Juhász Tibor
Vetített rácsok
A falvédőre egy mocskos függöny
mintázatát veti a nap, fényében
ezüstös szemcsék keringenek,
egy hitetlen ember égitestei.
A szobát négysarkú penész övezi.
A megrágott szőnyegen elszíneződött
edények és egy szúette feszület, melyről
valaki lekaparta krisztus arcvonásait.
A penész suttogását kutyaugatás
és egy apja után kiabáló gyermek hangja nyomja
el. Hiába figyelsz, nem érted szavát,
bár amúgy sem hinnél ilyet soha el.
Talán az arcvonásokkal akar valamit.
Vagy csak így terjed a méreg, megbújva,
magában beszélve. Senki nem érti,
mondod ki hangosan, a vetített rácsokra nézve.
Búra alatt
Gyakran felordít valaki, hátha moccan
egyet a megnyomorodott csend.
A hang végigrohan a saras utcákon,
kidőlt kerítések vetnek gáncsot neki.
Egyébként még azt is hallani lehet,
ahogyan rohadnak a tetők,
ahogy egyre fakóbbra szipolyozza
a különféle fedőanyagokat a nap.
Az egész telepet, akár egy búra,
beborítja a mozgásképtelenség.
Az égen üszkös rajokban állnak
a madarak.
Egy asszony néha kivillantja
az arcára fűzött szomorú fogakat.
Nyersanyagként beérkező halál
A szédelgő délután fennakad a fák
közé dobált hulladékokon,
de folytatja útját a völgybe épített
éjjel-nappal kivilágított gyártelep felé.
A vérmérgezés csíkja vonatsínként
érkezik egy hatalmas vaskapuhoz,
melynek aljára rés van vágva.
Bekúszik a fémporos udvarba,
onnan végtelen csarnokokba jut,
ahol hangyatermészetű emberek
hordják vagonjaiból rendeltetési helyére
a nyersanyagként beérkező halált.
A telepet kerítő betonfalon túl
minden nyúlós lesz a szürkeségtől.
A levelek bizonytalan méretűvé lógnak,
a törzseket szélesebbé nyomja koronájuk súlya.
És az éjbe bújtatott kémények fújtatni
kezdenek a sápadtan bambuló csillagokra.
A versek a Bárka 2014/5-ös számában jelentek meg.
