Szilágyi András
Átjáró
Búcsú Zdenkától
Átjáró voltál bennem,
múlt és jelen sorsára
hagyott világa, ahol élet
és halál fénye még látható
vonal, ahol lépésem lámpazsinórt
követve magabiztos,
ám társtalan.
Átjáró voltál bennem,
a belül és kívül ölelő
titkok logikája, ahol testünk
közötti rés a lélek hasadéka,
visszanéző kényszer,
ám tőled eloldó hiány.
Átjáró voltál bennem,
ahol életünk lappangó
formája már sosem tér haza,
ahol a szaggatott vonal
vérzése átkelés a túloldalra,
ám végzetes a kimondott szó.
Az emlékmű
emlékmű lett a tested,
mintha újra kérted volna –
rólad fessem! rólad!
tudhattad? nem csupán
az ecset, a vászon,
s a kikevert festék gondja,
egy elfelejtett
világból léptél hozzám
a létoldalra.
szörnyen fáj, de végig
kellett nézned,
ahogy a napok, a hetek,
hónapok s az évek...
nem volt már idő,
nem volt történetünk,
amiből vissza
kellett venned!
már hiába nézek magunkra
kimosott szemmel,
megkívánt
a földfesték elfolyása,
mégsem engedett
a bennem rögzített forma,
pedig a széttört üveg színét is
kikevertem volna –
a hullámzó vers tengerét.
Szakított levél
Tavasz van, nincs tavasz.
Szabad vagy nem szabad…
Aminek nyílnia kell,
Nyílnia és virágoznia,
Ami nem…, nem akar
Bennünk szabadságot.
Ezentúl már mindig így lesz?
Kezdek attól félni,
Mi lesz, ha egyszer a nyár,
Az ősz és tél is hiába.
Muszáj becsuknom a szemem,
Hogy lássak, hogy lássalak.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
