Gyarmati György
Megfigyelők és megfigyeltek – társadalomtörténeti nézőpontból
Miért társadalomtörténet?
(részlet)
"Az értelmiség pompásan ért ahhoz,
hogy mítoszokat gyártson önmagáról."
(Konrád György)
Néhány évvel ezelőtt megkíséreltem leírni, hogy a kommunista rendszer politikai rendőrségének funkciója, tevékenységi köre, mennyiben tér el azon szervezet(ek)től, amelye(ke)t hasonló elnevezéssel ismerhetünk a modernkori polgári államok történetéből. A totális rendszer – a kommunista (kiépülése idején sztálinista) egypárti diktatúra – elsődleges hatalombiztosító intézményének feladatköre és ebből eredő akciórádiusza messze túlmutatott azon kompetenciákon, amelyekkel az azonos elnevezéssel működő korábbról ismerhető szervezetek rendelkeztek. Jellemzőinek eltéréséből eredő megkülönböztetésül szóltam arról, hogy a politikai rendőrség elnevezés helyett inkább nevezhető ez a szervezet a politika rendőrségének.[1] E rendszer-specifikus különbségből eredően a politika rendőrségének hagyatéka – fennmaradt iratai – másról, többről is informálják az utókort, mint hogy csupán egy kormányzati szakigazgatási ág intézménytörténetének forrásháttere lenne.
Első ránézésre persze a politika rendőrségének iratai önmagáról a kommunista rendszer titkosszolgálatáról – titkosszolgálatairól – szólnak. Az iratokat rendező, s azokat keletkeztetője szerint klasszifikáló archiváriusi nézőpontból ez igaz is – bizonyos mértékig. Csak kellő sokaságú irat áttanulmányozása nyomán fordul az állambiztonsági iratok színe a visszájára, épp az említett „mérték” tekintetében. Tartalmuk alapján másról is szó van, s hovatovább – többségükben – leginkább másról van szó. Éppen úgy, mint ahogy a fél évezreddel korábbi káptalani iratok nem csupán (társaskáptalanok esetében nem is feltétlenül) a keletkeztetőről, a polgári kori főispáni iratok nem csupán a megyeigazgatásról, s a most tárgyalandó időszakból fennmaradt ügyészségi iratok – legyenek azok nyomozati anyagok, vagy vádiratok – nem csupán az ügyészségről szólnak. A kommunista rendszerek hagyatékát tekintve a nem is oly régen még egyeduralkodó párt iratai sem csupán a regnáló pártról tudósítanak. Sőt! Éppen mert omnipotens és omnikompetens pozícióból akart lehetőleg mindent tudni az alávetett, „államosított társadalom” mindennapi megnyilvánulásairól – az általa szervezett-vezérelt intézményi létformáktól a legprivátabb magánszféráig –, ezek történeti (re)konstrukciója során is nélkülözhetetlenek a keletkeztető gyűjtőneve szerint mást sejtető „pártiratok”. A pártiratokban rejlő információk nem politikatörténeti rétege – a források hasznosulásának előrehaladottabb volta következtében – kutatói berkekben már majdhogynem evidencia. A politika rendőrségének irathagyatéka tekintetében – úgy tűnik – még csak a kezdetén vagyunk ezen felismerésnek, s a szóban forgó források társadalomtörténeti nézőpontú feltárásának, analízisének.
Az alábbi – eredetileg konferencia előadásokként elhangzott[2] – dolgozat célja annak az a priori logikus tévhitnek a megingatása, miszerint a politika rendőrségének iratai a kommunista állambiztonsági szervekről informálnak. Pontosítva – s a fentebbi példákra rímeltetve –, annál jóval kisebb mértékben szólnak nevezett iratok a politika rendőrségéről, mint azt logikusan feltételeznénk. Ha pedig az első tétel a posteriori is igaznak bizonyul, nem módosítandó-e – ugyanilyen logikusan – az állambiztonsági iratok kutatásának súlypontja? Másik két hegeli kategóriát mondandónkba kompromittálva: milyen viszonyban áll egymással a van (sein), illetve a legyen (sollen), mint kutatási fősodor?
A tárgyalás módszere keveri a hegeli, illetve a pozitivista megközelítést: méghozzá úgy, hogy az ún. „negatív bizonyítás” eszközével élve igyekszik eljutni a pozitív állításhoz. Azaz, miközben arról lesz szó, ami van (sein), kérdésessé próbálom tenni ennek adekvát voltát („negatív bizonyítás”), azért, hogy a történettudományi múltfeltárás szempontjából – s ezen belül a társadalomtörténeti nézőpontból – kívánatos (sollen) analízist forszírozzam.
Szólni kellene elöljáróban az elenyészett kommunista rendszer titkosszolgálatai iratainak hagyatéki környezetéről – amiről több írást is közre adtam a közelmúltban[3] –, de ezeket részben az ismétlések elkerülése végett, részben terjedelmi okokból ezúttal mellőzöm. Közülük most csak egy kor-környezeti mozzanatra utalok. A közel húsz évvel ezelőtt megkezdődött kelet-európai rendszerátalakítások – köztük a magyarországi –, meglehetősen ellentmondásos szimbiózist teremtettek a korábbi rendszer meghurcoltjainak információs kárpótlása, az új politikai közélet átláthatósága és tisztasága, az ún. lusztrációs törekvések, valamint a történettudomány múltfeltárása között. Az ellentmondás abból eredt, hogy mivel mind az információs kárpótlás, mind pedig a lusztráció megvalósítása több sebből vérző szabályozás közepette ment végbe, s így hozadéka is csekély volt, ezen törekvések – részben – a minuciózusabb irathozzáférést lehetővé tevő történettudományi kutatásokra testálódtak. Pontosítva, a professzionista múltfeltárást végzőkön túl is boldog-boldogtalan kutatói privilégiumokat szerezve próbált iratokhoz jutni, s ennek nyomán – a történettudomány szakmai konvencióit szögre akasztva – sorra jelentenek meg „ügynökleleplezések”. Ez a histórikusi mezben jelentkező lusztráció-pótlék egyfelől közéleti skandalumok sorát gerjesztette, másfelől viszont – akarva-akaratlanul – csorbát ejtett a szakmai konvenciók szerint dolgozó „céhbeli” múltfeltárás presztízsén.
Az ige testté lőn; a bolha meg elefánttá…
Mára előállt egy olyan virtuális kutatói „adatbank”, amely sok mindenre alkalmas. A „sok minden” kapcsán tehető fel az a kérdés, hogy a rendelkezésre álló információk milyen arányban válhatnak részeseivé a történettudományi múltfeltárásnak. Ezt a továbbiakban a Történeti Levéltárban őrzött, és a kutatóknak, illetve állampolgároknak kiadott ügynök-adatokkal kísérlem meg illusztrálni.[4]
A Történeti Levéltárban a kutatók – főként az utóbbi években – megkülönböztetett módon érdeklődtek a különböző felekezetekhez tartozó egyházi személyek, illetve a közöttük rejtőzködő ügynökök iránt (276 fő).[5] Azonosított számuk oly annyira kiugró, hogy az őket követő három világi értelmiségi csoport – újságíró 111; egyetemi hallgató 86; tanár 68[6] – együttesen sem éri el a klerikusok között fellelt nagyságrendet. A felsorolt négy kategória adja az értelmiségi státusú hálózati személyek (ügynökök) 71 százalékát. Hozzájuk képest a többi értelmiségi foglalkozáshoz sorolhatók – a közgyűjteményi vagy egészségügyi alkalmazottak; mérnökök, agrármérnökök; írók, tudományos pályán dolgozók, illetve jogászok és zenészek – együttes száma is kevesebb, mint ezen (diplomás) kategória 30 százaléka. A kutatók által igényelt/megkapott különböző foglalkozású „diploma nélküli” hálózati személyek közül is csak három kategóriát emelve ki – fizikai munkás 108; egyéb (alacsony státusú) dolgozó 62; illetve mezőgazdasági munkás (földműves, tsz-tag) 11 –, utóbbiak körében együttesen sem volt olyan mértékű az azonosítást szorgalmazó ambíció, mint egyedül a papok iránt. A diplomás (71 %), kontra diploma nélküli ügynökök (26 %) egymáshoz való viszonyát nézve azt valószínűsítjük, hogy ez aligha a politika rendőrsége által foglalkoztatott hálózati személyek tényleges megoszlását tükrözi, hanem azt, hogy a kutatók – a múltfeltárás keretében – sokkal inkább az értelmiségieket érintő tárgykörök vizsgálatát preferálták.
Ugyanezen a diagramon azt is feltüntettük, hogy az állampolgárok által igényelt ügynökazonosítások miként szóródnak az ügynökök foglalkozási csoportjai szerint. Miután utóbbi esetben a vizsgálható halmaz is kisebb volt – kutatóknál összesen 1073, állampolgároknál 661 –, értelemszerű az alacsonyabb találati arány az egyes foglalkozási kategóriákon belül. Ugyanilyen értelemszerű az is, hogy a szinte kizárólag értelmiségi (diplomás) kutatókhoz képest az állampolgárként irataikat igénylők társadalmi státusa épp úgy heterogénebb, mint a velük kapcsolatban azonosított ügynököké. Inkább az szembetűnő, hogy korántsem olyan arányban jelennek meg a „nem diplomások” az állampolgárként információs kárpótlást igénylők kötött (33 %), mint amennyivel nagyobb a társadalmon belüli számarányuk a diplomásokhoz (57 %) viszonyítva. (Erre az aránytalanságra később még visszatérünk.)
Az 1. számú diagram, megfigyelők és megfigyeltek relációban két megállapításra ad alkalmat. Az egyik a négy évtizeden át egyeduralkodó pártállami rendszer titkosszolgálatainak „ügynökhasználatára” utal. A politika rendőrsége úgy szervezte az egyes társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok – vagy más diszkrét szempont szerint kreált, illetve létezett közösségek –, s azok kiszemelt egyedeinek fürkészését, hogy a megfigyelés (főszabályként) az adott közegben otthonosan mozgó, ugyanoda tartozónak számító „egyívásúakkal” történjen. Ebből eredt, hogy gyakorta már azt megelőzően is többé-kevésbé pontosan azonosították a róluk jelentőket az iratokkal megismerkedő információs kárpótlásra jogosultak, mielőtt – a közbeeső törvénymódosítás jóvoltából – ténylegesen megtudhatták volna a szakzsargonban hálózati személynek elkeresztelt besúgójuk kilétét. Az iratok hozzáférhetővé válásának bővülésével párthuzamosan vált mind az állampolgárok, mind pedig a múltfeltárással foglalkozó kutatók számára is bizonyossággá, hogy az ügynökök a megfigyeltek nézőpontjából zömmel munkatársi, baráti, vagy – ritkább esetben – rokoni, családi körből kerültek ki. A másik észrevétel, hogy az információs kárpótlást igénylő állampolgárok között is felülreprezentáltak az értelmiségi, diplomás körből valók. (Legalábbis ők fordultak nagyobb arányban a Történeti Levéltárhoz.) Mindazonáltal épp a diagram állampolgári vonatkozású oszlopaiban megjelenő ügynöktalálatok adatai jelzik, hogy a társadalom döntő többségét kitevő nem déplomás státusúak körében sem volt sokkal kisebb intenzitású „az alsóbb néposztályok” besúgókkal való behálózottsága, mint a rendszer regnálásának évtizedei alatt mindvégig „gyanús” értelmiségi szférában. Egy atipikus kivétel: noha a köztudatban – nem alaptalanul – úgy élt, hogy a házfelügyelők, (nem tömblakásos településrészeken az ún. utcabizalmiak) nagy számban tartoztak a Belügyminisztérium bizalmi emberei közé, az eddig feldolgozott hálózati anyagok alapján éppen felbukkanásuk ritkasága szembetűnő.[7] „Választóvonal” – a diagram közepén – a diplomás és nem diplomás ügynökkategóriákat elkülönítő „hivatalnok-tisztviselő” (diploma +, –) csoport.[8] Míg a kutatók igényelte ügynökazonosításban ez a kategória elenyésző (44 fő = 4 %), addig az állampolgári rákérdezések találat-megoszlását tekintve a hivatalnok-tisztviselő csoport jelentősebb (64 fő = 10 százalék).
Az azonosított ügynökök foglalkozás szerinti bontása társadalomtörténeti nézőpontból más módon is csoportosítható. A szociológiában használatos fehérgallérosak (diplomások, szellemi munkások), illetve kékgallérosak (kétkezi dolgozók) kategóriájához hasonlóan adtam az egyházi személyek kohorszának a „fekete gallérosak” elnevezést.
A 2. számú diagram képi ábrázolása némileg markánsabban mutatja, hogy mind a kutatók, mind pedig az állampolgári igénylők körében – bár kisebb arányban – a diplomások kultiválják inkább, hogy utána járjanak egykori megfigyeltségüknek és megfigyelőiknek. Az információs kárpótlás lehetőségével élő két csoport között mégis van egy nagyon jelentős különbség. Történeti – társadalomtörténeti – nézőpontból nem is az a két csoport közötti fontosabb differentia specifica, hogy az állampolgár a jogszabályok szerint csak a saját magára vonatkozó iratokat ismerheti meg, míg a kutató a fennmaradt forrásanyag teljességét vizsgálhatja. Sokkal inkább az, hogy az állampolgári információs kárpótlás keretében kézhez kapott iratok döntő hányada – nagy valószínűséggel – továbbra is „magánirat” marad; leginkább a kékgallérosok körében, holott továbbra is ők teszik ki a társadalom túlnyomó többségét. A dolog természetéből adódik, hogy a kutatók által kézhez kapott iratok, dokumentumok válhatnak inkább a múltfeltárás keretében közkinccsé, miközben a (fehérgalléros) kutatók témaválasztásaikkal elsődlegesen saját értelmiségi kohorszukra (fehér és fekete gallérosak), a velük egyívásúakra koncentrálva rekonstruálják a letűnt korszak történeti tablóját.
Gyarmati György teljes dolgozatát a Bárka 2008/6. számában olvashatják.
[1] Gyarmati György: A politika rendőrsége Magyarországon a Rákosi-korszakban. (Die Polizei der Politik in der Rákosi-Ära in Ungarn.) Pécsi Tudományegyetem, Pécs 2002. 67 old.
[2] Jelen dolgozat különböző részei elhangzottak egyfelől a Békés Megyei Levéltár által „Az ismeretlen közelmúlt” címen rendezett 2008. szeptember 19-én Gyulán rendezett konferencián, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, az MTA Pécsi Területi Bizottsága valamint a Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézete által „Megfigyelők és megfigyeltek” címen 2008. október 7-8-án Pécsett rendezett nemzetközi konferencián.
[3] Gyarmati György: A közelmúlt feltárása és az ügynökkérdés. Mozgó Világ, 2007. 9. sz. 77-85. old. U. ő: „Nem mind arany, ami …” A szocialista rendszer állambiztonsági iratainak történeti forrásértéke. In: Rendszerváltás és Kádár-korszak. (Szerk: Majtényi György és Szabó Csaba) ÁBTL – Kossuth Kiadó. Bp. 2008. 127-139. old.
[4] A Történeti Levéltárban őrzött dokumentumok alapján a jelenlegi mintához képest több egykorú hálózati személy – besúgó – azonosítására van mód. Ezúttal viszont épp arra voltam kíváncsi, azt tekintettem vizsgálati halmaznak, amire eddig kutatói és állampolgári érdeklődés nyomán igény mutatkozott. Pontosítva, akik esetében bizonyossággal azonosítható volt a fedőnéven foglalkoztatott egykori ügynökök kiléte.
[5] Az eddig azonosított 276 főnyi egyházi ügynök közül 180 hálózati személy tarozott/tartozik a katolikus egyházhoz.
[6] A „tanár” kategóriában együtt jelenítjük meg az általános és középiskolai tanárok, valamint az egyetemeken oktatók számát.
[7] Az állambiztonsági iratok pusztulásának, illetve esetenkénti módszeres megsemmisítésének a számlájára írható a házfelügyelők (utcabizalmiak) hiánya a fennmaradt anyagok között. A nevezett kategóriákhoz tartozókat nem csupán a Rákosi-korszak Államvédelmi Hatósága szervezte be előszeretettel informátorai közé. Ugyanígy járt el az 1956-os forradalom leverése után a pártegyeduralmat restauráló MSZMP, illetve az egykori ÁVH helyébe szervezett BM Politikai Nyomozó Osztálya is. Kiegészítés Tömpe István „Jelentés a karhatalom helyzetéről” c. előterjesztéshez. ABTL. 1.11.1. BM Állambiztonsági Miniszterhelyettesi Titikárság iratai. 131. d. Tömpe előterjesztését és annak vitáját lásd, Az MSZMP Intéző Bizottsága 1957. január 14-i ülésének jegyzőkönyve. In: Az MSZMP ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei. I. (Szerk: Némethné Vágyi Karola és Sipos Levente) Intera Rt. 1993. 301-309, ill. 320-321. old. A házfelügyelők épp úgy lehettek maguk konspirált állambiztonsági találkozóhelyek (ún. „T-lakások”) bérlői, mint ahogy nem nyilvános feladatkörükként végezték az adott épületben lévő hasonló funkciójú más lakások „biztosítását”. Petrikné Vámos Ida: Az állambiztonsági szervek konspirált és találkozási lakásai. In. Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére. (Szerk: Horáth J. András) NML. Budapest-Salgótarján. 2008. 313-324. old.
[8] Az ide soroltak között épp úgy voltak diploma nélküliek, mint azt bírók, de azért nem soroltuk az utóbbiakat sem a diplomások közé, mert foglalkozások (beosztásuk) inkább a „nem értelmiségi hivatalnok” státusának felel meg.
Megjelent a Bárka 2008/6. számában