A gondolat súlypontjában

Nemlétbe lengő kopár éjszaka után,
figyelvén a hazát kereső lélek
villódzó hangjait és szünetjeleit,
találkozunk a fázó reggelben,
az ablak félelmet űző,
józanító világosságában,
fehér morzsákat szórva
a párkányt kopogtató verebeknek,
a váratlanul érkezett,
szédítő szerelem áldásában.

Gyűlő napok nehezékeitől szabadulván
távozom a kórház sújtó ketrecéből,
fekete éveim sora után magánytalanul;
s hazatéréskor ér el a pengeélű döbbenet –
létem súlypontjában
te vagy az egyetlen gondolat,
talány az eggyé válás hívásában,
jövőm iránytűje.

Látogatlak a kórházban –
március zölddel sötétlő fényében lakozol,
gyerekkacaj hív a hintákkal
lengő játéktéren,
a röppenő labdákat figyeled az ablakon át;
szűnik már a hótalan télvég.

Beszélgetésünk sorsunkat kottázza,
dallamossá válik a hangod,
melled puha tenyeremben nyugszik,
búcsúzáskor a hideget lehelő kijárat ajtajának
apró ablakán ér az utolsó csók másnapig.

Vigyázlak –
a kórház fényessé válik jelenlétünk nappali,
kettős idejében,
fehérré változnak súlyos álmaid az ébrenlétben,
szavaim szüntetik beteg szomorúságod,
szabadulásodra várunk,
röpülni a tavasz lenge léptű fáival
a lélek fehér áhitatában.

Fényévek csillagábrái

Sétálunk az árnyakkal játszó fák alatt
városunk utcáin,
ezer sugárkör szembogarunkban
a szerelem;
piroslik kacagásunk,
közössé lett lényünkben a hang –
örök és soha nem változik;
zenél a nyár,
júliusi táncban a világ,
pillangók törékeny szárnya rezzen,
létünk arany futamai
hangzanak el
egy nem feledhető hanglemezen –
megállíthatatlan hangok futamában,
páratlan muzsikában;
leng a fény szellős zászlaja,
égtükörben figyeljük arcaink,
eggyé lett tekintetünk –
a parti fák alatt iramlik a folyó az időben –
de mi állunk – a csodában –
a felfedetlent kutatjuk.

Az ég időtlen óceánjára
holdat lehel az esteledés,
a kopár csillagábrák fényévekkel
röpítenek az istenségig – megvilágosodás ez,
lélegzetünkben már egyetlen lélek dobog,
így leszünk végleg ártatlanokká;
ablakot nyitunk meztelenül
a lélek felfüggesztett óráiban,
hallgatva figyeled
alvó cinkéket rejtő fámat – a múltam is;
sűrű és mélysötét a magasság kékje,
az ég kifeszített vitorláján csörgők
a csillagok,
óriásokká, egyetlen világgá
lettünk – ketten,
ékességed a hangom –
ruhádon ezer hangjegy aranyból.
Ez a szerelem két felnőtt gyermeké,
elsötétítjük a szobát,
lebeg már az égen a hajnal fehér palotája.

A magány törvényében

Múlik az idő változó sorsommal –
a vörössel sötétlő alkonyat
szobám éveimet őrző tárgyaira süt,
elalszom egyedül, súlyos nappalaimat követő
csöndességben;
álmaimban sejlik föl feledhetetlen alakod,
szerető arcod figyelőn világít,
hibátlan meztelenségben állasz
szobám ablakában,
puha tomporodon nyugszik a hold.

Váltakoznak az évszakok
múltam pörgő létgolyóján,
hajnalonta
félébrenlétben is velem vagy,
végül rejtőzködve eltűnsz –
az álom elhúzza fehér függönyét s eltakar,
de vízióimban éjjelente ott lakozol,
létem járatlan ösvényein örökített
társam maradsz,
kísérsz magányom törvényében,
őrizlek múltam kincstárában,
soha el nem vehetőn,
az elválás konok törvényében is,
meg nem tagadhatón – egyetlenem –
közös szabadságunk kifutópályáin.

Múltunk lényünket alakítja, fordíthatatlanul,
a volt harmónia idézése
adott –
vigaszt hozó a kopárrá vált létben;
a távolodás szomorúságán túl
így vagy közelemben mindig,
átlépve a küszöböt magánidőm
nyíló ajtaján,
emlékeimben a házadhoz
vivő hosszú sétányon vársz,
a korán vetkőző fák esteledő árnyai alatt,
s ahogy közeleg a csukott szemű éjjel,
találkozunk igéző álmomban,
kötésünk végleges időtlenségében.

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.

Főoldal

2020. július 21.

Vissza