Kritikák



Pécsi Györgyi
Kiűzetés, oltalomkeresés
Iancu Laura: Karmaiból kihullajt 

    Eredetileg úgy terveztem, meg sem említem, hogy Iancu Laura a moldvai Magyarfaluban született, s élt 12 éves koráig – semmiképpen nem szeretném ugyanis, hogy valamilyen egzotikum-képzet kötődjön nevéhez és verseihez. De persze nem kerülhető meg a származás, mert a kötés, amely a versekben is dokumentálódik, nagyon erős. Ráadásul első kötetének a címe – melyet a csíkszeredai Hargita Kiadó adott ki 2004-ben – nemcsak az eredetre, de a hátországra is határozottan ráutalt: Pár csángó szó.A cím nem Iancu Laura versvilágának lényegét nevezte meg, bár szerencsésen hozzájárult a költő versei felé forduló figyelem fölkeltéséhez. Második kötetének viszont már pontos a címe: Karmaiból kihullajt (Magyar Napló, 2007). Nem „csángó” költő tehát Iancu Laura, hanem mindenféle jelző nélküli költő, akinek erős kötődései és kötelmei vannak személyes múltjához, amely történetesen egy moldvai magyar faluban formálódott. (Az Írószövetségben az Ekler Andrea vezette beszélgetésben a „csángók” helyett határozottan a „moldvai magyarok” önmeghatározás mellett maradt. Bár írásaiban a csángó kifejezéssel maga is él, az érzékenység akceptálható, hiszen – elfogadva önmeghatározásukat – például az eszkimók helyett is tiszteletteljesebb, ha az ’inuitok’-at használjuk).
    Iancu Laura első kötete meghökkentő meglepetés volt (tehetségének fölfedezője Ferenczes István), s még inkább az e második. Indulása pillanatában ugyanis igen határozott és egyértelmű mozdulattal megjelölte a maga markáns költészeti helyét és költői szerepét. Ez a hely és szerep – részben elhatárolódás, részben önmeghatározás. Az elhatárolódás az uralkodó kortárs irányzatoktól nem tudatos, pláne nem deklaratív, mindössze saját önmeghatározása különíti el okszerűen a manapság divatos költészeti trendektől. Költészetének legközelebbi rokona föltétlenül a Pilinszky-líra (de a későnyugatosokat és az újholdasokat általában már nem merném említeni), valamennyire József Attila istenkereső árvaságának versei, az utóbbi időben írt munkáinak pedig a tragikus sorsú és a tragikus sorsra hiperérzékeny Hervay Gizella kései költészete. A nekik ajánlott verseken túl reminiszcenciákban, intertextusokban is fölismerhető kezük nyoma, illetve a versekben még a Nagy László rokonszenv is halványan föllelhető.
    Néhány versétől eltekintve szokatlanul egynemű indulása pillanatától Iancu Laura költészete, verseinek tematikája és nyelvi megformáltsága. Isten, szülőföld, szerelem, halál – körülbelül ezekben foglalható össze költészetének tematikája. (De körülbelül ennyi csak a költészet valamennyi lényeges témája – a klasszikusok szerint.) Ezt a tematikát egy sajátos, karakteres, ugyanakkor nagyon zárt világban jeleníti meg, egy, elsősorban a katolicitás erőteljes szimbólumainak asszociatív játékán alapuló, engimatikus, és inkább puritánnak nevezhető nyelven. Szinte kizárólag rövid verset ír, versei gyakrabban tűnnek töredéknek, sőt megszakítottnak vagy csonkoltnak, semmint befejezettnek, de ez a megszakítottság, illetve töredezettség csak részben a nyelvi eszközök bizonytalan birtoklásából, nagyobb részt magukból a versekből következik: a gondolat nem lezárható, nem befejezhető, lekerekíthető, a kérdés szinte mindig nyitva marad. Mélyen és szenvedélyesen (vagy inkább: gyötrelmesen) személyes líra a Iancu Lauráé, de rendkívül szemérmesen, rejtőzködően az – pontosabban: folytonos viaskodás, küzdelem a kitárulkozás és a teljes elrejtőzködés között.
És most nézzük a verseket.
    Pilinszkyt említettem, hozzá rokoníthatóan Jancu Laura költészete is nagyon erősen transzcendens érintettségű, a transzcendencia erőterében álló, illetve ott képződő. Verseinek fő vonulatában az én valamilyen párbeszédet keres, kezdeményez Istennel, de az Istent direkt módon megszólító verseken kívül is szüntelenül érezzük a transzcendens érintettséget, azt, hogy az én mindig az „erősebb lét közelében” (Rilke) van: vagy mert érzi az erősebb lét jelenlétét, vagy mert szenvedi hiányát. Iancu Laura versei alapvetően nem a tételes vallás, tételes hit felöl közelíthetők meg tehát, inkább valamiféle katolicitással összefüggő egzisztencializmus felől. Ez a fajta Pilinszkyhez rokonítható isten(hiány)élmény/kép – óvatosan próbálok fogalmazni – a teológiailag is, irodalmilag, filozófiailag is képzett költő istenképe, istenélménye. Másfelől viszont, ahogy Móser Zoltán („Hajjad, fülem, hajjad, angyalok zengésit…”; Életünk, 2007/11-12.) dolgozatában kimutatta, a versekben a katolicitásnak erőteljes folklorisztikus, vagy „color local” színezetű beszüremkedése is nyomatékkal jelen van. Móser írja, hogy a moldvai magyarok (= katolikusok) évszázadok óta, naponta hordják és viselik a keresztet, a feszületet („Mentünk mellék / léttel / zsebünkben feszülettel”), a költő számos kereszt-motívuma tehát innen is (vagy főleg innen) értelmezhető. Domokos Pál Péter a Moldvai magyarságban arra mutatott rá, hogy a moldvai katolikusok nemcsak nyelvükben őriznek egy archaikusabb állapotot, de hitükben is – alapvetően szakrális térben élnek, azaz az evilági és az égi világ nyitott egymás felé. Ráadásul a népi vallásképzet eltér a teológusok, filozófusok fogalmi istenképétől, az előbbi inkább antropomorf istenképet alakított ki magának. S nemcsak Isten, Krisztus, Mária antropomorf a népi vallásosságban, hanem a hozzájuk fűződő viszony is: antropomorf módon személyesebb, illetve az antropomorf viszonyra helyeződik a hangsúly – Mária valóságosan szenvedő anya, Krisztus valóságos kínhalált szenvedett, Isten pedig nagyon hasonlóan emberi Atya. S éppen mert a népi vallásosságban nagyon közel van a földhöz az ég, s mert a hívő embernek mélyen személyes a kapcsolata a Teremtővel, Krisztussal, nemcsak imáiban, fohászaiban szólítja meg közvetlenül, de környezetében, tárgyaiban (épületeinek díszítésében) is megjeleníti, illetve őt magát is megjelentve látja – említett tanulmányában Móser Zoltán a golgotai keresztfa és a Jessze fája, illetve az „idő vén fája” szimbolikájának a versbeli előfordulását is kimutatja, indokoltan.
    Úgy sejtem, Iancu Laura verseiben inkább ez a személyes, antropomorf viszony és istenkép jelenik meg alapvetően, semmint a költőfilozófusok fogalmi istenképe, de a vers menete közben igen finoman fogalmivá szublimálódik az antropomorf istenkép. A Nagypéntek című verse így kezdődik: „ma este újra leülök veled / csak veled szemben és / hallgatom, ahogy szólni nem mersz / hallgatom görnyedésed” – kihez szól a vers?, a cím ugyanis még nem igazít el, nagypénteken, Krisztus kereszthalálának napján az ember maga is, társa is iszonyúan magába roskadhat. Majd ezek a kétértelmű sorok jelennek meg: „velem ülsz, velem szemben / én belőled szólok” – a szemben ülő még változatlanul a krízisbe jutott kapcsolat ’másik fele’, a társ is lehet, de aztán a strófa így fejeződik be. „én belőled szólok mert / ma este véled osztanak engem”. Mire vonatkozik, hogy „véled osztanak engem”? – átlényegülés nyilván, de a „beszélő” kivel lényegül át?, az emberrel, vagy a Golgotán bűneinkért értünk kereszthalált vállaló Krisztussal?, netán magával a golgotai szenvedéssel? A Pilinszkyre való ráutalás („és fölzúgnak a harangmélyek”) már egyértelműen egyetemessé növeszti a megváltást remélő szenvedés átvállalását, de aztán a verszárás – bár kevésbé artisztikusan – a szorongást egészében föl nem oldva, ismét ambivalensen enigmatikus: „és fölzúgnak a harangmélyek / de halkan csak / mert este van s minden téged vár / bár rég itt van / mi nékünk jár”.
    Elbizonytalanodás – talán ez a kulcsszava Iancu Laura költészetének, az egyik kulcsszava mindenképpen, a másik kulcsszava pedig talán az ontológiai szorongás. Nem meglepő, a modern ember szinte második természeteként éli meg az Isten (föltétlen létbizalom) nélküli kopár létben a maga elbizonytalanodását, ontológiai szorongását, végzetes, feloldhatatlannak érzett magányát, elidegenedését, s erre az alapvetően tragikus életérzésre leggyakrabban halálvonzalommal válaszol. Iancu Laura halálvonzalmú, szorongásról, elbizonytalanodásról valló verseit olvasva olyan tragikus sorsú világirodalmi költészeti párhuzamokra is gondolok, mint az amerikai Sylvia Plath, illetve az osztrák Ingeborg Bachmann költészete. Nem valószínű, hogy (jól) ismerné költészetüket (a rá erős hatással bíró költőket ugyanis rendre megidézi, megszólítja, illetve a vers textusa elárulja), de egyetemes reményvesztettségük, bizonyos kétségbeesettségük a világlírából leginkább velük rokoníthatja, illetve Iancu Laura hozzájuk hasonlóan határozza meg tragikus létérzékelését, végzetesnek érzett halálvonzalmát is. Egy ponton azonban lényegesen elkülönbözik ezektől a klasszikus modern költőktől: a sivárnak, kopárnak, kiürültnek és ingatagnak érzett létben egy pókháló-vékony menekülő szál mindig megmutatja magát – ha tetszik, Isten, a transzcendencia, a társ, a kedves, az eltávolodott otthon emléke. Isten, akihez fölöttébb ambivalens a viszonya: „taszítsatok le / a peremen állok / itt feledt az Isten / itt hagyott // itt feledt sóhaja / velem omlanak / szétfolyik / ami sohse akart” (Virradat); „beért az idő, amikor / unom nevedet kiejteni / beért az idő, a mindegy / fekete órája, a csontig / mart feltámadás / beérkezett s nem talált mást” (Csak holtfüvet). Ambivalens, mert hozott, átörökölt értékrendje szerint a mindig jelenlévő Isten axióma, miközben ’modern’ személyiségként hiányát, elszenderedését, süketségét, nemtörődömségét, sőt: halálát éli meg. Mélységesen igaztalan volna ugyanakkor azt állítani, hogy létezett számára (is) a (gyermekkori) biztonságos és oltalmas aranykor, mely – a szülőhelyet elhagyva – felnövekedésével, ’modern’ személyiséggé válásával már csak fájó vagy nosztalgikus emlékké zsugorodott. Verseinek drámaiságát éppen az adja, hogy e kettősség valami módon együtt van jelen: egyszerre igaz, hogy ma is érvényes, hogy számára is érvényes az oltalom, és egyszerre igaz, hogy számára már biztosan nincs érvényben az oltalom, illetve az oltalom elvesztése azért különösen fájdalmas és gyötrelmes, mert az oltalom biztonsággal már ott sem lelhető föl, ahol eredendően megvolt – például a szülőhelyen, a hozzá közel álló emberekben, noha a jelek (Isten jelei) a szülőhelyen még inkább megmutatják magukat, mint másutt. Persze, Iancu Laura költészete korántsem reménytelen, noha mindegyre a lét sivárságát, kiüresedését és az én támasznélküliségét hívja versbe, állandóan jelen van az „erősebb lét” közelsége, mert ez a tragikus életérzés az egyetemleges kiűzetéssel van összefüggésben – a kiűzetéssel, tehát a visszatalálás, a világrend helyreállításának az esélyével. De legalábbis: reményével, konok, ontológiai létbizalmával, amely létbizalomhoz a (részben népi, részben filozófiai-teológiai) katolicitás ’kellékei’, részben a szülőhely emlékezete és továbbélő valósága mankóul szolgálhat. Költészetének a végcélja pedig, ahogy Vincze Ferenc pontosan írja („meglát-e Isten szeme sarkából”; Kortárs, megjelenés előtt): „A kiűzetés során elvesztett transzcendens egység megtalálása és visszaállítása.” A versek pedig nem mások, mint esések és föltápászkodások, reménykedések, kapaszkodások és alázuhanások – egészen a hátborzogatóan teljes tagadásig: „most már akkor sem ennék, ha adnának / s ezután nem leszek többé sohasem ember” (Dolgok).
    György Attila azt írja a könyv borítóján, hogy: „Szép világ sejlik föl Iancu Laura verseiből. Szép, mert a teljes értéket élő ember világa ez, ahol a fogalmak saját fényükben és jelentésükben csillognak, maguktól értetődő, egyetlen valóságként” – a kijelentés igaz, de mint minden költői igazság, tovább értelmezhető. Mit jelent adott esetben az, hogy „a fogalmak saját fényükben és jelentésükben csillognak”? Mindenekelőtt azt, hogy a költő nem irodalmat akar írni, nem a mesterség elvárásainak megfelelni, hanem a gyötrelmesen megélt, megszenvedett tapasztalataihoz keres szavakat, amelyek vagy összeállnak verssé, vagy nem. Iancu Laura költői hangja még mutál, többször megzökken a vers, mint ahányszor hibátlan, máskor meg elmegy saját hangja mellett – de ahol jó, ott az abszolút költészet határán jár. Iskolázott költő (mestereinek kéznyoma föllelhető), de úgy sejtem, alapvetően természetes ösztönére hagyatkozva írja verseit – s hagyatkozhat természetes ösztönére (alkatához, habitusához szublimálva persze a régi és a modern poétikai iskolák eszköztárát), mert világa tulajdonképpen nagyon pontosan behatárolt és saját univerzum.
Erőteljesen enigmatikusnak neveztem költészetét – azzal egészíteném ki, hogy újabb verseit olvasva úgy tűnik, saját szimbólumrendszere formálódik, illetve pontosabb, ha azt mondom: versnyelve egyre inkább saját szimbólumrendszerré, vagy még inkább: saját nyelvi jelrendszerré szerveződik. Ez a nyelvi jelrendszer részben ismert (katolicitás, szakrális néprajzi vonatkozású motívumok), részben személyes emlékekből, élményekből formálódó szimbólumokra épül. Versei enigmatikusságát növeli, hogy noha már-már önkínzóan személyes és érzelmileg roppant telített a megszólalása, a lírai én mást sem tesz, mint menekül a vallomás elöl, rejtőzködik: puritán versnyelvbe rejti érzelmekkel telített viszonyát, sebezhetőségét, s inkább a látszólag semleges szimbólumok látszólag szabad asszociációis játékára bízza magát. Mint a kötet egyik legszebb versében, melyben a hazához/szülőföldhöz/magyarsághoz/nemzethez/moldvaisághoz való bensőséges viszonyát vallja meg:  „Nincs határ / Csak a Kárpátok / Szelíd, vérgyökerű Kárpátok // Nincs ellenség csak / Az erdő zúgása / Szuszog halkan // Ahogy a szív dobog / Ha átmegy / a határon” (Nincs ellenség).
    Bár messziről indult Iancu Laura, versei mégis elemi erővel megfogalmazzák korunk általános elbizonytalanodását, reményvesztettségét, és léttel szembeni szomjúságát. Egyetértően idézem Ferenczes Istvánt: „A magyar irodalomba költő érkezett”.



Megjelent a Bárka 2008/3 számában









Főlap

2008. június 27.
Hozzászólások (2)
2009. augusztus 06. 07:48
Fehér György Miklós
Tetszik a cikk.
(Van egy zenetanár, aki, miután kollégái megnézték tanítását, és azt mondták kérdésére, "jó volt", felháborodott: "Mit jó? Tinektek ez csak egyszerűen jó volt? Ez zseniális, kiváló, stb volt!!!")
Szóval: JÓ a cikk.
2009. augusztus 06. 07:39
Fehér György Miklós
Iancu Laurát magamnak az interneten, pontosabban az erdely.ma portál moldvai rovatában fedeztem fel, ahol havonta jelentek meg írói levelei. Rákerestem a nevére, verseket is találtam. Végül kb. 17 versét zenésítettem meg (eddig). Most pedig már a youtube-on némi keresgéléssel meghallgathatóak az általam megzenésített versei,
többek között a cikkben idézett Nincs ellenség...
Fehér György Miklós
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Veres Tamás: Áldással dorgállak Simai Mihály verseiFarkas Gábor verseiBoth Balázs versei
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla1989, avagy Egy év a hetvenötből – Széljegyzetek, adalékok – HrabalhozAz alteregóAz Édes Cseléd éléskamrája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg