Csillag Tamás
Fényesedni látom
Tenyeremen térkép. Semerre vezet.
Fényesedni látom harminckét évemet.
Küzdhetetlen kényszerek kötnek hozzád,
gyehennás gyerekkor, komorló mennyország.
Arcomon borosta, pupillámon pára,
bambulok a villany vélt napkorongjára.
Hány izzószál magján hevíthet a hiány?
Bíbor folt táncol az elfáradt retinán.
Nincs közöm idelent a fenti azúrhoz,
a bizonyság megmar, kisfiúvá lúgoz.
Magába roskad, mit az ablak szeme lát,
körém húzza a szomszédokat, a szobát.
Ujjamon számolom a harminckét nyarat:
gyerekként voltam a leghalhatatlanabb.
Pillepalack
Egyforma házak, ablakok.
Bújnál, de nem tudod, hova.
Tömbházak torkában megtudod:
ez már az erőszak kora.
Káromkodni semmit sem ér,
szitokszavak közé ragadsz.
Dohánycsikkel kevert sárban
virágzik egy pillepalack.
Fogom a kezed
Megint túl távoli az ég. Lépdelünk.
Fogom a kezed, összesúgnak
mögöttünk a nénik, hogyan halt meg.
Ha hallaná, mosolyogna,
milyen tipikus, pedig mi is itt
lépkedünk velük a homályba
tartó menet közepén, mint valami
rossz előérzet, szorítjuk egymást,
s nézzük a földet, mint egy elhagyott szobát,
s legszívesebben telehordanám
kiszáradt szemgödreinket eleven tulipánnal,
de itt csak megközelíthetetlen
koszorúk vannak, s eső utáni sár.
Nézem az arcod, szorított szád demarkációs
vonalát. Sokkal erősebb vagy nálam.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
