Szabó Tibor
Ezotéria, nép és líra az alföldi tájban
Békés megyei alkotók kötetei 2008-ban
(I/VI. – Nagy Mihály Tibor)
A mára leginkább a békési szonettkirályként ismert Nagy Mihály Tibor második, A várható érkezése című verseskötete többféle értelemben is elszomorító irodalmi produktum.
A gyűjteményben kibomló végletes és végzetes hiánylíra, a tragikumként, kudarcsorozatként megélt élet felmutatása már önmagában lehangolja olvasóját. De ez a legkevesebb, ilyen van, létezik, és érvényesként is létezhet, nem kell mindig szórakoztatni, a befogadó meg, ha nem bírja már a gyomrot tornáztató drámaiságot, kapaszkodjék a fotel karfájába! A valódi problémát az adja, hogy egyrészt a kötet lehetne sokkal jobb, egységesebb, másrészt viszont még a jelenlegi formájában, egyenetlenségeivel együtt is minden könyvesbolt polcán ott lenne a helye, a kortárs magyar líra élvonalbeli alkotásaihoz mérhető csak, miközben ez a könyv, megjelenésének körülményei miatt, külleme miatt (egy vékony, ragasztott füzetről van szó, amelyet a Békési Városi Könyvtáron kívül gyakorlatilag sehol nem lehet megvenni) nem kaphatja meg az őt megillető esélyt. Szomorú. Nagy Mihály Tibor formakultúrája, versészeti felkészültsége páratlan, a néhány sorból felismerhető, csak rá jellemző hang telített és hiteles, versbeszéde mesteri pontosságú, olyan magától értetődően, görcstelenül tud beleírni mondatokat teljesen lezárt, ezer helyen rögzített formákba, hogy a befogadónak fel sem tűnik, milyen finomra csiszolt szövegeket olvas. A gondolatok Nagy Mihály Tibor költészetében természetes módon találnak rá külalakjukra, döccenések nélkül folyik, hömpölyög ez a líra, ritka az ilyen. A békéscsabai székhelyű Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház gondozásában megjelent, negyvenhárom verset felvonultató könyv egészében, kötetként mégis problémás, de legalábbis esztétikai kérdéseket vet fel.
A várható érkezése mintha arra lenne eklatáns példa, milyen az, amikor a szerzőt elsodorja saját költészete, viszi magával önnön hangja, témái, és nincs jelen egy erős kezű szerkesztő, aki megkövetelné az arányok megtartását, aki kereteket adna, korlátokat állítana a magát irányítani nem képes tehetségnek. Nagy Mihály Tibor alanyi költő, a személyes életvilágát énekli meg, vágyait, élményeit, sikertelenségeit, de nem panaszkodik, nem jajong, az ő érett, kifinomult lírája sokkal inkább önelemzés, számvetés, a megélt élet belepumpálása kibomló, egymásba fonódó költői képek sokaságába. „ha ágait magasra űzi fel / virágai a napba hulljanak / ha egyesül a vágy zenéivel / amíg a teste szerteszét szakad // csíráiban az akaratos élet / világra jön és önmagára ébred / nevét kimondják lüktető szavak”, olvashatjuk a ha szétteríti című kötetnyitó vers második és harmadik strófájában, és tényleg gyönyörű, csodásan lüktető szavak, mondatok, ugyanez fut végig, erővel, izomból, mély, búgó hangon – csakhogy.
A pontos ritmus, a plasztikus képek, a zseniális rímek meg az alatta/mögötte lévő gazdag érzelemvilág ugyan valameddig bódítják az olvasót, de egyegy szövegnek a végére érve, vagy (legkésőbb) másodszori olvasáskor mégiscsak felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miről is szól a mű. Amikor az ember megpróbálja elképzelni az ábrázolt élethelyzeteket, akkor kezdődnek a gondok. Nagy Mihály Tibor lírájából teljesen hiányzik a tárgyiasság, miközben túl sok a homály, témái megragadhatatlanok, nem lehet elmesélni, megérteni is alig, hogy pontosan mi is a versek primer jelentése. A szerző nem ad biztos pontokat, tisztán ábrázolt jeleneteket, olyan fogódzókat, amik segítenék az olvasót, ebben a költészetben nincsenek terek, pihenők, ahol a befogadó megállhat kicsit, fellélegezhet.
A várható érkezése egy permanens kábulat vagy nyomasztó álom, benne minden folyik, semminek sincs biztos helye, a beszélő én vár valakit, valakiket, de nem tudni, kit/kiket, sem azt, hogy miért, hogy mire kell neki az az érkező, aki nem érkezik meg sohasem, „babilon / folyóin híd zörög / sikoltozik vöröslő végzeted /mitévő légy ha nem lehetsz örök / ha síkfutásod padlatán remek //kis lábnyomok ragyognak feltörölve” (balilon), gyönyörű sorok ezek is, de sose derül ki, mitől sikoltozik, mitől vöröslik a végzet, se az, hogy hová mutat ez az egész. Az ilyen típusú absztrakt líra akkor tud igazán hatni, ha a környezetében megfogható, tapintható, húsból és vérből lévő világdarabok ábrázolódnak, valamik, amikre az olvasó rá tudja írni, amin képes értelmezni a burjánzó, nagyon motivált képözönt. Ebben lett volna szerepe egy határozott szerkesztőnek, beilleszteni (akár megíratni a szerzővel, ha nincs az életművében ilyen) a kötet kívánta nyugvóhelyeket, viszonyítási pontokat, mert így megroppan, bedől az építmény, az olvasót az ötvenedik oldal után menthetetlenül elfogja a csömör.
Túlságosan zárt is Nagy Mihály Tibor költői világa, az önanalízis minden eleme a szenvedéstörténetet írja tovább, nem nyílik rá az örömre, a szépségre sehol, nincs meg benne a felhőtlenség egyetlen mű erejéig sem, csak az abszolút kiúttalanság, a megtörhetetlen magány élménye szólal meg a tökélyre csiszolt harmóniákban. A másik tanulsága a könyvnek, hogy az emelkedett hang, ami a hiánylírát elviszi a hátán, a szerelmi költészetben (ha nincs más mellette) kevés. Nagy Mihály Tibor könyvébe több, direkt módon is szerelmesversként olvasható szöveg került, és ezeken nagyon átüt valami elégtelenség. A szerelmesdit írni versben ma már nem lehet úgy, mint a népdalokban, vagy Csokonai elégiáiban. „idő jó lenne még / ha másra nem csak nézni összebújva / hogy januárban tündököl az ég / de tükre megvakul júniusra” kezdi a szerző az elveszett című versét, és értem én a lényeget, hogy a hónapokon keresztül az ablakban összebújva könyöklő párban olyan társ igényét fogalmazza meg a beszélő, aki marad, akire számítani lehet, aki még júniusban is ott van a januári közös égbámulás után. Ámde a szerelem nemcsak égbámulásból áll, a szerelmi költészet pedig a 21. században testiséget követel, valós vágyat, nedveket, szagokat, orgazmust és halált. Ám, függetlenül az említett, szerkesztéssel kiküszöbölhető melléütésektől, A várható érkezése nagy élmény, az eltalált darabok valami szavalhatót üzennek a befogadónak. A recenzens például szokta is szavalni ezeket. Magának, félhangosan, rosszkedvében.
Megjelenik a Bárka 2009/1. számában
Köszönjük az információt, szíves elnézésedet kérem a tévedésért!
Egyébként üdv a recenzensnek!
Kőszegi Barta Kálmán