Ughy Szabina
Vízben aludni
Árnyék nélkül állok a zuhogó fényben,
sosem voltam ilyen meztelen,
de ez most egy ilyen álom.
Gyenge madárhangon dadogok,
mintha szégyellnem kellene,
régen olyannak képzeltem el,
ahogy egy ezer vonósra írt darab szólhat
egy szabadtéri színpadon.
Opálos, pontatlan szavak húznak,
és mint a fém, lassan merülni kezdek,
pedig csak azt kérdezték:
milyen valakit szeretni.
Itthon
Szép, mondjuk rá,
és hogy jó itt.
Mutatom, nézd,
ez az én otthonom,
mellkasom kupolájában
templomok állott, dohos szaga,
de nem hiányzik
innen semmi.
A folyók vérköre,
hogy hová tartanak,
nem fontos,
mint ahogy az sem,
hogy vannak terek,
végtelen nagyok,
melyeken könnyedén
elnyújtózik a szem.
Ne gondolj rá, mondd,
hogy szép, hogy nagyon szép,
és nézd, felragyog a tested széle,
mint egy lépcsőházi korlát
ezerszer végigsimított íve.
Áradás
Mint valami lassú suttogás,
ellepi a szobát az éjszaka.
Most nem kell semmiért sem
odatartanod az arcod,
csak mint a víz,
ereszd át magadon a szorongást.
A mélyben csillogó halak,
mint valami bölcs fémek,
az álmatlanságról beszélnek.
Vonulásuk mentén elindul benned
az érzések helye, de
amikor végre nyelvüket értenéd,
szürkeség dereng a felszínen.
Testedből inni kér a hajnal,
és mire dél lesz, a fehér plafonon
csak egy hal szeme pislog.
Megjelent a Bárka 2012 / 5-ös számában
