Lackfi János

KORA

Az autópálya lassan a városba torkoll, csörömpöl
geometrikus vasdobozok hosszú, tömött sora
Ha kivonjuk az egészből a sofőrök testét, a
tülekvő fafejűséget, ökölbe szorult kezű hadonászást,
elmélyült orrtúrást, ideges bajuszrágást, beharapott,
vértelen ajkakat, akkor merőben érthetetlen,
mitől csapódnak be egymás elé váratlanul
egyes kasznik, mitől hullámzanak harmonika-
szerűen a kocsisorok Ha kivonjuk az egészből
az otromba karosszériákat, ülőtartásban lebegő,
egy irányba meredő emberalakokat kapunk, fejükben
jár az ünnepvárás rituális páternosztere, még a
fát be kell szerezni, Jocinak sincs ajándék, de hát
mi a fenét adjak neki, jóformán nem is ismerem,
el találta venni a húgomat, na bumm, ezt a melót
még leadom, utána szevasz-tavasz, leszámlázom a tételt,
hátha még idén elutalják, fulladjanak meg, ha nem,
mit hisznek, levegőből él az ember Egyszeriben
pánikszerűen kezd átrendeződni az öntörvényű,
guruló rovarhadsereg, mintha mind megkergültek
volna, egytől egyig  kitérnek a sávból, felhajtanak
a járdaszigetre, szabálytalanul át a záróvonalon,
legtöbb lefékez, mozdulatlanná dermed, míg a
kocsitetők felett villogva átlibeg a megkülönböztető
jelzés kék pillangója, szirénahang nincs, az autó
oldalán ez áll: KORASZÜLÖTT MENTÉS
Fel nagy örömre, megszületett, csak egy kicsit
korán, mind túl korán születünk a világra,
ahogy többnyire kicsit korán és készületlenül is
hagyjuk itt, nem lehet erre felkészülni, menteni kell,
szamárháton Egyiptomba, tajtékzó politikai elit elől,
menteni kórházba fenyegető külvilág elől Mentjük
mi is, ami menthető, ruhák, autó, gyógyszerek, étel-ital,
fűtés burkol be, míg az a kis test ott fekszik tehetetlenül
Gondolatban mind utána indulunk, ám éledezik
bénultságából a kocsisor, valami rend mégiscsak kell,
araszolunk tovább, lassan mind visszatérünk saját
magunkba, egyikünk se kíséri el azt a mentőautót
végig, Betlehemig