Kritikák




Thimár Attila
Ahol jól érezzük magunkat
Ambrus Lajos: Lugas - more patrio. Kortárs Kiadó. 2007.


 Régi kérdés az irodalomban, hogy milyen szoros a tartalom és forma kapcsolata, illetve melyik határozza meg a másikat. A kérdés abban a formában talán még fontosabb, hogy a szándék, illetve a funkció és a forma milyen viszonyban áll egymással. Vannak olyan korok, amikor az irodalmi kifejezésmódot erős, pontos határvonalakkal megrajzolt szabályrendszer irányítja, mint például a klasszicizmus idején, amikor a mondanivaló funkciója határozta meg, hogy mely műfajt és hangnemet kellett választania a szerzőnek. Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a műfajok, a mondanivaló, a szándék és a kifejezési forma tekintetében teljes az összevisszaság, a szerzők jelentős részének nem sikerül megtalálnia azt a formát és műfajt, amelyben a számára legfontosabb dolgokat el akarja mondani. Az irodalmi megszólalásoknak ebben a kavargó, szürke, zavaros tengerében megnyugtató megpillantani egy békés szigetet, a szigeten egy kis kunyhót, amelyről már távolról megállapítható, hogy itt rend van, készítője tudta mit csinál és miért csinálja. Egyáltalán: tudta hogyan tájolja életét, hogy megőrizze a békét, nyugalmat.

Ambrus új esszékötetének darabjait egy „külső kényszer” szülte, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletének hétről-hétre kiszabott kolumnái. Ám éppen a feladat pontos ismerete tette lehetővé, hogy a szerző előre tervezzen, s szépen felépítse a sorban megjelenő írások témáit. Sőt, ami szintén ilyen fontos, az írások szemhatárát is kijelölte, azt, hogy milyen mélyre ásva, mennyire szakszerűen, illetve mennyire könnyen érthetően mesélje el esszéiben művelődéstörténetünk 19-20. századi időszakának igencsak fontos darabkáit.

Az első fejezet (Örök szüret) a személyesen bejárt tájak apró történéseit és mitikus szereplőit meséli el, a második (Irány a földművészet!) és harmadik (Borissza szótár) esszéi az alma és szőlőtermesztésre, illetve a borkészítésre összpontosítanak. A könyv lapjairól kies táj tárul elénk, többnyire a 19. századi Magyarország: nagyszerű ligetek, almások, messze földön ismert gyümölcsösök, világhírű kertészek és borászok. Olyan vidék, ahol érdemes volt élni. Az ember tudatosan úgy alakította környezetét, igazi otthonát, a természetet, hogy számolt azzal, amit cselekszik, annak következményei még unokáira is visszahatnak. Legkisebb lépését is alaposan meg kellett fontolnia, hová ültessen egy jegenyefasort, avagy melyik szőlővel telepítse be a domboldalt. S akik mindezt véghez vitték nem hétköznapi férfiak voltak, hanem hősök a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. A hétköznapi életnek azon hősei, akik fáradságukat, sőt akár életüket sem kímélve dolgoztak azért, hogy az élet minél teljesebb legyen körülöttük: többek között Wigand Ede, építész–belsőépítész és kerttervező, Girókuti P Ferenc, szerkesztő, az első magyar komoly pomológia készítője, Entz Ferenc, a magyar kertészeti szakoktatás megalapozója, akinek iskolájába Deák, Csengery, Eötvös, Lónyay jártak, vagy Haraszthy Ágoston, aki Kaliforniában meghonosította Zinfandel (magyar Cirfandli) szőlőfajtát és bort, amely azóta is az egyik legkedveltebb fajta Amerikában.

Amint az írások szándéka meghatározta tartalmukat, ugyanolyan jól kiszabta terjedelmüket is, s ebből következően a szerző a megfelelő nagyságú levegővétellel a történeteknek egy lendületre elmondható darabját meséli el, nem terjeng-csapong más témák felé, nem akar mindenáron aktualizálni, nem borong az elmúlt idők szép emlékein. Kedves egyszerűséggel elmeséli azt, hogy régebben miért éltek jobban, igazabban az emberek. A mesélés a folyamatos kapcsolattartás az olvasóval nagyon fontos része ezeknek az írásoknak, mert éppen a befogadókhoz szóló rövid kiszólások miatt érezzük úgy, nem maradunk magunkra olvasás közben. A szerző végig ott ül mellettünk, érezzük lelkesültségét, halljuk eltöprengő hangját. A mesélés folyamatos dialogicitása miatt előtérbe kerül – és nem is kis mértékben – a szerző személyes érintettsége. Az a mély érzelmi viszony, amely tárgyához, a gyümölcsökhöz, almákhoz, borokhoz, a régi korok szép szokásaihoz fűzi. Szerencsére nyoma sincs a rafinált játékossággal bájolgó posztmodernnek, hanem egyszerű, jól érthető, egymásból világosan következő mondatokat kapunk. Igaz, erre szüksége is van a szerzőnek, ugyanis nem titkolt szándéka, hogy ezek az írások ismeretterjesztő célt töltsenek be, méghozzá az ismeretterjesztés legnemesebb értelmében. Nem népszerűsítésről van szó, amikor valamely személyről vagy eseményről mindenféle túlhajszolt jelzővel bizonyítják, hogy már a saját korában milyen nagy mértékben rendelkezett a ma fontosnak tartott tulajdonságokkal. Nem, ami ebben a könyvben olvasható, az ismeretterjesztés. Azoknak a nehezen megszerezhető ismereteknek a továbbadása, amelyek szükségesek ahhoz, hogy jobban megértsük saját korunkat, s talán azt a jövőt is, amely vár ránk. A tudás, amelyet ezeken a lapokon találunk sokszor poros könyvekből, hosszú, kitartó könyvtározásból származik, hiszen olyan személyek hangját halljuk évszázadnyi távolságból, akik a maguk korában elismert tudósok voltak, ám mára már elfelejtette őket a hazai közönség. Igaz, ők még nem a Tescauchan divatozó plázacicáknak üzentek a magyar gyümölcsökről és borokról, hanem olyan honfitársaiknak, akiknek fontos volt, hogy mit isznak–esznek. (Itt kell megemlítenem, hogy ugyan az ismétlés a tudás anyja, de egy gondosabb utószerkesztés egybesimíthatta volna a tárgyalt szerzőkhöz szinte epitheton ornansként járuló adatok előfordulásait.)

Miért éppen a bor áll eme esszékötet középpontjában? Pusztán divat lenne ez? Hiszen évente hét-nyolc nagyalakú, színes albummal bombázzák a vásárlókat a kiadók, s gondolhatnánk, biztosan jól eladható a téma más megközelítésben is. Ám e kis könyv legfontosabb érdeme, hogy a számítógéppel tökéletesített, szépnyomású képek helyett a nyelv, a magyar nyelv az, amely érzékszerveinket csigázva bemutatja a választott szőlő vagy borfajtát. A szerző teljes mértékben uralja eszközét, lelkiismeretes gonddal válogatja meg a szavakat, amelyekkel sokszor olyan árnyalatnyi különbségeket kell kifejeznie, mint a borok elő- és utóíze közötti elmozdulások, vagy néhány vonással kell megrajzolni olyan szőlőfürtöket, amelyeket Caravaggio, Rubens vagy Rembrandt képein láthatunk. A Borissza szótár című írásában fejtegeti, hogy milyen nehéz szavakkal leírni olyan érzékleteket, amelyeket nyelvünkkel, orrunkkal, szemünkkel tapasztalunk: „a borleírás éppen olyan, mint bármilyen műleírás. Nyelvi invenció, poétikai jártasság, grammatikai fegyelem és szigorú, kiérlelt pontosság nélkül nem megy. Én magam is azért sertepertélek annyit a bor, mint „olyan” körül, mert folyamatosan tanulok, s mert a borkészítést ugyanolyan nemes, sőt fennkölt foglalatosságnak tartom, mint a regény vagy szonettírást. Vagy netán a táblafestést vagy a szimfóniakomponálást, ezt most nem részletezem, annyit azért jelzek, hogy a madarak énekét is meglehetősen bonyolult lekottázni. Ám olyan írók mint Krúdy, Márai, Hamvas még ezt is tudták.”(134–135.) Ezt a sokféle felkészültséget és képességet igénylő feladatot az esszéíró éppen olyan jól oldja meg mint elődei, az ampelográfusok és az írók, s mindenhonnan a legkiválóbb megoldásokat veszi példaképül. A Sárfehér szőlőről és a belőle készült borról ezt olvashatjuk: „pár száz tőkét el is ültettünk, és legelőször 2006-ban meg is mutatta magát. A különleges termést hozó évben gyönyörű termést adott: kívánatos hatalmas fürtjei, nagy rozsdapöttyös bogyói, persze a megfelelő ritkítás után, gyönyörűen beértek – huszonegyes mustfokkal szüreteltük. […] Bora viszonylag gyorsan érik, gyümölcsös illatokat szabadít fel a hordóból, amikor először szippantottam belőle, noha a fiatal bor fejlődése egy idő után lassan, de biztosan ellágyult. Az ám, ez lehet. Hogy így igaz a történeti és tudományos tapasztalatokban, de az illata viszont nem „lágyul”! Nemrég elővettem a 2006-os nagy évjáratú Sárfehérünket (összesen nyolcvan liter van belőle) – egészen hihetetlenül elegáns, gyönyörű fű-, illetve szénaillatot ad.” (140.) De Ambrus hasonlóan kifinomultan ír a ménesi Kadarkáról, az Olaszrizlingről, a Rózsamáliról vagy éppen a Csókaszőlőből készült borról: „gyönyörű színű, kellemes, nem harsány, de elegánsan komplex illatú végeredményt üdvözöltünk, finom, olajos textúrákal. S aztán megérkezett az igazi meglepetés: a telt, semmiképp sem éretlen, harmonikus íz – nem lógott ki belőle semmi, ami zavarta-megbontotta volna a mű-egész harmóniáját. S hogy a próbaként készített tétel még kellemesen fanyar, de markáns és meglepően hosszú lecsengésű utóízeket is produkált, azt a legkevésbé sem vártam.” (148)

Ambrus írásaiban azonban nemcsak az alapos, kifinomult szakmai ismeretet érezzük, nem csak tárgy szeretetét és az ehhez kacsolódó szigorú önfegyelmet, amely lehetővé teszi, hogy élményeit, gondolatait úgy adja át, hogy mi is ott találjuk magunkat az asztal mellett, kezünkben a borospohárral, hanem az igazi misztikumot is, amely az élet forrásánál fakad. Az írások alapját olyan életszemlélet képezi, amelyet érdemes megtanulni a szerzőtől: a szemlélődésnek, a tapasztalásnak belső érlelésű harmóniáját. Az élményeinket, érzéki benyomásainkat olyan mélyen átélni, amint csak lehet, és szavakba foglalni, tudatosítani úgy, hogy elröppentük után is maradjon belőlük egy hosszú lecsengésű utóíz, a valóságnak finom párlata. Mindezt leginkább akkor élhetjük át, ha visszahúzódunk egy könyvvel az árnyas, méhdongásos lugasba. Ehhez persze szükséges ismerni azoknak műveit, akik az írás tudományában előttünk jártak, s nem véletlen, hogy az esszék sorai között rendre felbukkannak idézetek, illetve hivatkozások magyar írók, költők műveire, szépen festett gondolatokra vagy kicsiszolt verssorokra. Itt Krúdy, Vörösmarty, Hamvas, Jókai, ott Berzsenyi, Arany, Németh László, Ady lépnek elénk váratlanul, s megérezzük, hogy bizony az élet kiegyensúlyozott megéléséhez szükséges ismerni irodalmi hagyományunkat, azt a hatalmas szellemi teljesítményt, amely bármikor bárki számára képes segítséget, iránymutatást, együttérző kezet nyújtatni.

                 Erre a támaszra szükségünk van jóban, s sajnos rossz sorsban is. A kötet utolsó ciklusában (Hogyan kell meghalni?) az elhunytakról megemlékező írásokat olvashatjuk a kötet zárásába helyezett legsúlyosabb darabig, a Mátis Líviának szóló vallomásig. Az előre sietett társhoz, feleséghez szóló fiktív levél nem válik túlzottan patetikussá, a férfiszemérmesség legszebb bizonyítékaként tartózkodó marad, és az érzelmekből csak a legszükségesebbeket engedi a fényre Ez annak bizonyítéka, hogy Ambrus Lajos tud írni, méghozzá kiválóan jól tud írni. Nemcsak a celldömölki resti menüjéről vagy Tokaj legyőzhetetlenségéről, az Asbóth család 19. századi sorsának hullámveréseiről, hanem arról is, ami a szív közepén remeg és imbolyog születésünktől a halálig. Egyike azon utolsóknak, akik még hisznek az írás tisztaságában és tisztességében, mert élete és írásművészete egymástól elválaszthatatlan..





Megjelent a Bárka 2008/6. számában









Főlap

2009. január 14.
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Veres Tamás: Áldással dorgállak Simai Mihály verseiFarkas Gábor verseiBoth Balázs versei
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla1989, avagy Egy év a hetvenötből – Széljegyzetek, adalékok – HrabalhozAz alteregóAz Édes Cseléd éléskamrája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg