Krupp József
Elégia, szakadásban
(Aczél Géza: (vers)szakadás. Alexandra. Szignatúra Könyvek. 2008.)
Aczél Géza az elmúlt öt évben öt verseskötetet tett közzé. Ez a tény azért érdemel különös figyelmet, mert pályájának ezt megelőző mintegy harminc évében viszont csak négy versgyűjteménye jelent meg: 1975-ben, 1983-ban, 1994-ben, majd egy válogatáskötet 1997-ben. Közben persze kiadott más munkákat is: kismonográfiát Tamkó Sirató Károlyról, nagymonográfiát Kassák Lajosról, tanulmánykötetet az avantgárdról. Megjelentetett egy válogatást is képversekből, sőt, két szakácskönyvet is jegyez. Nem utolsósorban pedig főszerkesztője az Alföld folyóiratnak. Ez már önmagában sem volna kevés. Mégis, azt kell mondanunk, Aczél az utóbbi öt-hat évben lett a kortárs magyar irodalom jelentős költőjévé. Mégpedig könyveinek azzal a sorával, melyet az (ablak)(szakács) című kötet (Palatinus, 2003) nyitott meg, majd a (szakma)alkony (Jelenkor, 2005) és a (vissza)galopp (lírai utószinkron alcímmel, Jelenkor, 2007) folytatott. Ezek közé illeszkedik a szerző összegyűjtött verseit tartalmazó (fél)édes hendikep (Palatinus, 2006), és szorosan ezekhez kapcsolódik a most recenzeálandó (vers)szakadás is.
Hogy az említett öt - illetve, ha az összegyűjtött verseket nem soroljuk ide, négy - kötet egységet alkot Aczél Géza költői életművében, nemcsak azt jelenti, hogy egy korábban kötetekkel ritkán jelentkező költő pályájának olyan szakaszához érkezett, amelyben hamarjában egymás után jelenik meg több könyve. Vagyis nem arról van szó, hogy a megjelenés időbeli közelsége „sodorná" egymás mellé ezeket a könyveket. Nem. Aczél költészete nem is elsősorban az oeuvre hirtelen megnövekedett terjedelme miatt vált sűrűvé. Hanem azért, mert a szerző megalkotta azt a költői nyelvet, mely alapjában véve meghatározza mind a négy említett kötetét.
De talán helyesebb, ha a „költői nyelv" helyett először a versformáról beszélünk. Meglehetősen kevés olyan költő van a kortárs magyar költészetben, akinél annyira meghatározóvá vált egy sajátos - vagy inkább: saját - versforma használata, mint Aczélnál. Tóth Erzsébet hosszú sorai juthatnak eszünkbe elsőként, aztán Fodor Ákos haikui. És persze Juhász Ferenc, aki egyébként lelkesen méltató utószót írt az (ablak)(szakács)hoz - nem mellékesen az ő művészete az egyik viszonyítási pont, melyhez az utóbbi években Aczél Géza költészetét hasonlították a kritikusok. Mi jellemzi tehát azt a versformát, mely, különböző alakváltozatokban bár, az újabb Aczél-kötetek verseinek alapjául szolgál?
Először is a hosszú verssorok. A (vers)szakadásban nagyjából huszonöt szótagos egy-egy verssor; vannak olyan darabok a kötetben, melyekben ez a szám inkább a húsz, máskor inkább a harminc felé közelít. De ha egy versben a húszegy-két szótagos sorok a jellemzőek, akkor nemigen találunk benne a harminc felé közelítőket - és ez persze fordítva is igaz. Más szóval, ha egy szöveg az elején kijelölte a maga terét (hosszúságát), a szövegben megszólaló hang (és a vers befogadója) fölvett egy tempót, akkor az érvényes marad a vers végéig. Összehasonlításul: a shakespeare-i szonett egy sora tíz vagy tizenegy szótagból áll, Aczél sorai legalább kétszer ilyen hosszúak. Ez egyrészt nagy figyelmet követel az olvasótól, másrészt azt is jelenti, hogy a (vers)szakadás szövegei nagyon tágas terűek, és ezt a tágas teret ki is kell tölteni. Megfordítva: a versek beszélőjének azért van szüksége tág térre, hosszú sorokra, hogy legyen helye annak, amit mondani akar - vagyis hogy elférjenek alapvetően narratív közlései.
A hosszú verssorok tömbszerű versekké rendeződnek. Ez a tömbszerűség egyrészt azt jelenti, hogy a szövegek nincsenek strófákra osztva. Aczél Géza minden újabb kötetében megalkot egy jól működő sémát, mely a versek felépítését szabályozza. A (vers)szakadásban az az alapelv működik, hogy egy vers körülbelül harminc sorból áll, és így nagyjából betölt egy könyvoldalt. Csak a páratlan oldalakon találhatók szövegek, a párosakat Gyémánt László munkái díszítik. Ezeken az oldalakon a legtöbbször téglalapokat láthatunk, melyek általában nincsenek lezárva, vagyis nincsen negyedik oldaluk, hanem kifutnak a lapról, és így kinyílnak a könyven túli világ felé; vannak figurális rajzokkal illusztrált oldalak is. A korábbi Aczél-köteteket egyébként Kass János illusztrálta (illetve tervezte borítójukat), akiről-akihez az új könyvben a kass című vers szól (alcíme: 80).
Azáltal, hogy csak minden második oldalon szerepel vers, és az egyes darabok - szám szerint harminckettő - saját címet kaptak, a kötet hangsúlyosan megkülönbözteti magát a 2007-ben megjelent (vissza)galopptól, mely huszonegy számozott, címnélküli „fejezetből" épült föl, és értelmezői verses regénynek tekintették; ezzel szemben a (vers)szakadás, miként egy hagyományos verseskötet, önálló költeményekből áll. Az új könyv mégis számos ponton kapcsolódik az előzőhöz, melyet egyébként többen is egyenesen remekműnek minősítettek, és amelyet minden bizonnyal Aczél lírai életműve eddigi csúcspontjának tekinthetünk. Az egyik kapcsolódási pont a versbeszéd hasonneműsége, a másik a tematikai rokonság.
Ami a versbeszédet illeti, hadd utaljak az előbb említett tömbszerűségre. A szövegeket nem tagolják írásjelek, kivéve a nagyritkán alkalmazott gondolatjelet, amiképpen Aczél nem használ nagy kezdőbetűket sem. Azt, hogy a versekből hiányoznak a beszélő intencióját jelző írásjelek, és a vers mint egy szövegtömb van fölmutatva, értelmezhetnénk úgy is, mint a szövegeknek a szubjektumtól való eltávolítását. Ez az értelmezés azonban csak látszólag volna helytálló. Miként Aczél Géza költészetének az avantgárd keretein belül való értelmezésével is csínján kell bánnunk. Igaza van Dérczy Péternek akkor, amikor azt állítja, hogy az avantgárd szövegalkotás hatása a korai Aczélnál leginkább csak a versek beszélőjének háttérbe szorulásán figyelhető meg, és inkább a kései Kassák hatott az Aczél-költészetre, mint az avantgárd áradó dikciója; valamint hogy Aczél „tanult" a klasszikus modernségtől és a posztmoderntől is. („Egy kívülálló a középpontban": Élet és Irodalom, 2007/7.) Bányai János az avantgárd és a „szövegirodalom" egységesítésében látja Aczél Géza költői világának sajátosságát. („Az avantgárd és ami utána következik": Híd, 2007/9.)
Létezik-e avantgárd elégia, elégikus avantgárd? Mert a (vers)szakadás egyik alapvonása az elégikusság. Találóan írta Angyalosi Gergely a szerzőt hatvanadik születésnapján köszöntő írásában: „A magyar líratörténet született aggastyánjai, örök búcsúzói közül való ő is...". („Másodvirágzás és utóérés": Élet és Irodalom, 2007/10.) Az elégikus szubjektum artikulálása/megkonstruálása fontos elem az új könyvben is. Mindjárt a nyitó darabban, a wordben: „az átjáróból szomorúan azért még visszanéztem az álnokul kidobott meghajtó / a szürke betonon fehéren ácsorgott és szerényen nem is sejtve magáról milyen / veszélyes hulladék". Nem annyira avantgárd hangütés ez - az anyagi világhoz való odafordulás sokkal inkább József Attilát idézi: „ahogy tömör ásványi sók és ronda fémek szorongnak / ismeretlenül benne melyek akár a beléndek ha úgy van kedve bénítják e / langyos létet". Figyelemreméltó egyébként az egyed c. darab József Attila-parafrázisa is: „a kirakatnak szélső székén ültem s figyeltem a nagy üvegtábla mögött miként / úszkál a tömeg".
Amikor azt mondtam, hogy a (vers)szakadás tematikusan is kapcsolódik a (vissza)galopphoz, elsősorban azokra a szövegrészekre gondoltam, melyek az önéletrajz kódja szerint is értelmezhetők. Az előző kötet verses regény a lírai beszélő életéről, akit részben nyilván a szerző „képviselőjének" is tekinthetünk. Talán nem véletlenül került az 57. oldalra (a nyitott téglalappal díszített, szöveg nélküli 56. oldal után) a káderok: „valószínű egykor nem figyeltem nagyon hátunk mögött már / régen elzúgott a félig emésztett forradalom...". A személyes „történelem" más rétegét érinti a zöldség, mely az erdőben való gyermekkori játékról mesél, és amely a leginkább Oravecz Imre Halászóemberének néhány darabjával rokonítható. Ennek a versnek a zárlatában szerepel a könyv egyik legszebb költői megoldása. Miután az erdőn szerzett tapasztalatait elmesélte, a vers lírai alanya így összegez: „az egészet / együtt tettem el közös emlékezetnek a rohamozó öregkorra...". Tehát nem a jelenre vonatkozó állítást tesz, tudniillik, hogy ezekre a dolgokra emlékszik vissza, hanem a gyerekkori énje felől fogalmazza meg az emlékezés mozzanatát: akkor tette el az emlékeket, mostanra. Nagyon lehet szeretni a (vers)szakadást az ehhez hasonló megoldásokért. Vagy például a nagyszerű szóalkotások miatt. Csak jelzésképpen ideírok három verscímet: ebédség, rongyászat, szencsiség.
Mi foglalkoztatja a versekben megszólaló beszélőt, illetve a költemények szerzőjét? Mindenekelőtt a vers. Mi az értelme a költészetnek, hol lehet a helye a költőnek és a versnek? Ezt olvassuk ezekről a kérdésekről a fosztóban: „...ez a különös botorkálás azzal vált szép rítussá / egykoron hogy éterien szökkent ha a hatalom érte nyúlt s majd / magát számolja föl kiüresedve mikor elfogy fölös teremtő kedve / és akkor már hiába ül modoros ablaküvegekbe fakult pulóverében / a költő hiába telt el laikus testvérek között az a bizonyos emberöltő / nem lesz már az ürge megélhetési költő rezignáltan lenyeli utolsó / italát líráját kidobja az első szemétkosárba s holnapját úgy kezdi / mint az a szemközti ábra ki söpörni indul a város tegnapi szemetét".
Aczél Gézát az is érdekli, ami manapság viszonylag kevés költőt látszik érdekelni: hogyan jelenhet meg a lírában az a közösség, melyhez az „én" hozzátartozik? Persze nincs itt szó váteszi bátorságról, a képviseleti beszédmód magabiztosságáról. Sokkal inkább reflektáltságról és kérdezésről. Így például az ars poetica hagyományához kapcsolódó verstanban, melynek beszélője hosszú töprengés után ehhez az ironikus képhez jut el: „gyanútlan gyerekek majd rosszaságból / ráülnek a talált költeményre billegő szék ez kérem". Bölcs belátás kell ahhoz, hogy a lírai alany ekként minősítse a költeményt. Aczél Gézából nem hiányzik a költői bölcsesség. És ami a legfontosabb: bár újabb kötetei hasonló poétikai jegyeket mutatnak, egy irányba tartanak, nyomát sem érezni annak, hogy kifáradóban volna ez a versbeszéd.
megjelent a Bárka 2009/2. számában
