Sopotnik Zoltán
Kolónia
részletek egy készülő verses regényből
Úgy beterítette a várost a véres hamu,
akár a jótékony hóesés, sűrűn, lágyan
bizalmasan. Egy pillanatra Szentpétervárt
látott egy hajléktalan. Egyik pillanatra
Satie mester ütötte a hideg zongorát.
Tört a lélek, de nevetett közben.
A szobrokon idegálló porcukor.
Sárcsótány, mintha normális nevető
város lett volna, az acél helyett
selyemmel körbetekerve,
csillék helyett mámoros omnibuszok
vittek volna a bányászokhoz fel,
a hegy belsejébe – be. Esett a hamu-hó
piros patakocskák a házakon,
mintha agyvérzés lepte volna meg
őket, agyvérzés mely nem
betegség, nem fájdalom, hanem
épp ellenkezőleg, valami jó.
Az emberek kiszaladtak, mint
hóeséskor – táncoltak a téren,
vékonyka létpadon. Fejüket égnek
tartva várták, hogy lepje be őket
a majdnem-fehér. A tizennyolc emeletes
Garzon oldalán Krisztus-arccá állt össze
a hamu, este úgy világított,
akárha cseppnyi kristálylámpácskák
ezreit gyújtották volna meg.
Először csak egy ember vette észre,
az egy ember szó nélkül megállt
– egy köztes. Pár óra múlva ezrek
térdepeltek ott, bányászok, köztesek
együtt, törték fel térdükkel a vékonyka
betont, a történelmet, hamis hitet,
leheletnyi miegyebet.
Reggel már az egész megyéből
jöttek, buszokkal, kocsival,
gyalog, ennyi ember még nem
gyűlt össze Sárcsótány
belsejében soha. Vagyis,
nem, egyszer már voltak
ennyien: mikor Kádár-elvtárs
jött látogatóba, a hentes, akire
a fél ország mégis jó szívvel
emlékezik – a gondolkodni
lustán akarók.
Felépült tízemeleteseket jött
úgymond ellenőrizni akkor,
ki is zavarták a gyárak legénységét
szépen: Acélgyár, Bányagépgyár,
Öblös-és Síküveggyár és a Tűzhelygyár
emberei mind kényszeredetten lobogtattak
valami zászlót, akár a vidám
óvodások, csak a megaláztatás forgott
bennük gyémánttengelyen.
A vezér jött, lelőtt egy-két önálló
gondolatot vadászpuskájával: pontosan
és remény nélkül, mindenhatón.
Élvezte, hogy Kis Moszkvában
az emberek félnek, félszegek, és
haloványak. Büszkén nézett
szocialista zombie- seregére, lassan
beszélt, hogy mindenki megértse,
lassan, hogy az emberek vérébe
kerüljenek szavai.
…
Nógrád megye büszkesége lett
a hamu Krisztus-arc, egy két
kereskedő elkezdett fotót, pólót,
bögrét gyártani, meg is verték érte
őket, el is törték a kezüket, be is zúzták
a fejüket, táncoltak a mellkasukon
viperával. „Ebből nem lesz üzlet, te
szemét, ezen meg nem gazdagodsz.”
Ennek ellenére, vagy épp ezért
a hír a megyéből nem jutott ki,
mért jönne ide a tévé, ha erre a
vidékre még az InterCity se jár,
milyen megyeszékhely ez?, mondták
az emberek mind: az üvegfúvók,
bányászok, köztesek.
Twin Peaks ehhez
képest kutyafasza, itt még szól
a kommunista rata-tata. A szívedig
ér, ha nem vigyázol, halott leszel,
akit senki se gyászol, ringat-ringat
a régi bútordarab, a Kádár-jászol.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
