Esszék, tanulmányok

 

L__v__teiLLNY.jpg

 

Lövétei Lázár László

 

„Nagyon szabad künn a szabad”

– avagy miért szeretem én ennyire Arany Jánost? –

 

„Kiváncsiság bűnnek fele” – okítja Krisztus urunk Szent Pétert Arany János A hegedű című apokrif történetében, amikor a kocsmai életre kíváncsi apostolt palóc és matyó fuvarosok alaposan eltángálják valamelyik észak-alföldi csárdában. Sajnos én is kíváncsi természet vagyok, rendszerint meg is kapom ezért jól megérdemelt büntetésemet. Hogy egy példát is említsek: legutóbbi, Alkalmi című verseskötetemet elküldtem egyik filozófus ismerősömnek, érkezett is hamarosan a ledorongoló válasz, hogyaszongya: Zöld című kötetem után az Alkalmi jókora visszalépést jelent a pályámon, mert utóbbi kötetben nincs semmi, csak egy kis regionális (erdélyi vagy székelyföldi) nosztalgia, illetve egy-két vers, amelyekből kiderül, hogy a költő mennyire szereti a gyermekeit-családját. Szomorúan állapítja meg – írta még filozófus ismerősöm –, hogy oly sok pályatársamhoz hasonlóan én is hajlamos vagyok a begubózásra, a befelé fordulásra. De hát én ezeket mind Arany Jánostól tanultam! – válaszoltam, de a mentegetőzésem bizonyára nem hatotta meg filozófus ismerősömet, hiszen éppen ő volt az, aki egyetlen mondatban „elintézte” a 200 éve született Arany Jánost, mondván, hogy „Szánni kell szegény, boldogtalan Arany Jánost, a világirodalom egyetlen nagy költőjét, akinek nem volt semmi mondanivalója”.

 *

 Szóval: tanultam bizony én Arany Jánostól – és nemcsak költészetet, hanem életvezetést, életmódot, -stílust is, főleg 1856-os Kisebb költeményeiből! Jó ideje izgat ugyanis, hogy mi a fenét keresnek ebben a kötetben a családi, „biedermeieres” versek (Oh! ne nézz rám, Itthon, Enyhülés stb.) vagy a humoros szösszenetek (A tudós macskája, Aranyaimhoz, Háziuraság, Írószobám, Alkalmi vers, Arkádia-féle) az olyan bődületesen nagy, vagy szép, vagy jó, vagy fontos „depressziós” versek mellett, mint a Kertben, a Mint egy alélt vándor, Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot, Ősszel, Reményem, A világ, Visszatekintés stb. (Sőt, egy időben azzal szórakoztattam magam, hogy – szándékosan „mechanikus” szempontot tartva szem előtt – kivonást alkalmazok az 1856-os kötet 90 verséből: ha már 39 éves korában jelent meg a kötet, maradjon csak 39 vers a kötetben!* Az már más kérdés, hogy azóta se tudtam eldönteni, melyik legyen az a bizonyos 39 vers…)

Nos, „depressziós” és „családi” és „humoros” versek egymás-mellettiségén nem érdemes sokat töprengeni (föltéve persze, hogy nem irodalomtudós az ember, hanem csak szimpla olvasó!). Elég, ha egyszerűen Arany Jánost olvasunk! Van ugyanis Aranynak egy hideglelősen pontos látlelete (1861-es, Irányok című értekező prózájában) az 1850-es évek költészetéről (s így, értelemszerűen, saját verseiről is): „A nyomás, a zaklatottság, a meghasonlás, mely politikai rázkódásaink után európaszerte erőt vett a kedélyeken, midőn nem vala hit, nem remény, nem bizalom – midőn besüppedt lábunk alatt a föld, s biztos irány helyett az asztaltánc szédelgéseiben kerestünk enyhületet: ily kor, mondom, nem lehetett a jóravaló, a higgadt, a kitartó alkotás kora. Midőn a külső élet megszűnt, elfojtatott: a lélek ön belsejébe fordítá szemeit; nem lévén a családi, az egyéni léten kívül semmi, ide pontosult össze minden életmeleg, a költészetnek sem vala egyéb menedéke, mint a belvilág, az egyén, legfölebb a család: tehát a lyra.” De – folytatja Arany – „a mi lyránkon e szomorú tíz év alatt, kevés kivétellel, éppen nem látszik a kor bélyege, hanem ha nem tagadólag, azaz hogy ellapult a nyomás alatt; a kedélyek meghasonlása nem hozta be költészetünkbe az engesztelő humort.”

„Nem érdemes sokat töprengeni” – mondottam az imént, de azért mi időzzünk még egy kicsit a fenti idézeteknél, illetve a „belvilágnál”, a „családnál” és a „humornál”.

Ami a belvilágot illeti: nemrég újraolvastam a Toldi szerelmét, s a Harmadik ének 14. strófájában megakadt a szemem négy soron, ami korábban elkerülte a figyelmemet:

 „Mert úgy vala e jó ősi ház kiszabva,
Úgy látta helyesnek, aki helybehagyta,
Hogy sose bámuljon országba-világba:
Nézzen, igaz bölcsként, befelé magába.”

 Basszus!, mondtam magamban, mintha ezeket a sorokat Arany az ’50-es években írta volna! (Miközben tudjuk, hogy a Toldi szerelmét 1879-ben fejezte be!) Vissza is lapoztam gyorsan a Daliás idők első (az ’50-es években írt) dolgozatához, s lám: az inkriminált négy sor – apró eltérésekkel – tényleg ott van már az első dolgozatban is:

„Mert úgy volt a jámbor ősi ház kiszabva,
És úgy látta jónak, aki helybenhagyta,
Hogy ne kandikáljon országba-világba,
Nézzen, mint igaz bölcs, csupán önmagába.”

Utólag persze könnyű okosnak lenni, hiszen mi tudjuk (az 1856-os kötet alapján is!) mennyit küszködött Arany a totális dezillúzióval! Amikor nekiláttam ennek a „laza, költői esszének” (tartván magam a szerkesztői utasításhoz), megfogadtam magamban, hogy széles ívben elkerülöm a fent említett „nagy, vagy szép, vagy jó, vagy fontos” verseket (remélve, hogy azokat mindenki ismeri), de a „belvilág” kapcsán most mégis kénytelen vagyok idézni (kiváltandó a kevésbé ismert Arany-versekből is százszámra idézhető depressziós verssorokat) a Mint egy alélt vándor egyetlen sorát:

„Nem a célra vágyom; elveszett irányom…”

Hagyjuk most a belső rímet (meg egyáltalán a költészetet); legyen elég itt és most annyi, hogy ennél kétségbeesettebb verssort én még nem olvastam. Ha valaki komolyan veszi ezt a sort, már ez is bőven „jogalapot” szolgáltat egy látványos öngyilkossághoz vagy egy nem kevésbé látványos alkoholizmushoz (utóbbira a kortársak közül, sajnos, Vörösmarty az elrettentő példa). Csoda-e, ha Arany menekülő-útvonalat keres – no nem önmaga, hanem hozzátartozói számára. Fiamnak című versében például „a hit malasztját” kínálja „balzsamúl”:

„Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!...
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál édes gyermekem.”

Bizonyára mindenkinek feltűnt a logikai ellentmondás a szakaszon belül: én (a költő) ugyan nem hiszek (vagy már nem ép bennem a hit), de azért a fiamnak mégis ezt ajánlom! Mi ez? Szívatás? Cinizmus? Nos, szerintem nemhogy cinizmus, de még csak logikai ellentmondás sincs itt, van viszont annál több pedagógiai (vagy „csak” apai) érzékenység. Mert mi lenne az alternatíva? A kollektív öngyilkosság? Vagy tanítsam meg a fiamat, „költőileg”, undorodni? Vagy szidni a „Facebookon” a hülyéket-bunkókat (értsd: az emberiséget), tudván, hogy a fiam is ott van az „ismerőseim” között? Vagy járjunk együtt ópiumbarlangba? Vagy ne is mondjak semmit a fiamnak, remélvén, hogy ő majd (odacseperedve) eldönti, mi a harci helyzet?

Sajnáljuk-e mindezek után, hogy Arany nem csak „depressziós” verseket írt és nem lett egy démoni „Baudelaire” belőle? Persze, fel kell rázni a tespedtségből az emberiséget, csak épp az nem mindegy, hogy melyik utat választjuk. Szívszorító Arany választása, amikor a totális dezillúzió kellős közepén így kezdi legsötétebb verse, a Bolond Istók I. részét:

„Kedvem van énekelni (ritka kedv
Egy idő óta!) s ami több, vigat,
Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv
(Humor) nevetett s olykor szívre hat.”

Majd 16 sorral később:

„Szeretem, hogyha – mint tavasz-mezőn
Árnyékot napfény – tréfa űz komolyt;
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk cukrozott epéje.”

Sovány vigasz, persze, az engesztelő humor, tanításnak is „régi”, de mennyivel „humánusabb”, mint progresszív eszméket hajszolva feje tetejére állítani a világot! De az se kizárt, hogy csak én vénültem meg végérvényesen, és ott is mondanivalót látok, ahol nincs is mondanivaló...

*

S akkor most mi van? Hogy is állunk azzal az országba-világba való „kandikálással” (vagy „bámulással” – mennyivel erősebb és passzívabb és véglegesebb ez utóbbi, javított állítmány!)? Marad a befelé nézés (igaz bölcsként), és a család, és a humor? Vagy másképp fogalmazva: vajon tényleg volt-e (van-e) ma is aktuális mondanivalója Aranynak? Kényelmetlen ilyesmikkel bíbelődni, de alighanem megkerülhetetlen, és mélyen összefügg azzal a kérdéssel, hogy mit gondolt Arany a haladásról (vagy ahogy ő nevezte: a „polgárodásról”). Nos, ez ügyben még számomra is világos, hogy míg „fiatalkori” művében, a Toldi estéjében érez némi nosztalgiát a régi világ iránt („Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –, / Ha felülünk, felvesz, ha maradunk nem vár; / Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt”), addig Visszatekintés című, a ’60-as évek elején írt és Gyulai Pálnak címzett szerkesztői állásfoglalásában már egyértelműen az „óvatos” haladás mellett teszi le a garast (ami engem illet, még ezen az úton is követni tudnám, „gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel” – hogy ismét a Mint egy alélt vándort idézzem): „A nyugati polgárosodás, cserébe jóléteért, akármit beszéljünk, sokat letörölt már, vagy módosított őseredeti sajátságainkból, s ezen, míg jellemünk erkölcsi magva ép marad, nincs mit oly igen sopánkodnunk – legfölebb versben. Semmi baj, míg az átalakulás természetes úton, idő és körülmény lassan fejlesztő, módosító befolyása alatt történik; az volna baj, ha a nemzet tompa ájulásban hagyná el magát vagy őrült, erőszakos kézzel szaggatná ki jelleméből múltja hagyományait.”

Mondom: eddig – elvileg – rendben is van a dolog, és követni is tudnám Aranyt ezen az úton is… csakhogy míg a fenti idézetet idemásoltam, folyton ott kísértettek bennem Arany Gondolatok a béke-congressus felől című (1850 szeptemberében írt és a Kisebb költeményeiben szintén szereplő) versének befejező szakaszai:

„Isten egészbe’ működik,
Egészre fordít gondot;
Midőn egy nép – mint a kovász –
Megérett és… megromlott,
Midőn satnyúlva testben és
Lélekben túlmüvelve,
Békét ohajt a gyáva test,
Az elcsigázott elme;

Midőn a renyhe társaság
Büzhödt állóvizében
Új bűnök milliárdjai
Vannak keletkezőben;
Midőn a munka és vagyon
Egymástól messzi esnek,
És a tökélyre vitt csalást
Mondhatni rendszeresnek;

Midőn eltünve a szerény
Családiság zamatja,
A nő erényét… s ami több:
A férj nejét eladja;
Midőn apát öl a fiú,
Rokont öl a rokonság,
S mérsékli bűne tudatát
A kétes vér-azonság;

Midőn a gazdag megkövül
És a szegény elfásul…
Egyszóval a polgárodás
Fordul reánk csapásul:
Akkor elétör egy vad nép
Szilaj vére s erénye,
És elborít, mint a tenger
Hullámi, vagy fövénye…”

Satöbbi. A befejezést már nem idézem… Ilyenkor bizony már csak nagyon fészkelődve szeretem Arany Jánost. Vagy egyszerűbben fogalmazva: mint oly sok kortársam – én sem szeretek tükörbe nézni… És Isten őrizzen mindenkit attól, hogy holmi aktuál-politikai izét lásson bele ebbe az Arany-versbe! Ami messze nem a legnagyobb, vagy legszebb, vagy legjobb, vagy legfontosabb verse Aranynak! Illetve fontosnak – más hely és idő és körülmény közepette – talán fontos lehetne… És Isten őrizzen mindenkit attól is, hogy ott dörömböljön az agyában Berzsenyi alkaioszi tízese: „Róma ledűl, s rabigába görbed”… Felejtsük hát el gyorsan ezeket a sorokat, és

*

lapozzunk vissza inkább ennek a rövidke esszének a címéhez („Nagyon szabad künn a szabad”), ami az egyik legbűbájosabb Arany-versből, a Téli vers című, humoros kis szösszenetből származik, amely versben olyan hideg van, hogy „a vén, vaksi hold” még szerelmeseket sem lát kint, a szabadban mászkálni. Készséggel elismerem, hogy nem volt tisztességes kiragadni a címben idézett verssort a kontextusból, mert sokkal többet sejtet, mint amennyit az eredeti szövegkörnyezetben mondani akart. Ezért

*

(befejezésül) hadd nyugtassak meg mindenkit: csak nekem ment az agyamra Arany János; nem vagyunk forradalmak után, tehát semmi okunk a totális dezillúzióra az elnyomatásban (ja, hogy én éppen erdélyi magyar vagyok, az meg az én privát szerencsém); szó nincs arról, hogy elsatnyult volna és békét óhajtana a gyáva test, vagy hogy a lélek túl lenne művelve; nincsenek új bűnök milliárdjai keletkezőben; a tökélyre vitt csalást sem mondhatni rendszeresnek, sőt: munka és vagyon kifejezetten kéz a kézben járnak; és a szerény családiság zamatja is új reneszánszát éli stb. – nem is értem, miért kattant be nekem ennyire Arany, s miért menekültem Alkalmi című kötetemben is hozzá, ha ennyire szép és jó minden! Velem lehet tehát a baj, ha valami ördögszerűség folyamatosan A lejtőn sorait duruzsolja a fülembe:

„Nem magasba tör, mint másszor –
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz…”

Csíkszentdomokos, 2017. március 28.

 

Elhangzott 2017. május 13-án Göteborgban, a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör iHuset-programsorozatában.

 


* Arany „újraszerkesztésére” természetesen már mások is gondoltak, Pilinszky például A befalazott Arany címmel tervezett egy új Arany János-kötetet. Íme, mit mond erről a szándékáról egyik 1968-as interjújában: „Én, amikor Arany Jánost korrigáltam, akkor láttam, hogy Arany Jánosba befalazva megjelent egy teljes Baudelaire. Csak ki kéne szabadítani a nagy epikus költeményekből és töredékekből kis töredékeket, össze lehetne állítani egy Fleurs du Malt. Én fölajánlottam, hogy megcsinálom. Olyant, amiben izgalmasabb dolgok vannak, mint a Fleurs du Malban. Hihetetlen dolgokat talál az ember, de nincs rá kiadó. Milyen őrült érdekes lenne. Annyi széljegyzetelt teljes kiadása van, hát mi vizet zavarna egy ilyen?”

 

Megjelent a Bárka 2017/3. számában


Főoldal

2017. június 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA