Vári Fábián László
Napfelkelte
Mint mikor a könyvet tűz emészti,
leveleit láng lapozza végig,
úgy vajúdik kínok közt a hajnal,
ökörvérben gázol a nap térdig.
Szó és szellem mind sebezhetetlen,
a vér sem vér, csak a tűz előképe.
Lám, lehet a hihetetlent hinni,
így válik a tenger csoda-kékre.
A nap felkapaszkodik egére,
nézhetetlen steril tűz az arca.
Mindkét szemem megbolondul érte,
ráfonódom, porrá égek rajta.
Lelkem fája
Nincs már énnekem kenyerem.
Tenyerem van csak, tenyerem,
fél csillag formájú éhes ujjak,
szépséges selymek alá bujnak,
becézni való bőrre vágynak,
halmokra, drága hajlatokra,
ahol kedvükre legelhetnek.
Lelkem fája hadd hajladozna
haszna alatt a szerelemnek.
Sóstói úti fák
A 60 éves Jánosi Zolinak
A sóstói úti fák összeborulnak
jöttödre, mintha sorsuk hordanád.
Hanem a campus kapuján túl gond van:
vadmellek vakui villognak reád.
Hozzászokhattál már itt az ünnepléshez.
Ámorító közeg, varázsos vidék.
Tarka sziromszoknyák rejtekében
nézd, hogy billegnek a bolondos bibék.
Jöhetne néha csöpp tavasz az őszben –
ősgyepet szántani lenne csak jó!
Opálos harmatot vetni jó földbe!
De megvár még minket az a hajó?
Ha itt hagy is, mégis beszéljünk róla,
míg el nem szunnyad fészkén a fény,
míg késni nem kezd a kozmikus óra,
míg szívünk a taplótól nem lesz kemény.
Mert a szerelem rombuszait egyszer
átszabja Valaki meddő körökre.
Sírás kezdődik akkor és jajgatás,
akkor veszti népét el az Úr – örökre.
Nem kenyerem
Nem kenyerem nekem
a párolt csirkemell,
a gyomor mámora
magasba nem emel.
De nincs ahhoz fogható
püspökfalat,
ha matathatok intim,
szép selymek alatt.
A versek a Bárka 2014/6-os számában jelentek meg; közülük az első, a Napfelkelte, a szerző kézírásában.
