Szőcs Géza
„A másik fél tisztelete”*
Egy frappáns meghatározás szerint a huszadik századi zene „rekviem az ebben a században tönkretett és elpusztított emberekért”. Ez talán az irodalom jelentős részéről is elmondható – és nemcsak a 20. (és 21.) századi irodalomról, hanem a mindenkori irodalomról, az Iliásztól napjainkig.
Európa több mint 70 éve viszonylagos békében él, kisebb balkáni háborúkat és polgárháborúkat leszámítva, no meg az 1956-os szovjet intervenciót Magyarországon. Az Európai Unió országai azonban, Görögország és Ciprus kivételével, korábban soha nem tapasztalt, a kontinens életében példátlannak mondható békében élnek, tényleges háborúk és forradalmak nélkül.
Ennek következményeképpen az irodalom szép lassan veszíteni kezdett társadalmi súlyából, ha úgy tetszik: nemzeti jelentőségéből. A keleti blokk országaiban az irodalom és a filmművészet kb. 1990-ig megőrizte azt az önként vállalt misszióját, amit így nevezhetünk: „a közösség lelkiismerete és annak szócsöve, hangosító berendezése”.
A kelet-európai országokban bekövetkezett fordulatot követően leáldozott a politikai tartalmak kulturális üzenetekbe való kódolásának.
Ahol nincs cenzúra és megtorlás, ahol szólásszabadság van, ott nincs szükség virágnyelvre. De a Vasfüggöny nyugati oldalán is változást hozott a hidegháború vége és a kétpólusú világ alkonya.
Ugyanis az említett „hosszú béke” során a legfőbb, szinte az egyetlen igazi feszültségforrás a hidegháború volt.
Külön témával ér fel az értelmiség előkészítő szerepe és aktív részvétele a politikai események előkészítésében és végigvitelében Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban, meg a Szovjetunióban. Ezzel összefüggésben megkerülhetetlen a nyugat-európai értelmiség viselkedése: a szolidaritása, ha szolidáris volt, és az ellenségessége, ha értetlen volt.
Ily módon a kelet-európai értelmiség bizonyos értelemben szerepzavarba került, miután hagyományos nemzeti legitimációja meggyengült, sőt megszűnt. Okafogyottá váltak a nyugati értelmiségiek kedvenc témái is, úgymint a különböző rendszerek konvergenciája meg a két Németország egyesülésének lehetséges/lehetetlen bekövetkezte.
Jelenleg a szellemi élet öndefiniálási és önpozicionálási, helykeresési kísérleteinek lehetünk tanúi. A kulcsszó mindenesetre, amely összeköti a szellemi és a politikai valóságot, mert mindkettő számára kiemelt hivatkozás: ez a morál.
Az európai irodalmi hagyományon belül létezik azonban egy olyan vonulat, amelyik az értelmiség szenvedéstörténetének artikulációjaként írható le. Ez a szenvedéstörténet mintha az orosz irodalomban találta volna meg legadekvátabb önkifejezését. Mint az orosz irodalom más területein, itt is Alekszandr Puskin a legfőbb forrás és ihlető erő: ő nyitotta meg az újkori Oroszországban a hatalom által üldözött írástudók hosszú sorát. A hatalommal való konfrontációja jelentékeny mértékben segítette hozzá prominens és egyedülálló költői habitusa kialakításához. (Természetesen sem Puskint, sem Szolzsenyicint nem önmagában vett „ellenzékiségük” tette nagy művésszé, mint ahogy az is magától értetődik, hogy az „értelmiség szenvedéstörténete” nem holmi értelmiségi önsajnálatot jelent, hanem az egész nép vagy nemzet kálváriáját.) Puskin ebben Ovidius elkötelezett híve és követője volt, aki az európai irodalom történetében alighanem a politikai okokból száműzött első író volt. Ovidius rendkívül erős költői öntudata, ami a száműzetésben keletkezett verseinek eszmei kötőanyaga, két évezred múltán Oszip Mandelstam századunk harmincas éveiben szállóigévé vált híres bonmot-jában köszön vissza: „sehol a világon nincsen olyan becsülete az irodalomnak, mint nálunk, Oroszországban, ahol egy versért meg is ölhetik az embert.” Puskin és Mandelstam egyaránt erős szálakkal kötődtek Ovidiushoz: mindketten értő csodálói voltak az antikvitásnak, és személyes sorsuk összekötötte őket a tomi énekessel. Mindkét orosz költő az Ovidiuséhoz mérhető költői öntudatot mutat. Ovidius sorsa pedig előrevetítette azt, ahogyan Szentpétervár költőjéből a kolimai lágerek énekesmadara lett. A száműzetés poézise jellegzetesen kelet-európai jelenség. E poézis alapkérdése a történelem születése – „the making of the past” –, illetőleg e történelem és benne az ember (ön)értelmezése.
És mi történik mindeközben Európa nyugat[abb]i felén/tartományaiban? Egy olyan kísérlet a személyes érdekeltség, érintettség megszüntetésére, amely nemcsak ontológiai értelemben bizonyult képtelenségnek, hanem morális katasztrófa is egyben. Ha ugyanis valakinek sikerülne eljutnia oda, hogy teljes érdektelenséggel szemléli a világot – s benne értelemszerűen a másik embert –, ez szükségképpen a világ eldologiasításához vezet. Az ilyen szemlélő a világhoz, mint valamely „eldologiasított tárgyhoz” viszonyul – amiről legtöbbet a 20. század folyamán az ilyesféle objektivizmusnak köszönhető, hosszabb-rövidebb életű utópisztikus társadalmi formációk (túlélői) tudnának mesélni…
A személyes érdekeltség megkerülhetetlenségét jól illusztrálja a „kultúra” főnév etimológiája. A „kultúra” szavunk a latin colo ige negyedik alakjának a származéka. Eredetileg a föld megművelése („agricultura”), tágabb értelemben valami/ valaki gondozása, majd jelentésátvitel útján az istenség tisztelete, ápolása – a kultusztevékenység – jelölésére szolgált (deos colere = „isteneket imádni”). A szó jelentése később a mai értelemben használt „kultúra” fogalmát is magába szívta és e fogalom felé tolódott el. Jól látható, hogy mindezen jelentésnyalábokat egyetlen vezéreszme fogja össze: a nyersnek, a parlaginak, a meg nem műveltnek, a műveletlennek a nyesegetése, művelése gondozás, ápolás útján. Ennek a mélyén azonban a másik fél tisztelete húzódik meg – a földé éppen úgy, mint az istenségé vagy a gondozott/ ápolt emberé. „A másik fél tisztelete” a másik féllel folytatott interaktív és ezért véget nem érő kommunikációt implikálja, a lezárhatatlan kommunikációt – azt, amit Mihail Bahtyin interperszonális dialógusnak nevez – a földdel, az istennel, a „gondozott”, vagy ami ebben a kontextusban ezzel egyet jelent: bármilyen módon és „előjellel” tisztelt személlyel és saját magammal.
Ezért jelenthetjük ki nagy biztonsággal, hogy a kultúra soha nem lehet személytelen vagy egyszemélyes. Kultúra ott lehetséges, ahol kapcsolat van, kultúra az, amiben több személy, több én, több alany vesz részt.
Ezzel már el is jutottunk a közösséghez, melynek összetartó ereje, identitásának záloga a továbbadott vagy újonnan keletkező, általánosan elfogadott értékek halmaza. Egyetlen szóval: kultúra.
Dosztojevszkij Ördögök című regényének egyik szereplője, Satov a főhős, Nyikolaj Sztavrogin egy korábbi gondolatát idézi fel:
„A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan. Ez – annak a csillapíthatatlan vágynak az ereje, hogy eljussunk a véghez, ám ugyanakkor tagadja a véget. Ez tulajdon létünk szüntelen és fáradhatatlan igenlésének és a halál tagadásának az ereje. Az élet lelke, ahogy az Írás mondja, „az élet vizének folyói” (…) „Istenkeresés”, ahogy én a legeslegegyszerűbben nevezem. […] Az Isten az egész nép összetett személyisége – elejétől a végéig véve.”
Nem vagyunk kötelesek istenkeresésként meghatározni a kultúrára váró folyamatos és bonyolult feladatrendszert. De talán nem tévedünk nagyot, ha a kultúrát mint a közösség létigenlésének imperatívuszát értelmezzük, az író felelősségét pedig úgy határozzuk meg, mint akinek küldetése és felelőssége a közösséget összetartó erők szolgálata.
A 77 éves Heidegger így fogalmazott:
Már csak egy Isten menthet meg bennünket. Egyetlen lehetőségünk az marad, hogy a gondolkodás és a költészet terén készenlétbe helyezzük magunkat Isten megjelenésére, avagy Isten távollétére a pusztulásban; hogy durván szólva ne csak „elpatkoljunk”, hanem, ha már elpusztulunk, akkor a távollévő Isten szeme láttára tegyük. […]
Befejezésül, rávilágítva arra is, hogy az említett felelősségvállalás, a műveltség fenntartása és folytonos megújítása szüntelen küzdelmet is jelent, idézzük Thomas Mann: Európa, vigyázz! című jeremiádájának egy passzusát 1935-ből:
„Ugyanaz a hatvanas éveit taposó férfi [ti. Goethe] mondja egy más alkalommal: ’Az ifjúság már nem hall. Mert a jó halláshoz sajátos műveltség kell.’
Műveltség! Egy egész nemzedék gúnykacaja felel erre a szóra. (…) Mintha a műveltség nem lenne egyéb, mint ez: szabadelvűség és polgáriasság. Mintha nem a nyerseség és emberi szegénység ellentétét jelentené és azon kívül a lomhaság ellentétét, egy nyomorult ernyedtségét, amely nyomorult ernyedtség marad, ha mégoly feszességben tetszeleg is – egyszóval: mintha a műveltség mint forma, mint a szabadság és igazság akarása, mint lelkiismeretesen folytatott élet, mint végtelen fáradozás nem maga lenne az erkölcsi fegyelem! Szeretem Goethe egyik öregkori költeményét, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: ’Hol van az, ki oly teherrel / küzd, aminőt mi cipeltünk?’
Igen, hol van az, aki küzd?”
***
Ezeket a töprengéseket természetesen Európa történelmének elmúlt fél évszázada határozza meg. E találkozó egyik legfőbb értelme, hogy a résztvevőket megismertesse, életközelből, a más kontinenseken végbement és végbemenő folyamatokkal, elvekkel és vezérlő értékekkel. Ehhez kívánok jó tanácskozást.
* Az előadás 2016. május 24-én Balatonfüreden hangzott el a Kelet-Közép-Európai Országok – Kína I. Irodalmi fórumán. (A szerk.)
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
