Kritikák

k. kabai lóránt




Pálfi Ágnes
Nem vs. igen
(k. kabai lóránt: hiba nincs. Szoba Kiadó Bt. Miskolc. 2006.)



       Ahogyan k.kabai lóránt tüntető kisbetűi csupa nagybetűvel idézhetik az olvasó emlékezetébe a pesti grund véznácska hősi halottját (lásd NEMECSEK), utóbbi két kötetének címadása (nem kijárat; hiba nincs) vélhetően ugyancsak provokatív: a tagadó formával mintha a pozitív állítás szándékát deklarálná.

Ez a retorikai mesterfogás persze nem új. Gondoljunk Shakespeare drámájában Antonius gyászbeszédére a halott Caesar fölött, avagy Puskin metódusára, kinek hátrahagyott kéziratai arról tanúskodnak, hogy ilyesfajta „ellentétekkel bonyolított” változatokban gondolkodott: „Lelkem jéggé fagyott aléltan” / „Lelkem reménnyel szállt feléje”; vagy: „leszállok én a hűvös sírba” / „leszállok enyhítő ölébe”. Ez már a költészetben, mint ahogy valójában a kellő éleslátással szemlélt életben is így van: az ellentétes „tartalmak” egymás szélső variánsai csupán, amelyek akár egyidejűleg, is-is érvényesek – lásd nyelvünk párját ritkító leleményét, a nemigen szókapcsolatot.

k.kabai lóránt hiba nincs című új kötetének látszólag széttartó, fragmentális szövegeit pontosan ez a nemigen, az eldönt(het)etlenség lét- és költészetfilozófiai dilemmája tartja össze. Ez a felismerhető vezérmotívum, bárhogyan tematizálja is a szerző: személyesen megszenvedett fizikai/intellektuális/érzelmi tapasztalatként, avagy önmagától eltávolított meditációs tárgyként, mint például a semleges nem című háromsorosában: „a különbség két igen között nagyobb lehet, / mint egy igen és egy nem között. // hímnem, nőnem.”  A kármentés című versben az „én” és a „másik én” dialógusáról tudósítva arról a szerepzavarral terhelt szituációról számol be, amikor a kezdeményező fél éppen a fent nevezett kérdésben szerette volna partnerét rávezetni a „tiszta beszédre”: „mióta valakit próbáltam megtanítani, / az igen legyen igen, a nem nem, / de rossz tanár és rossz tanuló voltunk, / már magam sem tudom, melyik melyik” . Drámai hangoltság ez, lett légyen bármennyire is visszafogott: a beszélő én az abszolútumra törő én-felettes (rend)teremtő imperatívuszát a  kudarc-orientált, ördögi ellenlábas impertinens, tekintélyromboló szólamával váltogatja, aki magát az írást, az alkotói ambíció hiábavalóságát, a költői működés funkciózavarait teszi ki közszemlére: „próbálnám összeszedni, mi történt. dehát történt valami? / [ötven-száz cetli a fiókban, az elmúlt másfél év termése, / még hozadéknak sem mondanám, ennyi. / na persze, ez a hozadék egy külön téma. / ha van kedvem kidolgozni, nevetséges, / ha nincs, akkor is. / de van. és maradjunk ennyiben.]”

 A többes szám első személyű névmási szituálás a kötetben viszonylag ritkán fordul elő; akkor is jobbára úgy, mint itt: a monomániás belső beszéd „királyi többeseként”, amely mintha csak az önmegszólító narratív forma oldottabb, familiáris változata volna. A szövegek hol az „én – mindig egy másik” rimbaud-i tézisére, hol annak inverzére, „a másik is én vagyok” antitézisre íródnak, hol egyidejűleg játszanak rá mindkettőre, s ily módon megintcsak az igen és a nem  dilemmáját mélyítik el és konkretizálják az (ön)állítás és az (ön)megtagadás egzisztenciális karambolaként: „a barátom én vagyok, / én vagyok a barátom, / volt kedvesem a barátom szerelme, / barátom volt kedvese a szerelmem. / én én vagyok, / és ti, barátaim, kiket valaha is szerettem, / mind megvagytok; / de én nem az vagyok, aki vagyok.” (ki kicsoda, 2002-es kiadás) A játékos forma mint valami ördöglakat működik itt: úgy zár, mintha nyitna, és úgy nyit, hogy mindjárt rád kattan megint. – Igen, ha úgy tetszik, személy szerint rád. Mert a szerzőnek kivételes érzéke van ahhoz, hogy fondorlatos módon becserkéssze az olvasót is az egymásrautaltságnak abba a „családias” szövegterébe, ahol minden jel szerint mégiscsak valamiféle „kollektív program”, együtt muzsikálás zajlik (lásd vérvonal). Ahol a versírás nem egyszemélyes kényszervállalkozás, hanem szabadon társult egyének közös ügye, akik mint múzsák, mesterek, alkotótársak név szerint is „beleírhatják” magukat a készülő műbe (lásd a kötet végén a szerző köszönetnyilvánítását).
      k.kabai lóránt többnyire az élőnyelvi próza olvasóbarát szókincsével, köznapi fordulataival él – ilyenkor közvetlen és nyílt, végtelenül kommunikatív. Van azonban szövegeinek egy „arisztokratikus” vonulata is; azokra a bölcseleti költeményekre, szikár lételméleti fejtegetésekre gondolok, melyekben a mesteri (vagy inkább mesterkélt?) szintaxis az érvelés egzakt (formál)logikai szabályait követi – hol hidegvérű pedantériával, hol meg mintha karikírozva kissé e nyugati gondolkodási stratégia álságos voltát.

Egymással dialogizáló két traktátusában (megtalált szövegrész; d. mondta) meg mintha a többelemű keleti bölcselet saját fejlesztésű hazai változatával kísérletezne, mint amely netán felülírhatja az igen és a nem egymást kizáró vagylagosságát, és az eldönt(het)etlenség nem kevésbé kényszeresen fenntartott mérlegelő álláspontját is. A „bizonyos” és a „lehetetlen” közé harmadikként a „lehetséges” faktorát vezeti be, és egyúttal egy másfajta mérlegelés esélyét villantja föl. A „lehetséges lebegtetése” – ha jól értem ezt a kissé túlbonyolított kontextust – olyan érzelmi inspirációt kelt, amely az élet, a másik közvetlen érintésére tesz fogékonnyá: „az őszinteség, amit számonkérsz rajtam, / kimondatja velem, hogy (és ez bizonyos) / a lehetséges lebegtetése izgalmas, / a titok tartása felvillanyoz, / a megtudott bizonyosság örömmel tölt el. / az érintésed akartam, a tiédet / (még jobban is akartam volna, csak…)”. Az érzelmi/érzéki húrok megpendítése azonban itt mintha csupán arra volna jó, hogy újra aktivizálja a kifáradt, önmagáról lehangolódott intellektuális működést. S akkor kezdődhet újra a komolykodó szofisztika, jöhetnek a jól bevált nyelvi panelek, és velük az önreflektív, sápatag irónia, amelynek – legalábbis költői értelemben – mintha nem volna valódi tétje.
       A bölcseleti jellegű szövegek sorában [(vizsgálódások); (értekezés); levélféle] a missa agnostica számomra a legrokonszenvesebb. Talán mert a kinyilatkoztatás beszédmódjára emlékeztető „önismétlő” retorikai alakzatokban itt nem annyira az (ál)tudományos érvelés, hanem sokkal inkább a költői gondolkodás logikája, a nyelven szólás önmagára visszahajló meditációs technikája érvényesül. Erre a „fentebb stílre” hangol rá a narráció már az első sorokban is: „valamely istenben hinni annyit jelent, / mint megérteni az élet értelmére irányuló kérdést. / valamely istenben hinni annyit jelent, / hogy az élet a világ tényeivel még nincsen elintézve. / istenben hinni annyit jelent, / mint úgy látni, hogy az életnek van értelme”. Itt nem az egymást kioltó ellentétek összeugrasztása zajlik a továbbiakban sem, hanem a mellérendel(őd)és gesztusában kifejeződő összhangkeresés esélye tétetik föl. A sorjázó szentenciák mintha egyenesen arra inspirálnának, hogy kiszakítván őket kontextusukból, mint valami puzzle-szerű kirakós játékot próbáljuk meg a nekünk tetsző verziót belőlük összeállítani. Hátha ily módon leegyszerűsíthető volna maga a fölvetett létfilozófiai probléma is, például így: „… két istenség van: a világ és az én független énem. (…) akaratom kívülről lép az egész befolyásolhatatlan világ mellé. (…) összhangban kell lennem a világgal; mindösszesen ennyit jelent boldognak lenni”. De bármilyen tetszetős megoldással kísérletezzünk is, hogy az elemekből valamiféle használható életstratégiát kreáljunk, a próbálkozásunk eredményeként kirajzolódó kép valahogy mindig csalóka. Ám legalább ilyen megtévesztő, ha ragaszkodunk az eredeti sorrendhez, s a szöveg szilárdnak tetsző felszíni struktúrájára támaszkodva hagyjuk a szerző által „megvezettetni” magunkat. Pedig látszólag így minden olyan simának, már-már magától értetődőnek tetszik: „(csak az lehet boldog, aki a jelenben él, nem az időben. / a jelen idejű élet számára nincs halál, / hiszen a halál nem az élet eseménye, nem ténye a világnak. / ha örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, / hanem időtlenséget értünk, akkor mondhatjuk: / örökké él, aki a jelenben él.)” A narráció a téma-réma dinamikát itt azáltal hozza létre, hogy a boldogság–boldogtalanság alaptémáját az idő–időtlenség, halál–örök élet „faktoraival”  bővítve/variálva  egy olyan lineáris ok-okozati láncolat képzetét kelti, amely a „ha…akkor” logikáját követve mintha töretlenül haladna a megoldás, a kitűzött „cél” felé. Hogy aztán ott (a zárójeles kitérő után netán valóban az áhított jelenbe érve?) a happy end „élj boldogan” szlogenjével bűvölje el a jámbor olvasót: „(általánosan elfogadott, hogy gonosz dolog / valakinek boldogtalanságot kívánni. / lehetséges, hogy ez maradéktalanul igaz? / lehet valami rosszabb, mint a másiknak boldogságot kívánni? / inkább úgy tűnik, azon múlik a dolog, hogy hogyan kívánunk. / talán összesen csak ennyit tudunk mondani: élj boldogan!) / élj boldogan!” – A gyanútlan olvasó talán valóban észre sem vette: ez a fölényes narrációs technika „útközben” olyan szembeszökő töréspontokon siklatta át, amelyek ezt a „boldog véget” (avagy kezdetet?) ugyancsak megkérdőjelezik. Szembeötlővé teszi a központozás is, hogy – az új „faktor”, a lelkiismeret közbeiktatásának következtében – éppen a meglepetésszerű „célba érkezés” előtt szaporodtak fel jócskán a  megválaszol(hat)atlan „költői” kérdések. S köztük akad egy olyan is, amelytől ez a szakszerűen felhúzott retorikai építmény egy szempillantás alatt kártyavárként omolhat össze (s össze is omlik valóban, ha kellően éberek vagyunk): „és ha akaratomtól függetlenül olyan része vagyok valaminek, / hogy csak ronthatok rajta, akkor mit szól a lelkiismeretem?” – Mindazonáltal az „élj boldogan” zárómondat, a narrátor „instrukciójának” hála, itt azért mégsem teljesen esélytelen. Nem a happy end okán, hanem mert amikor másodszor íródik le, már valóban izgalomba hoz: hogyan is volna intonálható ez a senkinek (és/vagy mindenkinek) szóló jókívánság fennhangon – énekhangon akár, feloldva ezzel a betűk „szív-némaságát”? (lásd Illyés: Bartók) – Ez a bölcseleti traktátus énszerintem oratorikus megszólaltatás után kiált. Egy ilyesfajta zenei interpretáció volna csak képes arra, hogy egyidejűleg szétszálazza és összefogja, polifonikusan jelenvalóvá tegye, kiteljesítse az értelmezés szövegbe kódolt alternatíváit. 
      
Nemkülönben izgalmasak a modus vivendi helyzetjelentései, naplóföljegyzései, amelyek, számszerűségüket tekintve legalábbis, uralják ezt a kötetet (szentimrevárosi kerülő; helyben; kármentés; hát így; vérvonal; a körülmények megléte; belülről; nagy az öröm; „egy idegennek” alba; reggeli az ágyban; szabadedzés; van mitől félni; kívülről; közel; hallhatni kell; valóságshow; rutin; epizód). Ezek a szerkezetileg többnyire lazább, nyitottabb szövegek alulnézetből, a hétköznapok lehangoló helyszínei, monoton, ismétlődő rítusai felől láttatják velünk a (szellemi) létfenntartás kínját és buktatóit (lásd magány, fűtetlen szoba, narkotikumok). Olvashatjuk őket az írásképesség megőrzéséért folytatott heroikus küzdelem (kor)dokumentumaiként, avagy némelyiküket pusztán amolyan „exkremetális” melléktermékekként, amelyektől, ha teheti, szívesen szabadul meg az ember (csak hát, a helyzet az, hogy bizony nagydolgozni kell még ezért a kis megkönnyebbülésért is – lásd baljós árnyak). Van ezeknek a versprózáknak humora is bőven – igaz, hogy jobbára fekete (akárcsak a kötet borítója azokkal a földerengő szürke foltokkal, vakító kisbetűkkel). S többnyire van a bölcseleti traktátusokhoz hasonló témafölvetésük is, melynek fogalomtárát a szerző sok esetben a számítógéppel való elmélyült napi foglalatosság szókincséből meríti, mint metaforikus képnyelvet (úgy mint: törölni és/vagy előhívni programot/emléknyomot; megnyitni avagy bezárni az ablakot / feleszmélni avagy álomba zuhanni (végképp) – lásd zweigelt.exe)

A kötet meglepetése, hogy van benne néhány igazi szerelmes vers – mert bizony ritka fehér holló e műfaj mostanában! Az előző kötet esőcskéinek ismeretében szerzőnktől ez persze szinte elvárható volt (van miből élni; éjjeli tea; csak a fekete van). Mégis meglep az a személyesség, az én-te viszonynak az a nyíltsága és ugyanakkor szemérmes intimitása, amely ezekből a versekből átjön, és vélhetően átragad az olvasóra is. S nemigen láttam mostanában olyan halálbiztos kézzel elhelyezett József Attila-idézetet sem, mint itt, a talán legszebb szerelmes vers végén („mint hulló tárgyakat a föld” – van miből élni). Egyébként érdekes módon éppen ő az a költő-előd, aki nem szerepel a mottókban felvonultatott illusztris alkotók sorában. Talán azért nem, mert ő a szerzőnek belülről súg. Talán, mert k.kabai lóránt leginkább neki köszönheti, hogy nem fél a „nagy szavak” kimondásától, és esetenként akár a régóta indexen lévő pátosztól sem. Merthogy nem feltétlenül ironikus színben tünteti fel ezeket a „nagy szavakat”, ahogy pedig ez manapság már-már kötelező. Mindjárt a kötet nyitó versében (korbács) egy olyan részletbe botlunk, amely mintha a József Attila-i költészettan „frissített”, szabad átirata volna: „nincs megállás. ide-oda jár az inga: / valóság és fikció, anyag és szellem, / millió módon fonódnak össze, / és talán csak egyetlen közös vonásuk van: / hogy megbújik közöttük egy parányi részlet, / amely idővel világgá nő”. A kötetet záró, azonos című vers ugyanennek a szövegnek a variációja, továbbgondolása – jelezvén, hogy holnap is ott folytatódik minden, ahol tegnap abbamaradt. S hogy időközben talán mégiscsak történt, történik velünk valami, ha oda tudunk figyelni rá… 

Mondom halkan: mintha változóban volna a világ, változóban volna a trend. És nemcsak ezt az új kabai-kötetet forgatva érzékelem ezt. Évek óta figyelem a szerző köszönetnyilvánításában is szereplő Brutália-csoport tagjainak (Mándoki György, Nyilas Attila, Zemlényi Attila, valamint a névsorból itt kimaradt Béki István) szövegeit, alakuló lírai beszédmódjuk nyilvános prezentációit. A 30-40 évesek nemzedékének esélyes szószólóiként ők mintha már megelégelték volna a romeltakarítást. Támadozik bennük a tabula rasa igénye, és az elszánás, hogy mindent arra az egy megtisztított kéziratlapra tegyenek föl. Ugyanakkor persze józanul számot vetnek a kudarc fenyegető kockázatával is: „de előfordul, hogy kevés az a minden, / ami egy embertől kitelik” – olvashatjuk k.kabai lóránt magam mentségére című versében. Nincs ebben a szkepszisben semmi meglepő. Hiszen ez az ország, ahol élünk, egy olyan hely, ahová folyamatosan érkeznek az újabb és újabb szeméthegy-szállítmányok… Túlélő tábor ez, globális élethalál-harc – ám a szellem embere mégsem tehet mást, mint hogy először önmagán próbál fogást találni.
k.kabai lóránt, mint láttuk, többféle stratégiával kísérletet tesz. Meglehet, azért, mert bizonytalan. Vagy mert lírai énjének szóra bírt „alteregói” közül egyelőre lehetetlen is megjósolni, vajon melyik lesz végül a „befutó”: a hideglelősen józan avagy a meleg esőcske-csöppenősen érzelmes; a szabatos avagy a szabados; a rendszerető poligám avagy a felforgató monomán; a kíméletlen hipermoralista avagy a gyógyíthatatlan romantikus. Hajlok azonban arra, hogy nála mégsem a „széthasadt narratívák” valamiféle „versenyeztetéséről” van szó. Hanem inkább arról, hogy ezek a jellemzékek egy osztatlan drámai lény elidegeníthetetlen tulajdonságai, aki – lévén, nem féllábú, hanem születésénél fogva legalább kettő – ezek nélkül az önellentmondások nélkül bizony mozgásképtelenné válna („ellenlábas” – mondja a nyelvünk, megintcsak milyen bölcsen!)

Ha egyetlen szemelvényt kellene ajánlanom ebből a kötetből, teszem azt, egy olyan antológiába, amely az ezredforduló mértékadó lírai teljesítményeit reprezentálná (milyen jó is volna, ha készülnének ilyesfajta mustrák!), habozás nélkül a vak bagolyra esne a választásom. – Hogy miért? Mert ez a költemény nem szól valamiről, hanem valóban megtörténik; nem dokumentál és kommentál valamely eseményt, hanem a megíródás folyamatának lenyomataként maga válik azzá. Mert az árnyékvilágnak abba a „nem ismert tartományába” merészkedik, ahol az óvatlan „utazó” könnyen otthagyhatja a fogát, hacsak… Hacsak az alászállás aktusáról tudósító én magamagával szembe nem találkozik: a testetlen lénnyel, aki általa személyesül. Aki a nemlétből az ő szavai által hívódik elő, mint testet öltő hasonmás: „ez az árnyék most sunyin a falhoz lapul, / testemnél jóval élesebben és pontosabban rajzolódik ki, / valódi lényemnél sokkal igazibbnak tetszik, / mohón behabzsol mindent, amit csak elkövetek; / bár talán nem tud olyan őszinte lenni, mint én. / miatta próbálkozom: hátha majd jobban megértjük egymást. / az írás pillanatnyilag létkérdés számomra, / mert árnyékom kezd olyan formát ölteni, mint én, / aki pedig egyre halványabb vagyok, akár holmi látvány.” –

Csak semmi pánik! Hiszen a születés drámája mindig halálközeli élmény. Mint ahogy az írás is az: életáldozat a másikért, aki talán jobban hasonlít majd ránk, mint mi magunkra. Nevezhetjük őt akár a költőnek is.



Megjelent: Bárka 2008/2









Főlap

2008. május 09.
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Vári Fábián László verseiVeres Tamás: Áldással dorgállak Simai Mihály verseiFarkas Gábor versei
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla1989, avagy Egy év a hetvenötből – Széljegyzetek, adalékok – HrabalhozAz alteregóAz Édes Cseléd éléskamrája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg