L. Varga Péter
Érzéki észlelés - esztétikai tapasztalat
Nádasdy Ádám: Az az íz. Magvető. 2007.
Amikor Dérczy Péter az Élet és Irodalom hasábjain Nádasdy Ádám új verseskönyvét recenzálta (ÉS, 2007. szeptember 6.), a költemények poétikai megalkotottságának taglalását követően – mintegy összegezve a megállapításokat – az Újhold hagyományának megújítójaként léptette be a Nádasdy-költészetet a huszadik századi magyar líra hatástörténetébe. Mint azt ő, illetve nem sokkal később – ugyancsak az ÉS-ben (2007. október 26.) – Károlyi Csaba is sejteti, ez a lírai alkotásmód összefüggésben van a Nádasdy ars poeticájaként is olvasható lírai-nyelvi önszituálással, miszerint (a kötet hátsó borítójáról idézve) „[s]okminden történik a világban, és én mégis magamról írok. (…) Alanyi költő vagyok. Ez a szó a latin »szubjektív« magyarítása, és annyiban valóban szubjektív vagyok, hogy magamról tudósítok; csakhogy én ezt igyekszem objektíven csinálni. Például hogy évekig jártam udvarolni a fogaskerekűvel, melyre sokat kellett várni, ezalatt jöttem rá, hogy nem szeretem. Ez közlekedés. Van másféle költő, aki mindig a világról ír, objektív akar lenni – persze nem sikerül neki, mert akkor nem volna költő. Azaz ő is szubjektív. Én viszont nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív. Magamról, pontosat. Fogaskerekűt. Remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sok minden tükröződjön bennem. Például a világ.”
Ez a rövid kis szöveg több érdekes meglátást eredményezhet a Nádasdy-költészetre nézvést. Először is, a „sok minden történik a világban, és én mégis magamról írok” felütése, illetve a „remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sok minden tükröződjön bennem. Például a világ.” zárlata paradoxonnak tűnhet, ha nem gondolnánk rögvest arra, hogy maga a világtapasztalat az, ami szubjektív. Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy a világban ne lennének dolgok, melyek objektív értelemben nem léteznek. Gondoljunk a fizikusok egyik kedvenc hasonlatára, Schrödinger macskájának esetére, aki a dobozba zárva rejtély marad a tudósok számára: él-e vagy sem, ott van-e vagy sem akkor, amikor éppen nem látjuk, mert a doboz be van zárva? – A fogaskerekű például, hogy Nádasdy díszletvilágánál maradjunk, akkor is létezik, ha éppen nem használjuk. És itt a lényeg: amikor a fogaskerekűről beszélünk – objektíven –, már választottunk: a világ egy szeletét, perspektívát, beszédmódot, hangsúlyokat. Modalitást: viszonyt a mondottakhoz. A világtapasztalat ilyen nyelvi létesülése pofonegyszerű és hétköznapi, és valóban: objektíven szubjektív. Tulajdonképpen az afféle szófacsarás, mint hogy „nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív”, nem is nagyon érdekes abból a szempontból, hogy mi az igazság objektivitást és szubjektivitást illetően. Viszont annál pontosabb költészettörténeti konzekvenciákat vonhatunk le belőle. A „szubjektíven objektív” ugyanis szemlátomást mintha egyfajta romantikus poétika beállítottságára utalna, amely során a fikcionált környezet a lélekállapot kifejezője vagy közvetítője, míg az „objektíven szubjektív” inkább arra utal, hogy a fentebb említett organikus lírai kód a beszélő számára már nem megfelelő a beszéd alakítására. Mégis, úgy tűnik, az „objektivitás” a nyelvi világtapasztalat mediális jellegében kötődik a szubjektivitáshoz, vagyis az a „közöttiség”, amely a nyelv felidéző erejének, fenomenalitásának és – általánosabban – a szövegek „olvashatóságának” egyfajta katalizátora, kritériuma (vagy nevezzük bárhogy), a megértés történő s így szubjektív eseményét, potenciálját hordozza. Az ilyen immateriális értelem-beírás – mivel változékony, nem identikus és nem a szövegből mindig ugyanabban a formában kinyerhető sajátosság – a szubjektivitás mintáit rajzolja ki, de csak a fenti, mediális értelemben. Mert az „objektíven szubjektív” sem képezheti meg egy valóságos élet eseményeit – ha maga a produkció innen nyeri is „ihletettségét” –, az alanyiság pedig úgy tükrözi a világot, ahogy a világ érzéki tapasztalatainak nyelvi eseményeit szervező beszéd ugyancsak a megértés nyelvi dimenzióit éri el.
Éppen ezért a kötet verseinek legjelentősebb tematikus és poétikai sajátossága, az emlékek és az emlékezés szervezése, létesítsen bármilyen egyéni múltat, a hangkölcsönzés során olyan tapasztalatban részesíti az olvasást, amely – távolságtartó objektivitásánál fogva is – a szubjektív élmények elvi helyettesíthetőségének és variálhatóságának teremti meg a feltételeit. Jellemzően úgy, hogy a világból pontosan azokat a részeket képtelen „valóságosként” felmutatni, amelyekből egy koherens múltkép épülne föl, vagy nyomatékosan olyan érzéki tapasztalatokat sorol, melyeket a nyelv képes ugyan emlékezetbe idézni, de felidézni nem: „Az az öröm, az nincs már, az az íz, / hogy meg lehet csinálni magamat, / akármiből: margarinból, homokból, / a lényeg az, hogy az, ott, én legyek. / Az az öröm, az nincs már. Leszerelték / a villamost, amivel sose mentem, / csak másnap akartam. Az a mozi, / ahova járni akartam, bezárt. / Volt sokminden, és annak most az íze / érett a számban, elemezhető. / De az az öröm nincs már, a cukorka / öröme kettéharapás előtt.”
A kötet címadó verse tehát példaértékű lehet abból a szempontból, hogy egy közvetíthetetlen tapasztalat (mint amilyen az íz, vagy az azáltal kibomló emlék) milyen módon vihető át egy másik médium, a nyelv közegébe, pontosabban: mi az, amit egy nyelvi konstrukció mediális áthelyezése szóhoz tud juttatni. Mint íz, nyilván semmit. Nem véletlen, hogy ott történik kiemelés (kurziválás) a versben, ahol a mutató névmás csupán üres jelölő, amint az „ott” és az „én”, de még a „legyek” létesítő performatívuma sem tölthető föl valamilyen konkrét referenciával. Ezért egyaránt érvényes lehet a kijelentés, amely a nyelv médiumát deficitesnek tételezi, valamint az, amely a nyelv ilyetén „redukciójából” – bizonyos értelemben jelentéstelenítéséből – nyeri a szubjektív helyettesítés és variálás szabadságát.
Nádasdy versei természetesen úgy emlékszervezők, ahogy emlékkonstruálók, a beszédmód alkotta szubjektivitáson túl pedig úgy alanyiak, hogy gyakran mintha gondolati költeményként próbálnának teremteni bizonyos ál-személyességet, melyet azonban az objektivitás „kényszere” rendre felülír. „Évem volt elég sok, mégsincs nyugalom, / örökké váróteremben ülök, csöngetésre / vagy a színes kijelzőre figyelve. Nem kell / lágy fényű, temperált üvegcsarnok, / dézsás növények, műkő burkolat. / Szélfútta plató kellene, ahol előre, hátra / mindent látni, utat, lábnyomokat.” (Lábnyomok) A versek dikciója sokszor annak feltételeit teremtik meg, hogy az olvasás metaforikus értelmet keressen a tárgyi világ díszletterének elrendezése közt, ez az elrendezés viszont oly mértékben telepszik rá a kibontakozni tűnő gondolati eseményekre, hogy úgyszólván egészében azok helyébe lép. Innen nézve valóban vonható párhuzam az Újhold poétikai hagyományával, Nádasdy verseit mégsem köthetjük igazán sem mondjuk Pilinszky, sem Nemes Nagy Ágnes költészetéhez, de különbözik a tárgyias megformálás olyan harmincas évekbeli kezdeményezőinek poétikájától is, mint pl. a József Attila-i, illetve szinte egyáltalán nem hasonítható a hermetikus líra olyan – későbbi – formációihoz sem, mint amilyenre Oravecz Imre első kötete, a Héj remek példa lehet. Alighanem azért, mert Oravecz kötete a közlés lehetőségét egy olyan radikális objektivitásban – vagy hermetizmusban – találta meg, ami nem csak a Nádasdy-versek „objektíven szubjektív” nyelvi konstrukcióitól idegen, de a Téli éjszakát vagy A város peremént író József Attiláétól, sőt a természeti-tárgyi világot önmagában jelentésessé tevő Pilinszky- és Nemes Nagy-félétől is. Nádasdy legtöbb verse ugyanis igazából kevésbé tesz eleget a versszerűség olyan kritériumainak – ha lehet ilyet mondani –, amilyennek József Attila, Pilinszky vagy Nemes Nagy költeményei igen. Oravecz objektivitása, radikális tárgyiassága viszont a ló túloldala: olyan mértékben „objektív” és hermetikus, hogy – bármennyire furán hangozzék is – nem képes más lenni, mint ami: versszöveg. (Ennek ellenpontjaként) az 1972. szeptember kötet említhető, az „új érzékenység” eme személyessége ugyanakkor szintén azt nyomatékosítja, hogy a világtapasztalat és az élet narratív fölfűzése az emlékezettechnika szigorúan nyelvi konstrukciója – akárcsak a hermetista, objektív líra szavakat – jelölőket – megválasztó és elrendező technikája.)
Nádasdy szövegei azonban – Dérczy Péter is megjegyzi – a köznapi beszéd mintái alapján szólalnak meg. Nem vagyunk teljesen pontosak, ha azt állítjuk, azok „mintái alapján”: a kötetbeli versek sokkal inkább – néhány „poétikusabb” szonettet leszámítva – a köznyelven beszélnek. Voltaképpen csak a sortörések – tehát a szövegek külleme, a látható nyelv – emlékeztetnek arra, hogy verseket olvasunk, ez azonban már az esztétika ideológiája. A köznyelvnek ugyanakkor van poétikája: a mindennapi nyelvhasználat éppen a metaforikus – vagy esztétizáló – versnyelv közlésképességének kifáradásával szembesít. Nádasdy egyszerű, többnyire azonos szerkezetű és közel azonos modalitású szövegei az alulretorizáltság, a depoetizáltság poétikájára épülnek, témái egyszerűsége – egy tóparti emlék, egy íz emléke, egy szálloda emléke, egy bútordarab – mintha ehhez a dikcióhoz illeszkednék, miközben természetesen a világ érzékelésének – nyelvi – közvetítése ebben a kötetben másképp nem is lehetséges. Vagyis, eme világtapasztalat csak ebben a nyelvi közlésmódban válhat esztétikai tapasztalattá. Az irodalomtörténet-írás ide vonatkozó fogalma, az „új érzékenység” annyiban kapcsolható tehát Nádasdy költészetéhez, amennyiben a szubjektivitás „érzékiséget” hordozó, alanyi konstrukciós technikája a depoetizált és alulretorizált, azaz a mitikus és „esztétizáló” karakterétől megfosztott líra alapvető viszonyítási pontjává válik. Hogy ez a költészet mennyiben merítkezik pontosan a tárgyias-hermetikus hagyományból, és mennyiben sajátítja át az „új érzékenység” nyelvét, továbbgondolható kérdés, amint az is, miképp tekinthető ez akár az Újhold, akár a Petri, a Tandori és az Orbán Ottó nevével fémjelzett lírai horizont megújítójának vagy átalakítójának.
Megjelent: Bárka 2008/2