Versek

 

Turai_Laura_m__ret.jpg

 

Turai Laura

 

Vörös és fekete

 

vérpiros bodobácsok hátán
a fekete jel –
most így tündöklik
a szív hogy minden
mocskot elnyel, mit a
test rettegve belémar
a bőr és a hús
unalmasan lüktető
szöveteibe.
Oly hamar
vége annak a fényfehér
tündöklésnek, mit csak
a szív találhat
meg a nap alatt.

 

 

Titok

 

tintamélyeken evezek
holott tócsák csapnak csak
tágranyílt szemembe

mi ez a táj?
folyton hullnak a leplek
s rám tűző tekintetek

és látom, ahogy
kavarog a lélek
a szemgolyók mögött
titoktalan

s látom ahogy állok
a mindenségre verten
s nem tudom már ettől
megóvni magam.

 

 

Vergődések

 

tulipánok ütköznek
a forró kanyarban.
Elmúlt hát a nyár?
Bicsakló metronóm
jelzi a lángot
a folyosósötétben.
S útközben mi vár?
Ne kapcsolj most villanyt, mert elégek...
Tényleg igaz, hogy elmúlt a nyár?
köröznek bennem lázas fecskeévek.
És nem és nem tudok merre menni már.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. október 02.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png