Szilágyi András
Az idő elhagyott
az idő elhagyott kirakatában
a hó még őrzi a telet,
de az okker színű lágy szövetben
felszárad árnyaim sötét bozótja,
utamon már a zaj sem lázad,
kopott színeim fényjátéka,
maga a káprázat.
süllyed bennem a múlt
horizontja, rozsdás levelet ejt
az emlékezet, foglya magának,
ennyiben még szabad,
s úgy áramlik, folyik vissza, vissza
mint Körös vízében a testet fogott ikra,
halszemük az én látásom teste,
a hínárban elnehezült víz fátyla
fényüket fedte, de a fodrozó
hullámvonala átrajzolta a fákat,
a fekete-vérük égre szálló bánat,
de a néma alföldi házak,
mindennapi csodára várnak,
a kézlátással keresett hírnököt,
vak udvarok világából
felrepülő sötét árnyat
itt az ember fényben porló,
sietős lépteiben is csak áll,
sorsvetése – hontalan határ.
Az Arnolfini házaspár görbe tükrébe
az Arnolfini házaspár
görbe tükrébe nézve,
életemből Zdenka kiszakadva,
szemem előtt el.
az idő ura,
majd az elmúlás szolgája voltam,
ez tartott létezésben,
ezért a hús, a harapás.
a tekinteted végtelen fensége,
a megszakított élvezet,
mikor úgy lobogtam – lobogtam,
mint szél nélküli zászló.
Milyen könnyű volt
megtagadni ezt valaha,
ami tőlem benne fogant,
s mikor vére vihart tombolt.
Nincs valóság
üres vagyok,
szerelem után a nyomorúság,
de a szoba közepén várom a tavaszt,
s onnan szállok fel, ahol nincs valóság
csak sötét lyuk az értelemben.
A képzelet roncs képterében
a képzelet roncs képterében a találkozás,
mint mikor nem fog a festék,
de testeden kicsurrant felesleg igazít a tükörben,
akár egy sikló után kapott mozdulat.
Az ember
az ember
mint képet nézi
önmagát
rejtve bennem néhány szín
majd a lét
derítve
hó-ragyogással.
Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.
