Sokacz Anita
Gólem
Elhagyod a négyszögű éleket.
Ne kössön a pillanat az oszlopokhoz,
Amíg a percekből fényképsorozat lesz.
Az útról mindig visszatérsz
Falaid közé. Üres lappal
A fejben. Forog, mint az óra.
Hiába törölsz, nem egészedik.
Akit megsimogattál,
Zuhant hat emelet hosszan
Sebébe.
Kertedben ott vannak a csontalakú
Tavak, odarakódtak a szavak.
Ezért vadászkutyádat,
Mint a kétségbeesést, elengeded,
Ne menjenek utánad.
Az üvegredőny mozdíthatatlan
Szemeden sen
Ki se be.
Elhiszed, ha magadra gondolsz,
Megromlott szívdarab. Rossz
Tojásnak hívod. Nem etetsz,
Nem mutatod meg, hogy szép vagy,
Különben én is meghalok.
Mézevők
Legyen ez a sziget,
örömöt szakítunk a fákról.
A sárkánygyümölcsöket
egymásba tesszük.
A régóta hordott,
mérgező ruhákat
levetettük. Esszük
a vöröset, amíg kékeszöld
lesz a szánk.
A szempillantás törölközőjével
majd mossuk magunk
ról, amit a másikon hagyunk.
A paradicsommadarak közben,
kiszedik belőlünk a mézet.
Amíg mindketten átfolyunk
a földteraszokon
az elszakadásba.
Szökőár
A szemedbe nézek, kiszáradt,
nem gyűjtöd a vizet.
Csak a hűtőházi magány
kékje nyüzsög, mint a megállókban
a rosszéletű szellemek.
Idegen vagy, ha mégis közelednek,
a biztonságban ülő szobrok
enyhén megbillennek.
Mozdulatlanságodban egy napsugár
fújja rád a port, amíg a ráncos szív be
telik, ezért nem maradsz sokáig.
Megrémít ez a mindig kör. Ívét nem akarod
kitörni, nehogy egyenesre találj,
ahogy valakire. Olyan váratlanul,
mint egy új városban, lezárt bérházak
mögött, véletlenül meglátni
a tengert, hogy betör.
A versek a Bárka 2015/6-os számában jelentek meg.
