Nádasdy Zoltán
Vissza a 2,5 dimenzióba
(2011, Austin, Texas)[1]
Sziasztok! Ismét elröppent egy év. Ha emlékeztek még a tavalyi előadásomra[2], a „lélek" fogalmának újradefiniálásáról szólt. Azt próbáltam bizonyítani, hogy a lélek egy nézőpont, amely az emberi agy flexibilitásának köszönhetően alkalmas ki-bevándorolni az emberi testből. Ennek a kérdésnek egyik folytatásaként végeztünk itt a Texasi Egyetemen egy kísérletet. Háromdimenziós videókat vetítettünk a kísérleti személyeknek, melyeket egy mozgó kocsi ablakából vettük fel. A videókat két szempontból manipuláltuk. Az egyik, hogy a lejátszás sebességét változtattuk, lassított és gyorsított lejátszással, a másik variáció az volt, hogy módosítottuk a késleltetést a két szem között, vagyis az egyik szemünkkel látott videót késleltettük a másikhoz képest. A nulla késleltetéstől (teljes szinkronizáció) elmentünk két másodperces késésig, amely szinte abszurd, mivel az egyik szem két másodperces késéssel látta a beérkező képet a másik szemhez képest. Ennek ellenére az a számunkra meglepő eredmény született, hogy az emberi látás képes a két kép háromdimenziós összeolvasztására még akkor is, ha az időbeli különbség meghaladja az egy másodpercet. Sajnos ezt most nem tudom demonstrálni, mert ahhoz Nektek háromdimenziós szemüveget kellene felvenni. Ez csupán egy kitérő volt ahhoz, hogy a három dimenzióról gondolkodjunk egy kicsit. A három dimenzió kérdése annál is inkább időszerű, mert az idén forgalomba kerültek a 3 dimenziós tévé készülékek, és a 3 dimenziós komputer játékok is a piacon vannak már egy ideje. Az egyik ilyen 3 dimenziós televíziós technológiát különben itthon is fejlesztik, ez az úgynevezett lentikuláris lencse technológia, amelynek az a nagy előnye, hogy nem kell hozzá szemüveg. Mikor tavaly Magyarországon jártam a különböző üzletközpontokban működés közben láttam ezeket az óriási lentikuláris 3 dimenziós LCD tévéket. Tehát ez ma már itt van, elérhető távolságban és megvásárolható. De nem is kell nagyon messzire mennünk, mert a mobiltelefonok egy új generációja már 3 dimenziós képernyővel fog kijönni, amely lehetővé teszi a 3 dimenziós filmek és tévéműsorok online fogyasztását a kisméretű mobil képernyőn, szemüveg nélkül. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 3. dimenzió betört a hálószobába és vele együtt a gyerekszobában is hamarosan megjelenik. Itt van körülöttünk, nem lehet menekülni előle. Nem tudom, hányan emlékeznek az első 3 dimenziós mozi élményükre, amely -legalábbis az én esetemben - fantasztikus volt. Azóta is bármikor 3D IMAX moziban ülök, annak minden perce rendkívüli élmény, szinte nem akarom elhinni. „Nem akarom elhinni, hogy 3 dimenzióban látok", ami ugye egy paradoxon, mert egyébként is 3 dimenzióban látok egész nap, állandóan, akkor miért olyan fantasztikus ez az élmény? Mintha idáig nem 3 dimenzióban láttunk volna. Tehát ez egy furcsa jelenség, hogy miért olyan elképesztő élmény? Tegyük ezt a kérdést félre egy pillanatra. Megfigyeltétek, amikor beültök egy ilyen moziba (fontos hogy moziba a nagy képernyő és a sötét miatt), körülbelül öt perc után hozzászokik az ember a 3 dimenzióhoz és utána már nem is érdekes igazából. Tehát az első élmény elég erős, azután hozzászokunk, és attól kezdve ritkán lesz olyan átütő az élmény, mint a kezdetén. Vannak ismerőseim, akik azt mondták amikor az Alice csodaországban-t kezdték vetíteni a mozikban, hogy ők inkább a hagyományos, nem a 3 dimenziós verziót nézik meg, mert a 3 dimenzió valahogy fárasztja a szemüket. „Túl sok", elvonja a figyelmüket és jobban élvezik a hagyományos változatot. Akkor nagyon meglepődtem, hogy mi is az, hogy „túl sok"? Elvégre a 3D egy hozzáadott élmény, egy luxus, amiért annyit fáradoztak a filmkészítők, és akkor most miért akar valaki visszamenni a 2 dimenzióba? És különben is, mi történik napközben, amikor 3 dimenzióban látunk normálisan? Vajon akkor is lecserélnék ezek az emberek ezt az élményt 2 dimenzióra? Akkor miért nem csukják be a szemüket állandóan, vagy hordanak szemtapaszt, szóval miért ez a tiltakozás a 3 dimenzió ellen? A másik érdekes dolog, hogy bármennyire átütő is ez az új 3 dimenziós technológia, ezeknek a 3 dimenziós tévéknek a piaca mégis pang, tehát az emberek nem rohannak az üzletekbe és cserélik le az egy-két éves LCD-t, vagy a plazma tévéjüket 3 dimenziósra. Miért nem? Pedig nem sokkal drágább! Szóval ezek a kérdések, hogy itt van a 3 dimenziós szórakoztatás, de mégsem őrülünk meg tőle, mint kis morzsák, úgy gyűlnek a padlón, amelyeket megpróbálunk a szőnyeg alá söpörni, de mégis, ha komolyan vesszük, ezek mind az agyi vizuális feldolgozás egy érdekes aspektusára utalnak. Ezeket kísérlem megvilágítani. Én különben a holográfia és a 3 dimenziós képalkotás megszállott rajongója vagyok, elmegyek megnézni minden 3 dimenziós filmet. Többek között így jutottam el Werner Herczog egyik közelmúltban bemutatott filmjére, Az elfeledett álmok barlangjára, angolul Caves of Forgotten Dreams a film címe. A dokumentumfilm az 1994-ben felfedezett franciaországi Chauvet-barlang harminckétezer éves barlangrajzait mutatja be, Herczog humorával és egy kis társadalomkritikával fűszerezve. Mellesleg a filmet 3 dimenzióban rögzítették, és így is vetítik, de a mondanivalóm szempontjából ez nem lényeges. Ennél a filmnél egyébként igen sokat számít a 3D, fontos a barlangfal domborulatainak megjelenítése a rajzok és a falfelület viszonyának minél teljesebb megértéséhez, továbbá a rajzok életszerűségét is jelentősen növeli. A lényeg, hogy a film bepillantást ad az új kőkorszak szintjén álló emberek gondolkodásának világába, pontosabban abba, hogy ők mit értettek realitáson, mert amint látható, a rajzok meglehetősen reális képet adnak, és mindenképpen azt a szándékot tükrözik, hogy az alkotói megpróbálták ezt a realitást minél nagyobb hűséggel tolmácsolni. Ez azért érdekes, mert kiderül, hogy miként viszonyul az ő realitás kritériumuk a mi mai realitás kritériumunkhoz. Gondoljunk bele, hogy ekkor még, harminckétezer éve az Aurignacien korban Neandervölgyiek is voltak a Homo sapiens körül. Elődeink gleccserek lábainál a hideggel küzdve, lényegében mamutvadászattal, különböző medvefajok és gazellák elejtésével harcoltak a túlélésért, hogy a mindennapi betevőt megteremtsék. Tehát közvetlenül a jégkorszak után vagyunk, amikor még mindig jég borítja fél Európát.[3]
A barlang képei bámulatosak. Az előbbi bevezetőből úgy tűnhet, amellett kívánok érvelni, hogy milyen jól megragadták a 3 dimenziót, már akkor. Azonban nem pontosan ezt akarom mondani, hanem inkább amellett érvelek, hogy amit megragadtak az pontosan a 2,5 dimenzió. De továbbmegyek, és amellett érvelek, hogy a művészetet mindig is a 2,5 dimenzió érdekelte, sőt hozzáteszem, hogy az agyban a vizuális feldolgozás 2,5 dimenzión alapul. De mi is az a 2,5 dimenzió? Egyáltalán, hogy lehet nem egész számú dimenziókról beszélni? Nos, matematikailag nem probléma tört dimenzióról beszélni, mert a matematika úgy definiálja a dimenziót, mint azt a függvényt, amely leírja, miként nő egy tárgy tömege a tárgy élhosszúságával. Például amikor egy léggömböt felfújunk tudjuk: a léggömb tömege az átmérő harmadik hatványával nő és innen jön ki a 3 dimenzió. Ha viszont az árnyékát nézzük ugyanannak a léggömbnek, akkor az árnyék területe csak az átmérő négyzetével arányosan nő, s ugye ebből kapjuk meg a 2 dimenziót. Tehát ha valaminek a tömege az átmérő arányában két és félszeresre nő, akkor beszélnénk 2,5 dimenzióról. Ilyen tárgyakat a valóságban nem ismerünk, csak a fraktálok világában élnek, és a továbbiakban nem is a matematikai értelemben vett 2,5 dimenzióról akarok beszélni. Hanem arról, hogy alapvetően van egy 2 dimenziós reprezentációnk az agyban, amelyhez az agy hozzáfűz olyan jelzéseket/utalásokat, amelyek a 3 dimenziós kiterjedés derivátumai. Tehát a 3D a 2D származéka annak érdekében, hogy a 3 dimenziós formát érzékeljük, de ettől a reprezentáció még mindig a 2 dimenzióban marad, úgy, mint például egy fotón vagy egy reneszánsz festményen. Mindannyian tudjuk, a szobrászattól eltekintve a képzőművészet valójában 2 dimenziós nyersanyaggal dolgozik, tehát mindig is 2 dimenziós volt és ez történetileg koronként, stílusonként, geográfiai helyzettől függően változik. Hogy milyen mértékben adott hozzá egy korszak harmadik dimenziót, az az idővel változik, de soha nem történt meg egy teljes 3 dimenziós fordulat. Inkább mindig egyfajta él hozzáadásáról beszélhetünk. Térjünk vissza a Chauvet-barlang rajzaihoz. Pár dologra érdemes odafigyelnünk. Például azon túl, hogy ezek egytől-egyig állatokat ábrázoló kontúrok, ha megpróbáljuk leírni, mégis milyenek ezek a kontúrok? Először is rendkívüli módon precízek. Gondoljunk bele, ezeket az ábrákat fejből rajzolták. Maga a barlang meglehetősen mély, egy ideig eltart, amíg az ember eljut ezekbe a termekbe, ahol a barlangrajzok vannak. Lényeges tehát, hogy az állatok nem voltak jelen, hanem az állatokat fejből, emlékezetből rajzolták. Előbbi azt jelenti, hogy pontosan memorizálták ezeknek az állatoknak a külső megjelenését. Ez talán nem meglepő, mert ha belegondolunk, ezekre az állatokra vadásztak, ezektől rettegtek minden nap, ezért elég jól bevésődött a képük az emlékezetükben. Tehát az első pont, amit hangsúlyozni kívánok, hogy a kontúrok rendkívül precízek. A második pont, hogy nemcsak kontúrokról van szó, hanem a kontúroknak vastagsága van, mégpedig a vonalvastagság reprezentálja a 3. dimenziót. És itt jelenik meg a 2,5 dimenzió, mert a vonalnak kettős szerepük van: az egyik maga a kontúr funkció, a másik, hogy ennek alkalmazásával egyben egy árnyékot is létrejön. Tehát csakúgy, mint a fotókon, az árnyék a test élein úgy jelenik meg, hogy ha az állat például oldalról van megvilágítva, akkor az éleknél - tehát a kontúrok, a körvonal közelében - teste a domborulat szögével arányosan sötétebb, így vastagabb kontúrt kap, azaz a kontúrok 2,5 dimenziósak.
A harmadik pont: ha megfigyeljük, sok állat fejét nem pontosan oldalról ábrázolták, hanem enyhe szögben elfordítva. Például a bölények fejét az oroszlános kompozíció bal oldalán egytől-egyig fél fordulatban, s nem pedig pontosan oldalról látjuk.
Negyedik pontként a mozdulatok fantasztikus légiességét emelhetjük ki. Ahhoz, hogy lássuk, ezt mennyire nehéz elérni, javaslom mindenkinek, aki jól tud rajzolni, próbálja meg reprodukálni. Ha valaki le szeretne rajzolni egy légiesen szökellő lovat vagy egy gazellát, láthatja, hogy ez nem könnyű feladat, mert ha a részletekben precíz akar maradni, akkor statikus lesz a rajz. Ezt a fajta légies, szökkenő mozgásélményt így visszaadni nem hétköznapi dolog.
Megfigyelhető az is, hogy a mozgást fázisokkal ábrázolják, tehát ugyanúgy, mint a futuristák a XX. század elején (ez egy Boccioni képpel jól illusztrálható). A mozdulatok fázisokra bontva történő ábrázolása alkotja az ötödik pontot.
Ezeknek az alapelveknek, amelyeknek most csak egy részét vázoltam fel, s bizonyára sokkal több van még, számtalan kisugárzása van a későbbi művészetekre. Lényegében az egyik legdöbbenetesebb élmény az, hogy az összes későbbi művészeti irányzatnak, stílusnak az előzménye benne van ezekben a rajzokban - az impresszionizmustól a kubizmusig, a barokktól a hiperrealizmusig mind megtalálhatók a Chauvet-barlangban a maguk nyers formájában.
Nézzük meg közelebbről a lófejet! Ezt az ábrázolást próbálom meg összehasonlítani egy olyan lófejjel, melyet az Acropolis domborműveiről ismerünk, valamint egy másik, lófejet ábrázoló egyszerű digitális fotóval. Egyértelműen látható, hogy szinte anatómiai precizitással formálták meg a barlangban talált lófejet. A vicc az, hogy ha megnézzük ezeket a fejeket, kiderül, hogy a barlangrajz jobban hasonlít a fotóhoz mint a görög dombormű, amely meglehetősen stilizáltnak tűnik.
De én a továbbiakban csak a dimenzió aspektusra vagyok kíváncsi. Ha megnézzük ezeket a rajzokat, nyilvánvalóvá válik a játék a kontúrok és a testek 3 dimenziós tömege között, szinte érezhető az élvezet az alkotón, ahogyan az oroszlán körvonalát precízen fölvázolja, biztos vonásokkal. Igaz, hogy ez csupán egy kontúr, de mégis benne van a reliefszerű 3 dimenzió, vagyis olyan, mintha tulajdonképpen egy domborművet rajzolnának. Tehát több mint 2 dimenzió, de nem egészen 3 dimenzió. A vonal vonal marad, amely nem adja fel a vonalak és a kontúrok szigorú testeket definiáló tulajdonságát sem. Az egyszerűség kedvéért hívjuk 2,5 dimenziósnak.
Ettől látszólag teljesen függetlenül David Marr angol idegtudós, pszichológus és látáskutató, a MIT munkatársa a '70-es években bevezette a 2,5 dimenziós vázlat fogalmát. Marr szellemi öröksége a látáskutatásban felbecsülhetetlen értékű. Munkatársaival abban az időben vetették fel először, hogy miközben az agyunk a 2 dimenziós retinális képekből megkonstruálja a 3 dimenziós élményt, az információ átmegy egy feldolgozási szakaszon, amelyet David Marr 2,5 dimenziós vázlatnak nevezett. Erről a korszakról azt kell tudni, hogy ez volt az az időszak, amikor a mesterséges intelligencia betört a pszichológiába és az idegtudományba, átdefiniálva az alapvető kérdéseket. (...)
Ismétlem, a 2,5 dimenzió úgy jön létre, hogy a 2 dimenziós képre téri attributumokat húzunk rá, úgy mint árnyékokat, textúra gradienseket, színt, perspektívát, vonalperspektívát. Ennek a 2,5 dimenziónak azonban önálló élete van. Ez a legutolsó képi reprezentáció ugyanis az agyban, amelyet már a környező hátterek 3 dimenziós rekonstrukciója követ. Előbbi viszont nem szükségszerűen képi, hanem fogalmi is lehet, vagyis egyfajta világra vonatkozó tudás. Itt a tárgyak téri, vagy még absztraktabb, szemantikai koordinátái reprezentálódnak. Ezek egyszersmind leírhatók nyelvi eszközökkel és át is vannak itatva nyelvi elemekkel. Azon a ponton, amikor a 2,5 dimenziót átemeljük 3 dimenzióba, már összekeveredik a képi leírás a szemantikával. Itt már a tárgyaknak egy nyelvi leírása történik, a téri navigációt segítő szimbólumok jelennek meg, tehát olyan nyelvi jelképek, határozók, mint „előtte", „mögötte", „alatta", „fölötte", „utána", „jobbra", „balra", stb.
Tehát az utolsó, még szigorúan vizuális reprezentáció az agyban 2,5 dimenziós. Ez azt jelenti, hogy a művészet tárgya (itt most kizárólag a képzőművészetre gondolok) mindig is 2,5 dimenziós volt, és az is marad, legalábbis addig, amíg az agy ebben a formában, ahogy a fejünkben van, létezik. Hacsak nem az emberi evolúció vesz egy új irányt, amivel ezt a 3 dimenziós reprezentációt úgy fölfejleszti, hogy egy külön struktúra fog kialakulni - ki tudja mi lesz százezer év múlva.
Lényegében tehát be vagyunk zárva ebbe a 2,5 dimenziós világba, és ez nem rossz, csak megint azt mutatja, hogy művészeti forradalmak ide vagy oda, jöhet bármiféle technológiai áttörés - 3 dimenzió, 4 dimenzió stb. - nem érdekes, mert az agyunk úgyis a 2,5 dimenzióval dolgozik, s mindent 2,5 dimenzióra fordít le. Így mindig a 2,5 dimenziós jelenségek lesznek érdekesek számunkra és mindig is ez lesz az a „felület", amelyet az agy - akár művészeti célból, akár valóság reprezentáció céljából - alkalmazni fog. Ezt alátámasztandó, érdemes megnézni például az anatómiai illusztrációk történetét. Az emberi test szisztematikus tanulmányozása és realista ábrázolása a reneszánszban kezdődött. Ha pillantást vetünk ezekre a korai illusztrációkra (például Vezalius vagy Leonardo anatómiai rajzaira), nyilvánvalóvá válik, hogy egytől egyik rajzokról és nem festményekről van szó, tehát a vonalaknak kulcsszerepük van. A rajzokon egyfajta eching-technikával (vonal-szálkákkal) illusztrálják a domborulatokat, úgymint az izmokat és az erek fonalát. Ez a vonalkázás nagyon fontos, mert teljesen pontosan írja le az ábrázolás tárgyát képező szövet téri szerkezetét ereknek vagy izmoknak. Ennek kapcsán érdekességképpen megemlíthető, hogy az anatómiai könyvek az 1980-as évektől kezdődően kisebb technológiai forradalmon estek keresztül, amikor is a fényképek a nyomdatechnika fejlődése révén hirtelen olcsóvá váltak. Sorra jelentek meg a fényképekkel gazdagon illusztrált anatómiai tankönyvek. Hamarosan azonban kiderült az orvosi oktatásban, hogy ezek a fotókkal illusztrált anatómiai könyvek egyáltalán nem használhatók jobban, mint a korábban rajzokkal illusztrált elődeik. Miért? Ha valaki megnézi művészi szemmel ezeket a rajzokat, akkor rögtön választ kap a kérdésre. Például amikor megnézzük a Szentághotai féle funkcionális anatómiában publikált rajzokat, amelyek szinte képregény stílusban vannak rajzolva, jól látható, hogy ezek sokkal jobban ábrázolják a 3 dimenziós viszonyokat, mint a fényképek. Nem meglepő, mert amikor a 2,5 dimenzióval vonalakkal, textúrákkal manipulál az illusztrátor, akkor eltávolít minden redundáns vagy irreleváns jegyet a képről, úgymint (...) csillogást, tükröződéseket és bizarr árnyékokat, amelyek mind nagyon megnehezítik a térbeli struktúra érzékeltetését. Így elkezdődött a visszatérés a rajzokhoz, s az anatómiai fotókat szépen fokozatosan cserélik le kiváló minőségű művészeti illusztrációkra. Érthető, hisz itt csak a praktikum diktál. Ha tehát az oktatásban átállnak a fotókról a rajzokra, elgondolkodtató, hogy milyen mértékben vagyunk képesek fényképekből a 3 dimenziót rekonstruálni versus a 2,5 dimenziós rajzokkal. Ez talán azt jelenti, hogy az emberi látás sokkal jobban szereti a 2,5 dimenziót, mint a 3 dimenziót. Megfigyelhető például, hogy az újságokban már vagy még dominálnak ezek a fotók, de csak azért, mert ott a fotók olcsóak és a fényképeknek dokumentumértékük van. Azonban az olyan újságokban, napilapokban, mint a Wall Street Journal, amelyekben politikusokról van szó, az illusztrációk sok esetben rajzok, méghozzá gyönyörű rajzok. Olyanok, amelyek hasonlítanak a pénzeken levő úgynevezett metszetszerű ábrázolásokra, amelyeken a vonalak mintegy leírják a test, ez esetben az emberi fej 3 dimenziós kiterjedését.
Összefoglalva, azt kívántam felvetni, hogy úgy tűnik, az utóbbi harminc-harmincötezer évben a meghatározó látásmód, amellyel a valóságot reprezentáljuk és reprodukáljuk, alig változott. Ennek biológiai és kulturális meghatározói vannak, amelyek mind az agyi információ feldolgozásban gyökereznek. Az alapelvek pedig azok, amelyeket ezek a korai alkotók lefektettek a legkorábban fennmaradt ábrázolásokban: nevezetesen, hogy a teret és a tömeget 2,5 dimenzióval ábrázoljuk; a vonalvastagságoknak testeket leíró funkciója van; az árnyékok és textúrák a felszín domborulatait alakítják ki; a mozgást fázisokkal ábrázoljuk, valamint, hogy nem kell minden részletet ábrázolni, mert a képzelet kiegészíti a hiányzó információt. Az előbbiek mind a mai napig érvényes elvek. Csak a médiumok változtak, de a látásmód, amely ezekből az információt dekódolja, nem.
Végezetül a 2,5 dimenzió témakörének lezárásaképpen idézzünk magunk elé néhány domborművet az athéni Akropoliszról, amelyeknek kulturális kisugárzása meghatározta a művészet alakulását a reneszánszon és a klasszicizmuson keresztül egészen a mai napig. Remélem, a hasonlóság elég nyilvánvaló. Ezek a reliefek ugyanis ugyanazt közvetítik nekünk, mint a Chauvet-barlang rajzai harminckétezer év távlatából. Az idő múlásával az ábrázolás változik, de az ábrázolás törvényei és a realitás kritériumai alig. Az a technika, hogy miként lehet az időt kiszabadítani a megfagyott sziklafelületből, ma is ugyanaz. Ebből a perspektívából nem is meglepő, hogy Chauvet-barlangtól pár száz kilométerre feltárt, ma ismert legősibb hangszer, amely még az előbbi barlangrajzoknál is idősebb, egy csontfurulya, amely pontosan arra a pentaton skálára van hangolva, amelyen a legtöbb magyar népdal és még sok huszadik századi dallam is lejátszható.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
[1] Az „5.kult_istalo"-n elhangzott video előadás szerkesztett változata. Magáról a rendezvényről Gyarmati Gabriellának a Bárka jelenlegi számában közölt tanulmányából tájékozódhatunk. (A szerk.)
[2] „4.kult_istalo"
[3] Az előadás során bemutatott képanyagot folyóiratunknak nem áll módjában közölni, kiindulásképpen az alábbi oldalt ajánljuk: http://hu.wikipedia.org/wiki/Chauvet-barlang (A szerk.)
