Kritikák

Papp Attila Zsolt



Farkas Wellmann Éva
Bevezetés egy kivezetéshez
Papp Attila Zsolt: Fogadó a senkiföldjén. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2008


       Papp Attila Zsolt második kötetének sejtelmes-logikus működőképességét két jelentős összetevő garantálja: a költői fikció kreatív kezelése, valamint a tudatos szerkesztés, amely a motívumok szintjén is érvényesül. Sajátos módon teszi ezt: költői eszköztárát alakítja úgy, hogy az a szövegegyüttes megépíthetőségét segítse. Helyet, teret biztosít verseinek, a szöveg világát ezúttal nagyon is materiálisan értelmezve.
        Papp nagyon precízen kijelöli ezt a teret: meghív a versbeszédbe, de előtte áttekinthetővé teszi azt, belakhatóvá; mindent elrendez: az olvasónak most már annyi a dolga, hogy felfedezze, értelmezze, belakja ezt a területet. Helyesbítek: nem annyi –: az. A pontos elhelyezés a kötet szerkesztésében is egyértelmű: Rilke-mottóval indít, helykijelöléssel már itt („Oly magános e faluvégi ház...”), aztán a Belépés Az Ezüst Órához címzett fogadóba még konkrétabb térbe invitál, ezt követi három versciklus (Az álomparti ember, A nulla paraméter, Odüsszeusz a járdaszigeten), majd a Kilépés Az Ezüst Órához címzett fogadóból című darabbal enged el, távozhatunk e különös versvilágból. Hadd lássuk, milyen tapasztalatokkal!
        Az idő behatárolása az a gesztus, amely elsőként, nagyon látványosan megragad. Még mindig a beavatásnál tartunk, gondolhatnánk, de tulajdonképpen – a rítus részeként – már javában térképezzük a teremtett „paraméter” körvonalait. Az idő létezik ebben a világban, sőt jelentékeny szereppel bír, azonban hátborzongatóan bizonytalan, s ilyenként időtlenítő: „hogy éjszaka majd megmozdul bolondul / az óra fent – s a sűrű vaksötétben / ó hallga csak, ahogyan félrekondul!" (Belépés Az Ezüst Órához címzett fogadóba). A megidézett tér (senkiföldje) és a hozzárendelt idő (az álomparti ember sosemvolt ideje) még mindig a bevezetés titkos kellékei, azonban ez a sajátságos terep lassan felfedi természetes, személyes jellegét. A tulajdonjog vitája azonban későbbre marad, amint az álomparti ember kilétének a tisztázása is.
       A Seholsevan a tér elemző verse. Az immáron játékba fordult tér-időmozgatás újabb izgalmakat rejt ebben a versben: „Seholsevanba tér a volt” elmés versindító szójátékával még csupán elkezdve. A Seholsevanról keveset, de legalább lényegit tudunk meg: van széle, bár biztos helyen meg nem áll, de rajta kívül már a nincs rekedt, tartalmazza a múltat, a volt és nincs között: határ. Ez elég. A berendezés, feltöltés gyakran tetszőlegesnek tűnő, alakítható: az álomparti ember tere vagy éppen a Vásártér Uráé: az Óváros, az Underground, egy utca hossza, a városok vagy éppen egy női talpról leolvasható térképe mindezeknek.
       Jól sikerült továbbvitele a fogadó-motívumnak az Ajtód előtt farkasok.című darab. Az első versciklus végére érve egyértelmű már, hogy a fogadót, a benne és körülötte kijelölt helyet s a mindehhez viszonyulni igyekvő időt PAZS nem véletlenül alkotta meg. Versei világának elválaszthatatlan összetevői ezek. Hogy miért? Valószínűleg, hogy bármikor önmaguk árnyékába vagy ellentétébe fordulhassanak. „Nem lesz ott bent már senki”, „e ház már nem lakásom”, „Az ország: senkiföldje”, „enyém a senki háza”, „Kivetkezel magadból, / átöltözöl magadba”.
       A kötetre folyamatosan jellemző formai igény leginkább talán az eleve kötött szabályok szerint írott versekben tetten érhető. Néhány egészen erős szonettet olvashatunk ebben a kötetben, ezek közül is az egyik legelkülönülőbb A Nagy Inkvizítor. A látszat-lét képe ez, egy külső, bár nem objektív szem által figyelve. A megmérettetés, megfigyelés úgy történik meg, hogy tárgya számára semmi nem válik nyilvánvalóvá. A figura, akiről annyi biztos tudható csak, hogy a leghátsó szobában lakik, több megközelítésből is dekódolható. Ami jó, hogy egyikből sem végérvényes bizonyossággal.
       A Nulla paraméter ciklus versei az időt sajátítják ki. A tudatos megkonstruáltság jelzése az is, hogy ez a szövegtömb az, amely leginkább megteremti a kapcsolatot az előző könyvvel, A dél kísértésével. Noha bátrabb, erőteljesebb, magabiztosabb hang ez az első kötetéhez képest. Annak (termékeny) hangulati eklektikussága után határozott, letisztult beszédmódot és tematikát kijelölő megszólalás.
       Megragadó a sejtelmes áttetszés, átjátszás az idősíkok között például az Út a Szeptember-partra című versben. A dolgok léte itt a nemléten szüremkedik át, válik körvonalazhatóvá. A folytonos tagadás teremti a világot vagy annak illúzióját: „Az írása már nem is írás: / vízjel az a nem-papíron, / ablak, hogy a partra nyíljon, / út, amelyre nem is hív más... / Vízjel az, már nem is írás.”
       A harmadik ciklus a nézőpontoké. Cselekvésekhez idomul a látószög, s folyamatosan elmozdul térben és időben: „évszakok elől”, „kinéztél”, „benézel”, „leszállnál”, „belép”, „kilépsz”, „mögöttem fújtatnak várakozva”, „át a macskaköveken”, „Kolozsvár felett”, „süppedő homok”... A versfüzér címadó verse, az Odüsszuesz a járdaszigeten, át-átragyogtatja még az első kötet delét, nagy valószínűséggel szándékoltan. Egy kevéssé botlasztja itt Papp a ritmust, szintén előre megfontoltan – egyáltalán nem törekszik a formai lecsiszoltságra. Mintha csak Odüsszeusz zihálását hallanánk, holott tulajdonképpen nem ő a mesélő: a megszólított gyakran mintha összemosódna a megszólítóval. Ez az áttételesség szövegszinten is megfogalmazza magát, sőt tovább is lép – a feltételezett mozgatót keresve: „S ha leszállnál a léghajóddal végül, / az utcazajba vajon majd ki tesz le, / és hogy jutsz át, ha elfogyott a szufla, / járdaszigetről a járdaszigetre?!”
       Sorrendben (is) folytatója ennek a versnek A vasárnapi tél. Mintha az előző versből öröklődött volna át a külső figyelő alakja, aki akár több formát is ölthet: „csuklyás árny” vagy éppen „idegen”, aki téged figyel. Aztán ez a látószög módosul, képlékennyé válik: a „kinéztél a házad ablakán” a vers végére megfordul: „és benézel a házad ablakán”. Egyúttal az idősíkok is elmozdulnak: a láttatás immár nem csupán térbeli, hanem időbeli is – a belülről kitekintés kintről betekintéssé változik. Hozadéka: egy pontosabb, ellenőrizhetőbb kép a bentről; viszont eltűnik a kint perspektívája. Ebben a versben az őszből télbe való fordulással párhuzamosan mozdul a nézet, és nem mond le közvetítője a zenéről sem. Tartalomhoz, hangulathoz illően hangszerel: Armstrong, Piaf és Sinatra közreműködésével.
       A Esővároshoz és A Balkán Expresszhez érve, már sokszoros nézőpontváltásokon túl, a slágeres, könnyed hangnemhez jutunk. De még ez sem az a pont, ahol a szerző lemondana a mély tartalmiságról. Újra érdemes olvasnunk ezeket a darabokat, többször is akár, hiszen rímes lendületük miatt átsiklódhat tekintetünk a szavak felszín alatti értelmén.
       Aztán a vége: a Kilépés Az Ezüst Órához címzett fogadóból rendkívül erőteljes záróvers: egyfelől nagyon logikusan, precízen összegyűjti a kötetben láttatott motívumrendszert, másfelől képes olyan kontextust teremteni ezeknek, hogy önálló versként is hiteles, érvényes, jó alkotásként működhessen. Kivezetés ez, logikus, ám sajnálatos befejező szakasza e sajátos térben megtett utunknak.
       Valójában meglehetősen kevés kelle(me)tlen élmény szeghette volna kedvünket: egy-két alkalommal (Talpadon térkép, Az álomfalók) a téma túlírt vagy ötletszerű, Az álomparti ember igaz története pedig túlerőlteti a játékot, amelyben penna és fegyver egyszerre jelenik meg, s különben nem egyszeri módon. A „vagy pennám állt a fegyverem helyett” sor példának okáért teljesen megtöri a vers egységét, szellemesség helyett leülteti a hangulatot, közönséges, de még azon a szinten is következetlen szóviccelődéssel. Szerencsére emitt a mesésen szép zárlat kárpótol ezért a kicsúszásért. 
       Az arányosan szerkesztett könyv ciklusai közül leginkább folytathatónak éppen az utolsó bizonyul, noha csalóka lehet a felfedezés: hiszen annak minden verse, sora vállaltan kapcsolódik az egészhez, az addig olvasottakhoz. Ezért: ha egyes kedvenceink is lesznek bőven a Fogadó a senkiföldjén darabjai között, semmiképpen ne mondjunk le az élményről: elejétől végig elolvasni a kötetet. Enélkül egy világról mondanánk le.





Megjelent a Bárka 2008/5. számában










Főlap

2008. november 12.
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Veres Tamás: Áldással dorgállak Simai Mihály verseiFarkas Gábor verseiBoth Balázs versei
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla1989, avagy Egy év a hetvenötből – Széljegyzetek, adalékok – HrabalhozAz alteregóAz Édes Cseléd éléskamrája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg