Gittai István
Kertünk, avagy elvágyódás a panelből
Hármas tagolású
lenne a kertünk.
Végében cseresznye,
meggy, alma, körte,
szilva, őszibarack,
szelíd gesztenye, birs,
naspolya, diófa.
Szélein szőlő,
köszméte, málna,
ribizke, szeder.
Középen dinnye,
eper, s mind amitől
oly ízes a leves,
guszta a köret,
csípős-ropogós
a csalamádé.
Néhány csemege
kukorica sor
zárna keresztben,
futóbabbal a szárán,
sütőtökkel a tövén.
Innenső feléből
nárcisz, tulipán,
tátogó, szegfű,
sarkantyú, viola,
boldogasszony, rózsa,
büdöske, nefelejcs,
jázmin, labdarózsa
enyelegne nekünk.
Szóval afféle
drága szülőket
utánzó, idéző
békebeli éden
lenne a mi kertünk.
Képzeletünkben ily
szépen fest a dolog.
Csak volna, ami nincs:
hozzá jó derekunk.
A halogatás rendje
Miként a fürdés
utáni érzet
zsiborog, elül,
úgy tör fel, s halkul
annak sóhaja,
hogy valaha is
e világra jössz.
A lehetőség,
hogy te is lehess,
pipacssziromként
lehull szívemről.
Ha apád nem is,
nagyapód bizony
könnyen lehetnék.
Nap mint nap mondom,
ezt forszírozom,
ezt kérem számon
gyermekeimen,
akik más és más
sorrenddel élnek,
s mind elnapolnak.
Sóhajobeliszk
Eltűnt hajója után
nem kutakodnak
a kincskeresők.
Mint aki sose élt,
nagy, nyílt vizeken
sose navigált;
mint aki után
egy árva mese,
legendafoszlány
se maradt.
Névtelenségét
hadd simogassa
emlékezetedbe
eme istenajándék,
daltöredék,
sóhajobeliszk,
mely radioizotóp
gyanánt át az időn
azt jelzi, üzeni,
hogy a felejtőt
felejtik el
leghamarabb.
Megjelent a Bárka 2009/6. számában
