Grecsó Krisztián
Úgy cipelem
Égtek a percek, s az égi határon
Felfedte titkát egy fád üzenet,
Porladt a felhő, s mint ócska batáron,
Táncot jártak az ékezetek.
Hallgat a szó most, bokra a mélység,
Mitől óvnám még az életemet?,
Rettegni érte is épp úgy kevélység,
Mint végigvenni a végleteket.
Ördögi szőttes az én kín-kabátom,
Fázik a lelkem, ha azt viselem,
Bárhol is hagynám, már a sajátom,
Mint sejtek a rákot, úgy cipelem.
Másik sors
Mint sokat szolgált koffer,
A papa munkásszállós vulkánfibere
A padlás mozdulatlan sötétjében.
Mint egy könyvben felejtett
Gyűrött sarkú fotó a nyaralásról,
Az egyetlen és utolsó,
Amire majdnem mindenki
Azt mondta, előnyös.
A néma pince ravatalában
Gázpalackok és gumicsizmák között
Gyászoló családi ereklye,
Amit csak azért emelt el
A család feketebáránya,
Mert másnak is kellett.
Mint a nyáresték pacsuliillatában
Feltámadt zabolázhatatlan vágy,
Ami már örökre ott lebeg
Az évtized divatos mulatója előtt
(És ha manapság elhajt előtte,
Mára kiégett gazdája,
Lassít, mert tiszteli
Saját remegő ifjúsága hitét) –
Úgy bujkál valahol egy
Egészen apró darab, egy sóhajtás,
Vagy talán csak egy illat
Abból a félig élt életből,
Amit a saját szorongásommal
Törtem ketté.
És ami néhány évig még
Párhuzamos valóság volt,
Egy árnyék élet
Pipiskedő lehetősége.
Pedig fájdalmasan repedt el,
És az újban mégis az adott erőt,
Összeforrhat.
De mostanra már csak abban
Reménykedem, hogy maradt
Még abból az elkezdett életből
Egy szálkányi,
Ami a körmöm alá szaladhat,
Ami elég egy gyulladásra,
És egyszer még felismerhetem
Magam egy másik sors
Pulzáló fájdalmában.
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
