki hatalma többé nem a költő osztályrésze, s a magyar irodalomértelmezés az életvilág Nagy László-i, Csoóri Sándor-i újraírásának programját a nemzetépítés 20. században idejétmúlttá váló kódrendszeréhez kapcsolja, amellyel határozottan szakít a bölcseleti igényű kódrendszer, az irodalom voltaképpeni „nagykorúsága”. De vajon miként határozható meg a Csoóri-féle metafora? Valóban a képi gondolkodás alulreflektált, naiv beszédmódjaként?

Úgy tűnhet, mintha rövidre fogott eszmefuttatásom a Csoóri-életművet puszta ürügyként használná egy általános irodalomelméleti probléma kiélezéséhez. Pedig éppen a fordítottjára tesz kísérletet. Ahhoz ugyanis, hogy a verseket elmozdíthassuk a hivatalos félreértelmezés vakvágányáról, a költői szubjektumról pedig lefejthessük az utolsó irodalmi-közéleti tekintély maszkját – bár nem nehéz elképzelni, hogy Csoóri és Esterházy halálával az irodalomnak a normatív univerzum formálásában betöltött funkciója végképp elveszett –, a metafora mibenlétét kell tisztáznunk. Itt hívom segítségül Ricoeur nagyszabású monográfiáját, Az élő metaforát. A francia filozófus a metaforát – a strukturalizmussal és a posztmodernnel egyaránt vitatkozva – cselekvésontológiájának kulcsfontosságú elemévé avatta, kiterjesztve mintegy a nyelvi kreativitás egészére.[9]Arisztotelész filozófiáját fölelevenítve konstatálja, hogy „a metaforának egyetlen szerkezete, ám két funkciója lesz: egy retorikai és egy poétikai funkció”[10]. Arisztotelésznél a metafora nem más, mint „epiphora”, vagyis a szó valahonnan valami felé történő követhető, de nem közönséges elmozdulása; „információhordozó” és „valamiféle tanácstalanság kiváltója”[11]. Ricoeur legalább négy ponton bírálja az arisztotelészi Rétorika és Poétika későbbi értelmezőit. Egyrészt igazolni kívánja, hogy „létezik olyan nem-metaforikus nézőpont, ahonnan a metafora működése szabadon megfigyelhető”; másrészt a „közönséges” használat nem jelenti egyúttal a „tulajdonképpeni” használatot (a névszó nem lényegében tartozik hozzá egy fogalomhoz); harmadrészt – az előbbivel összefüggésben – a „helyettesítés” fogalmával számol le, amely a metafora tisztán retorikai elméletének sarokköve: a metaforikus szó nem egyszerűen a nem-metaforikus helyére lép, hiszen úgy kimerülne a puszta dekorációban, a metafora bármikor visszaállítható lenne[12]. Negyedrészt – hosszan cáfolva a lehetséges ellenvetéseket – Ricoeur a szemiotikától a szemantikán át a hermeneutikáig haladva a metafora mondatjellege (diskurzusjellege) mellett érvel. „Észrevenni, szemlélni, meglátni a hasonlót: nemcsak a költőnél, de még a filozófusnál is ez lesz a metaforának tulajdonítható zseniális tett, amely a poétikát az ontológiához kapcsolja”[13]. Nem vitás, hogy akik a Csoóri-költészetből a modernitás utolsó szavait hallják ki, a metafora analógiás viszonyrendszerét tartják problematikusnak. Ám a metafora egyúttal a poétikát az ontológiával is összeköti. Ha viszont a metafora csupán helyettesít és utánoz, nem tapint rá a dolgok természetére, a phüsziszre, legfeljebb a beszédmód költői karakterét jelöli. Kutatásának fontos csomópontjában ezért Ricoeur az arisztotelészi mimézisfogalmat leválasztja a meggyőzés retorikai fogalmáról. „A tragikus költemény müthosza” ugyan rokonságban áll „a metafora helyéül szolgáló lexisszel[14], ám a müthosz „szerepéhez tartozó” mimészisz „felépíti és konstruálja is egyben, amit utánoz”[15]. Ezek szerint „a metafora titka” a „szavak szintjén végbemenő értelemelmozdulás”[16] és „a müthosz szintjén történő értelemfelmagasztosítás” egyszerre, amely kiterjed a katarsziszra is; vagyis „arra emlékeztet, hogy nincs olyan diskurzus, amely megszüntethetné a világhoz tartozásunkat”[17]. Ekként a költemény mimetikus funkciója korántsem merül ki a vulgáris utánzásban, tükrözésben, sőt a műalkotás inherens sajátja.

Ricoeur könyve bebizonyítja, hogy a metafora „inflálódása” a strukturalizmus és a posztmodern elméletek tévedésein alapszik. Amíg a retorika – sőt a neoretorika is – megelégszik a trópusok osztályozásával, addig a „helyettesítési elméletet” cáfoló „feszültségelmélet”, a metaforikus mondat jelentésegységére alapított, „tisztán predikatív metaforaelmélet” a „metaforikus értelem létrehozásának elmélete is lesz”[18]. Ricoeur a metaforához tapadó „jártasságot” vagy „tehetséget” kifejezetten a „gondolat tehetségének” tekinti, s ennyiben is tagadja a kortárs magyar irodalomértelmezésben megcsontosodott tételt, hogy a trópusok ellenállnak a bölcseleti kihívásoknak. Tehát a metafora interakciós hálózatot alkotó, szemantikai esemény. De vajon miféle gondolat jut kifejezésre egy olyasféle komplex metaforikus rendszerben, amilyen a Csoóri-versé? Eljutottunk a „retorikai nullfok” kérdéséhez. Vajon létezik-e a teljességgel „átlátszó diskurzus”, amelyik maga volna „a tartalom szubsztanciája”, „az információs azonosság által meghatározott jelentés”[19]?

Úgy fest, hogy a Csoóri-lírával szembeni különböző fenntartások ezen a ponton ütköznek össze egymással. Egyfelől a költői nyelv hatalma, „képviseletisége” erőteljes referencialitást feltételezne, hiszen ennek alapján a költői én heroikusan leigázná a valóságot, tényállásainak igazságot szolgáltatna. Ennek a megállapításnak viszont ellentmond a jakobsoni tézis, hogy a metaforikus rendszerek alakzatai mögül a diskurzus ki sem látszik: „a poétikai funkció győzedelmeskedik a referenciális funkció felett […] az üzenet önmagáért kezd létezni”[20]. Ha viszont a „metaforizálást” puszta retorikai díszítésként, helyettesítésként fogjuk fel, amely a referenciálist nem semmisíti meg, nem értékeli át teljes mértékben, csupáncsak – mint a meggyőzés antik mintája – alátámasztja, akkor a vers bölcseleti karaktere nem szenved nyilvánvalóan csorbát. Ha pedig a gondolatiság mint retorikai nullfok elérése válik esztétikai mércévé, abban az esetben a költemény diskurzusát fölemészti valamiféle bölcseleti (filozófiai) diskurzus. E logikát végiggondolva nem is a Csoóri-versek metaforikusságát marasztalja el a kortárs irodalomértelmezés, hanem a metaforahasználat mikéntjét: ahhoz, hogy a poétikus funkció végképp felszámolja a referenciális funkciót, túlságosan is átlátszó, élményszerű nyelven szól a beszélő; ahhoz viszont, hogy a „nyelv uralhatatlanságát” tanúsítsa, túlságosan is átlátszatlan, figuratív nyelven. A költő tehát ura a trópusoknak, egyszersmind ura a valóságnak is.

Ricoeur azonban belátja azt is, hogy a vers nem viselkedhet másként. Diskurzusa alakzatok nélkül nem lenne érzékelhető, hiszen a (hipotetikusan) átlátszó nyelv a tudományos, értekező próza; a metaforikus absztrakció helyett csak a fogalmi absztrakció választható. Ám az alakzat több mint eltérés, mert magában foglalja az eltérés redukcióját. Érzékelhetővé és leírhatóvá is tesz. „A jelentésváltozás nem más, mint a diskurzus visszavágása arra a lerombolással való fenyegetésre, amelyet a szemantikai helytelenség képvisel.”[21] Amikor a kortárs magyar költészettörténet a korszerűen kifejlődött költeménytől elvárja, hogy alulretorizált legyen, ugyanakkor performatív módon tegyen tanúbizonyságot a közlés lehetetlenségéről, vagyis szakítson a „romantikus énlírával”, a „képiesség komplexitásával és intenzitásával”[22] (Kulcsár Szabó Ernő), de mindezt úgy hajtsa végre, hogy „a grammatikai képződés a meghatározó” eljárássá váljék, ellentmondásba keveredik. Vajon hogyan számolhat le egy műalkotás egyszerre a referencialitással és a világ újraírásával? A metafora szükségképpen kapcsol össze két, ellentétes irányultságú mozzanatot: eltér a hétköznapi nyelvhasználattól, de fölépíti, „szem elé tárja” sajátszerű struktúráját. Enélkül a vers nem lenne egyéb – miként Ricoeur Jean Cohent idézve érvel –, mint „egyfajta antimondat”. Máskülönben Cohen éppen a Kulcsár Szabóéval ellentétes fejlődési folyamatot ismer fel, mert szerinte „a klasszicista költészettől a romantikus, majd a szimbolista költészet felé haladva »a verselés egyre erősítette a versmérték és a szintakszis közötti széttartást, mindig egyre messzebb ment az agrammatikalitás irányába[23]. Ily módon egyre nyakatekertebb érveléshez kell folyamodnunk, ha meg akarjuk érteni, hogy a modern és posztmodern psziché szétszaggatottságának megfelelő poézis jellemzően milyen stratégiát választ. A képiességet nem választhatja, mert az mimetikus, mitikus és katartikus, a személyességet, az anakronisztikus „alanyi költőt” tolja előtérbe, ám az átlátszó diskurzust sem, mert az a naiv kollektivitást, a konstatív szándékot, az egyértelműséget képviseli.

Voltaképpen a metaforával szemben – ha megértőbben hajolunk a kortárs magyar irodalomértelmezéshez – az a legfőbb kifogás merül fel, hogy a nyelvi kompetenciát, a gondolkodást és a költészetet egyneműként kezeli. Emlékezzünk vissza Arisztotelészre, aki a „metaforázást”, „a hasonló vonások felismerését” afféle eredendő képességnek tulajdonította. Mintha a görög filozófus „zseniesztétikáját” túlságosan is komolyan vették volna későbbi értelmezői, s emiatt kötötték össze a romantikus szubjektum világmagyarázó erejével. Voltaképpen ezt fejezi ki az S. Varga Pál-i „hagyományközösségi paradigma” is, amely szerint „a népköltészet azért őrizhette meg eredetiségét, mert töretlen maradt benne az eredeti nyelvi-költői hagyomány folytonossága, függetlenül attól, mi maradt meg vagy került bele tartalmilag”[24]. Csoóri ugyanezt imigyen formulázza meg a Szántottam gyöpöt című esszéjében: „a népdal a megíratlan idők lírai emlékezete”. Egyszerre a kollektív megelőzöttség tapasztalata, mely nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanságát tanúsítja, valamint a fogyatékos kulturális emlékezet reparátora. Amikor Csoóri a népdal metaforikus szerkezetében a szürrealizmus metaforikus szerkezetét éri tetten, nemcsak egy retorikai fogás archaikus eredetére világít rá, hanem a poétika apofantikus jellegére, az egyszerre létbe és nyelvbe vetett szubjektum gondolkodásmódjára.

Idézzük csak fel Breton versét (A szabad társulás) és A komáromi szép lány balladáját

 

„Asszonyom haja rőzsetűz
Gondolatai forró villámok
Alakja homokóra
Asszonyom alakja tigrisfogak közé került vidra
Asszonyom szája a végső nagyságrendű
csillagok kokárdája és bokrétája”

„Dunának feneke: koporsóm feneke.
Dunának két széle: koporsóm két széle.

Dunának habjai: az én szemfödelem.
Dunának halai: koporsóm szögei.”

 

De vajon igaz-e, hogy ha az idealista episztemológia iránya megfordul, s immár a nyelvben nem a logoszra ismerünk, hanem a folyton változó szubjektumra, akkor a metafora, az analógiás gondolkodásmód nem érvényesülhet többé? Tényleg arról lenne szó, hogy a metafora kizárólag a szubjektum−objektum viszony idealista felfogását mintázza meg? Ricoeur bebizonyítja, hogy a metafora a „megnevezés” és a „predikáció”, a „szavak” és a „mondatok” között található; ontológiai funkciója van[25]. Ezután kísérli meg, hogy a metafora valamiféle definícióját adja, és a helyettesítés-elmélet nélkül magyarázza meg a hasonlóság működését. Le Guern okfejtésére támaszkodva kifejti, hogy „a metafora nem csupán a nyelv anyagára (azaz a jelentésviszonyokra) vonatkozik, hanem módosítani képes magát a referenciális viszonyt is”[26]. A költői kép csakis akkor tehet szert szemantikai státuszra, ha az érzékeltetett eltérést redukálja, vagyis megteremti az „új helytállóságot”. Ez a folyamat viszont a mondat logikáján, denotatív funkcióján immár kívül eső konnotációs jelenséget is magában foglalja. A metaforikus kijelentés kettős jelentésre képes, egyszerre kognitív és affektív; ikonikus jellegénél fogva mozgósítja a képzeletet, asszociációkat kelt, ám a hasonlóság „szem elé tárása” révén logikai státuszra is emelkedik. Ricoeur elméletének igazi jelentősége abban mutatkozik meg, ahogyan a költői kép jelentésproblémájától nem választja el az igazságproblémáját: „nem elégszünk meg a mű struktúrájával, hanem föltételezzük a mű világát is”[27]. Azáltal ugyanis, hogy az irodalmi műalkotás referenciája („első rangú jelölete”) felfüggesztődik, „a diskurzus jelöletét valamiféle másodrangú jelöletként terjeszti ki”. Ami pedig a „felfüggesztett referencia és a kiterjesztett referencia közötti viszonyt”[28] láthatóvá teszi, az nem más, mint a metafora. A metafora ontológiája egész egyszerűen a műalkotás sajátszerűsége; az irodalmi mű nélküle nem jön létre, s nem is értelmezhető anélkül, hogy jelentését és referencialitását tisztáznánk. A lényegi kérdés ugyanis az, hogy a jelentés grammatikai síkja – a jakobsoni szelekció és kombináció – miként kapcsolódik a konnotáció pszichológiai, érzelmi síkjához, vagyis a jelentés a referenciához. Voltaképpen ugyanerről beszél Clifford Geertz is a „sűrű leírásban”. A szimbólum ugyanis „egyfelől a valóságról alkotott modell, másfelől a valóságnak a modellje”[29]; a sűrű leírás pedig a jelek „olvasása”, melynek révén nem annyira „megállapítjuk, mit reprezentálnak”, hanem a „bennük foglaltakat” kutatjuk, hiszen egyáltalán nem adott számunkra a kultúrán kívüli valóság, miként az irodalmin kívüli sem adott.

Elfogadva Ricoeur okfejtését, egyre határozottabban rajzolódik ki a Csoóri-recepció paradoxona. Ha úgy olvassuk verseit, ahogyan a posztmodern javasolja, és nem feltételezünk „szükségszerű viszonyt egy adott alakzat és Ethosza között”[30], akkor teljességgel értelmetlen bármiféle „képviseletiséget” nekik tulajdonítanunk. Sőt, ebben az esetben a metaforakomplexumok felfogása nem léphet túl a helyettesítés-elméleten. Ha azonban a referencialitást vizsgáljuk, a költői világot, a Csoóri-versek állításai nem konstatívak, hanem hipotetikusok, s arra is rájövünk, hogy „a metafora sokkal inkább megteremti, mintsem megtalálja és kifejezi a hasonlóságot”[31]. Vajon arra a naiv, a nyelvet eszközszerepbe kényszerítő poétikára ismerhetünk-e, amelynek igénybevételével a költői szubjektum a világban szilárd léthierarchiát rögzít? A metaforikus diskurzus nemcsak arra szolgál, hogy a nyelv a köznapitól eltérően szervezze meg a valóságot, hanem arra is, hogy „a dolgok egy másfajta létmódját is láthatóvá” tegye: „felfedezi azt, amit megalkot, és kitalálja azt, amit megtalál”[32]. Ricoeur belátja, hogy nemcsak a metaforát, hanem az irodalmi létmódot általában véve sem értelmezhetjük másként, mint ami új viszonyt létesít a valósághoz. Max Blacket idézve írja, hogy „a metafora a valósághoz való viszonyában azt képviseli a költői nyelvhez, mint amit a modell a tudományos nyelvhez képest”[33]. A „metaforikus igazság” felszámolja a hangulat, az érzelem és a megismerés közötti választás kényszerét, miként a poétikai és a retorikai funkció közötti választás kényszerét is; a költői nyelv egyszerre és elválaszthatatlanul fiktív és újraleíró – ez a nyelv egyik „eksztatikus mozzanata” Ricoeur szerint. „A metafora így tehát egy olyan csereforgalmat létesít a költő és a világ között, amelynek köszönhetően az egyéni élet és az egyetemes élet együtt növekedik.”[34]

Persze a francia filozófus sem tagadja, hogy a költői nyelv eksztatikus mozzanatát feltáró irodalomkritikát a romantikus szellemfilozófiai vonatkozásokhoz kell visszavezetnünk. De vajon nem tartozik-e minden esetben a művészi nyelvalakításhoz efféle romantikus reminiszcencia? Ideje visszakanyarodnunk az eredeti kérdéshez. Miféle értelmezési stratégiát kellene választanunk a hasonlóság elvét radikalizáló Csoóri-féle versmondatokhoz? Kétféle megoldás kínálkozik. Az elméleti diskurzus megismételheti „a költői diskurzus szemantikai működését”. Ezt a stratégiát – ezúttal ellentmondva Ricoeurnek – nem vethetjük el. A „szabályszerű” és a „szokatlan jelentéstágulások”, a transzcendentális és a költői analógia között ugyanis nem feltétlenül olyan nagy a különbség, mint ő állítja[35]. Miért is ne vihetne közelebb az egyedi stílus burkának fölfejtéséhez, ha bizonyos költői metaforákat filozófiai metaforákkal magyarázunk? Ettől függetlenül ez a megoldási javaslat nem kielégítő. Emlékezzünk arra a bevezető gondolatra, hogy az irodalomértelmezésnek a toposzokba ágyazott minősítést és az objektív tudományosságnak álcázott rangsorolást kellene meghaladnia. Az olyan kijelentések, mint például hogy a különféle létminőségek, kategóriák és hierarchikus szintek közötti analógia megteremtésével Csoóri a lét teljességét szerette volna birtokba venni, találóak ugyan, de nincsen megkülönböztető képességük. Született-e valaha olyan – akár antik, akár modern, akár posztmodern – költő, aki nem erre törekedett? Mint ahogy az ironikus és groteszk nyelvjátékok sem idegenek Csoóritól. Az ő lírája annak köszönheti kivételességét, hogy a teljességet másként kívánja birtokba venni, az irónia és a groteszk alakzatait másként használja. Csakhogy az egyéni és az egyetemes, a konkrét és az általános között éppen a metafora ver hidat. Ricoeur az elméleti és a költői diskurzusmód közé iktatott „szakadékról”, „leküzdhetetlen különbségről” beszél. Az „imagináció” és az „intellekció”, a metaforikus és a fogalmi gondolkodás „folytonossághiánya” voltaképpen egy dinamikus világ két szférája közötti interakcióból keletkezik[36]. A metafora „mint eredendő hozzátartozásunk a világhoz” megnyitja a nyelvet a tapasztalat előtt, hogy az értelmezés racionális művelete „kimeríthesse”. Van tehát esélye annak, hogy a metaforára a metaforán kívülről tekintsünk, de a „képzelet lendülete” az elsődleges dinamizáló erő. A metaforikus kijelentés megkettőzött referenciája alapján Ricoeur a metaforát a „van” kopulájának feszültségébe sűríti: „A »-nak« lenni annyit jelent, mint lenni és nem lenni”[37]. A referencia szemantikája elfedi ezt a paradoxont, amely mindazonáltal a metafora lényege. Hogyan is lenne így a metaforikus líra „sematikus”, zárt, beszélője pedig mindentudó, nem lévén kiszolgáltatva a „jelentések tükörjátékának”? És vajon miként valósítható meg az „antimimetikus” és „areferenciális” költészet?

Ricoeur a strukturalistákon és a posztstrukturalistákon is végső soron ugyanazt kéri számon – amint erre Seregi Tamás is felhívja a figyelmet –, „a stílus megközelíthetetlenségét”[38]. „A konnotációnak az önmagát jelöléssel való azonosítása Ricoeur szerint tulajdonképpen ahhoz vezet, hogy minden egyes költemény csak a »költészet« általános jellegét, vagyis önreferens voltát képes reprezentálni. Ha ennél többet kívánunk kimutatni egy költemény kapcsán, akkor önkéntelenül is elindulunk a referencia irányába […].”[39] Kovács Árpád pedig ekként fogalmaz: „A költészet nyelvi alkotásai azért képesek az önmegértésre irányuló eszmélet működését inspirálni, mert a szöveg metaforikus képződményei fel tudják függeszteni a reprezentált dolog és a reprezentáló eszköz között fennálló megszokott, rögzült, konvencionális kapcsolatot.”[40] Felfüggesztik – tehetjük hozzá –, és újraírják. „Képvisel-e a képviseleti líra”? – teszi föl a provokatív kérdést kiváló tanulmányában Finta Gábor, aki a híres Nagy László-vers (Ki viszi át a szerelmet) elemzése után azt a következtetést vonja le, hogy „úgy tűnik tehát, a vers állítása szerint ezek a cselekvések egyedül a versben végezhetők el, vagyis a vers cselekvése az, ami fenntartja a világot”[41]. Ha a költő „hisz a kimondás erejében”, az olvasó pedig „beszéli a vers nyelvét”, akkor a kulturális emlékezet aktivizálódik. Enélkül pedig vajon beszélhetünk-e még értelmesen bármiféle költészetfogalomról?



[1] Paul Ricoeur: Az élő metafora. Osiris Kiadó, Budapest 2006. Metafora és referencia. 324. o.
[2] Pécsi Györgyi: A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről. In: Kortárs 2001/6. szám. http://epa.oszk.hu/00300/00381/00047/pecsi.htm, 2017. 01. 20.
[3] Tolcsvai Nagy Gábor: Szembesülés a naiv költői világépítés határaival. In: A magyar irodalom történetei. III. kötet. Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.) Gondolat Kiadói Kör, Budapest 2008. 460. o.
[4] uo. 461. o.
[5] Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945−1991. Argumentum Kiadó, Budapest 1993. 144-145.o.
[6] uo. 187. o.
[7] Lásd: Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram Kiadó, Pozsony 2008. A kötet tételesen kérdőjelezi meg Kulcsár Szabó Ernő bölcseleti szemléletmódjának megalapozottságát.
[8] Kulcsár Szabó: A magyar irodalom története… i.m. 144. o.
[9] Lásd ehhez: Seregi Tamás: Paul Ricoeur cselekvésontológiája. In: Világosság 2007/1. szám. 43-64. o.
[10] Ricoeur: i.m. 21. o.
[11] uo. 28. o.
[12] uo. 35. o.
[13] uo. 47. o.
[14] uo. 61. o.
[15] uo. 65. o.
[16] uo. 68. o.
[17] uo. 72. o.
[18] uo. 91. o.
[19] uo. 132. o.
[20] uo. 216. o.
[21] uo. 227. o.
[22] Lásd: Kulcsár Szabó Ernő: A „szerelmi” líra vége. „Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben. Akadémiai székfoglaló.
http://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_szekfoglalok/Kulcsar_Szabo_sz ekfoglalo_20040627.pdf, 2016. 07. 11.
[23] Ricoeur: i.m. 225. o.
[24] S. Varga Pál: A népnemzeti irodalom fogalma Gyulai Pálnál. In: Jelenkor 2002/7-8. szám. http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/312/a-nepnemzeti-irodalom-fogalma-gyulai-palnal       2017. 01. 20.
[25] Ricoeur: i.m. 199. o.
[26] uo. 268. o.
[27] uo. 324. o.
[28] uo. 326. o.
[29] Wolfgang Iser: Az értelmezés világa. Gondolat Kiadó – ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, Budapest 2004. 102. o.
[30] Ricoeur: i.m. 336. o.
[31] uo. 349. o.
[32] uo. 353. o.
[33] uo. 353. o.
[34] uo. 366. o.
[35] uo. 381. o.
[36] uo. 441. o.
[37] uo. 448. o.
[38] Seregi: i.m. 57. o.
[39] uo. 57. o.
[40] Kovács Árpád: Mi az egzisztenciális metafora? In: Literatura 2013/2. szám. 97. o.
[41] Finta Gábor: Képvisel-e a képviseleti líra? In: Kortárs 2011/4. szám. http://www.kortarsonline.hu/2011/04/kepvisel-e-a-kepviseleti-lira/2930, 2017. 01. 20. 

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 06.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Zalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészéből
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA