A szerző fotóját Bach Máté készítette.
Horváth Veronika
titokleső
a házban, ami kaszálatlan rétre néz,
éreztem vágyat először a fűszálak
túlságosan erős érintése után.
kicserélődtek azóta sejtjeim,
és elvesztettem egy páros szerv felét,
ám ugyanaz a remegés, ami térdre késztet.
a somfáról egy szarka vizslat, kémleli titkaim.
combomat szilánkkal karistolom.
jeleket kell hagynom, de nem tudom, mit véssek.
mit áruljak el ma reggel magamból?
magamat adjam, vagy adjalak fel téged?
képmások
szobáimban egy pongyolás nő, egy kisgyerek
és egy öregasszony járkál. sosem látták
maguk. suhannak épületszárnyakon,
azt gondolva, hogy valahol van egy tükrös terem.
rohannak, ütköznek, a gyerek gyakran
ablaküvegeken zuhan át. próbálok segíteni,
óvatosan sebet kötözni, fogni a kezét,
de mire hazavezetném, egy másik kerül bajba.
bármerre lépek, cserbenhagyás.
a mozdulatlanság éppúgy veszteség.
a gyerek toporzékol, az öregasszony sír-rí,
a nő követel. hajamat tépem.
a szálakból bárki kimutatható.
korcsolya
az illúzióért, hogy bármit is irányíthatunk,
a fémcsíkot megfenik. egyetlen mozdulattal
ütőeret vágna.
kihegyezett éllel az örvény tava fölött
vékonyodó jégen mélyítjük vájatunk.
egyensúlyvesztés a biztos pont a táncban.
minden indulás új bemetszés.
szakadó tereken siklunk körbe-körbe,
mintha csak úgy,
mintha csak könnyedén.
mintha csak leheletünk fehér párája volna.
képződmény
hónapok csendje alatt
bennem nem az élet,
nem az akarás,
a szorongás sejtjei nőttek.
hús a húsért.
valaki ölni fog.
*
homályos folt a szülészet zárt ajtaján:
testemen kívül cipelem a vérem.
most legalább látszik,
mi minden nem vagyok.
*
halál nőtt a hasamban: kivágták belőlem.
ha élet nőne bennem: kiszippantatnám.
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.
